Fonák üzenet

Száz ágú fák
zöldülő lombját
pörgeti a szél.

Eső áztatta,
hulló levelek,
fonák üzenet.

Változások jönnek,
érzitek, emberek,
zaklatott az élet.

Kézfogásra hív
a zöld lomb,
összebújva susog.

Szél borzolta
nyári fák látják...
vándorlóké a világ.

Éjfél

Percelget a ma, s míg ölbe vesz,
megbontja elnyűtt köntösét.
Lassan hunyorít fáradt szemem.
Függönyt ereszt rá a sötét.
Széthullt könyveim az asztalon,
tollak megsárgult füzeten.
Magába fordult búvó csendben
összezuhan lélegzetem,
s elnyúlnak a betűk sorban,
elfolyik minden gondolat.
Szívverésem is lelassul.
Eltemetem a gondokat.
Félbe maradt döcögő szavak,
ütközőkre vont vagonok,
hajnali indulásra várnak
füstös pályaudvarokon.

Csak az óra surrog szüntelen,
-léptei neszét hallgatom-
s míg a fáradt fény körbe táncol
szekrényen, ágyon, falakon,
úgy ölel magához a ma még
félálmomból elragadva,
mintha én sürgetném az éjfélt,
múljon el. Ő meg...maradna.

Újsághír

Tilda a vasárnap reggeli lapot lobogtatva kopogtatott be hozzánk.

  - Nézd csak, nézd csak! – mutatta az újság címoldalát.

Eleget tettem a felszólításnak és olvasni kezdtem a hírösszefoglalót:

„lelkes rajongó talált rá Mido Blaso előadóművészre az öltözőjében”

 - Ez én vagyok, érted? Én vagyok! Én találtam rá! – lelkendezett.

 - Miért te mentőápoló vagy?

 - Dehogy, dehogy. Évek óta hűséges rajongója vagyok.

 - Akkor sem értem, mit kerestél az öltözőjében. Vagy?

 - Akkor kezdem az elején. Körülbelül két évvel ezelőtt egy folyóiratban láttam meg Mido Blaso fényképét, és rögtön „beleszerettem”. Tudtam, hogy életem megváltozik, éreztem, hogy ezután már semmi sem lesz olyan, mint eddig. Elkezdtem keresni róla mindenféle adatott: újságcikket, plakátokat, műsorokat. Előbb csak azokra az előadásokra mentem el, amelyeket itt rendeztek a városban, vagy valahol a közelben. Később a távolikra is eljártam. Albumot készítettem a róla szóló cikkekről, riportokról. Gyere át, megmutatom. Három vastag kötet.

 - A férjed mit szólt hozzá?

 - Ó, az a drága mackó? Hagyta, hogy éljek a szenvedélyemnek. És segített, ahogy tudott.

   Elgondolkozva maga elé meredt, majd elmosolyodott és folytatta:

 - Eljár velem az előadásokra, és csöndesen ül mellettem, ameddig én a többiekkel együtt csápolok, őrjöngök. Mosolyogva ül mellettem, mint egy bölcs Buddha. Az előadás után pedig a járdán álldogál, amíg én a művészbejárónál megvárom, hogy a Mido Blaso kilépjen az ajtón, és autogramokat kezdjen osztogatni.

 - Autogramod is van tőle?

 - Minden előadás alkalmával kaptam! Van egy díszfüzetem, abban vannak az autogramok. Dátum, hely, még az órát is feltüntettem a lapon, ahol az aláírása díszeleg.

 - Hihetetlen.

 - Na, várd ki a végét. A füzetem már félig tele volt, mikor egyszer, ahogy odaálltam elé a következő autogramért, rám nézett, kedvesen elmosolyodott és megkérdezte „megint maga az?” Bólintani is alig volt erőm.

  Beszélgetés közben kimentünk a konyhába, és feltettem főni egy jó kávét. Éppen sípolt a kávéfőző, mikor Tilda idáig jutott az elbeszélésében. Miután megittuk, folytatta.

  - Ezek után gyakran észre vette, ahogy ott várok az aláírására, és mindig halványan elmosolyodott. A barna szemeiben meleg fények vibráltak.

  - A férjedet nem értem még most sem.

  - A férjem éppen olyan türelmes és megértő velem, mint én is ővele. Ő eltűri az én „őrületemet”, én is eltűröm az ő péntek esti pókercsatáit. Amilyen fontos nekem Mido Blaso, éppen olyan fontos neki egy royal flush.

  Kényelmesen elhelyezkedett a fotelben, az újságját, amit magával hozott, letette a kisasztalra a kávéscsészék mellé, és élénken folytatta beszámolóját a péntek esti kártyacsatákról.

 - Minden pénteken összeülnek a barátok kártyázni. Hol az egyiküknél, hol a másiknál. Mireánk havonta egyszer kerül sor. A konyhába telepszenek le az asztal köré. Jó nagy konyhánk van. Én pedig kiszolgálom őket. Süteményt teszek a kezük ügyébe, később úgy tizenegy körül egy tál szendvicset adok fel, közben italról is gondoskodom. Kinek-kinek kedve szerint. Sört, bort, ásványvizet, üdítőt töltök a poharaikba. Időnként kicserélem a hamutálcákat.

  - Értem. De hogy jön ide az újságcikk?

 - Tegnap este is minden szokásos módon történt. Előadás, csápolás-tombolás, autogramkérés. Mikor rám került a sor, láttam, hogy feszült, ideges, és még az aláírása is más. „Mi a baj?” - kérdeztem. Megengedhettem magamnak, hogy kissé bizalmas hangot használjak, annyira közel éreztem magam hozzá.  Rám nézett, és a várt kedves mosoly helyett mélységes gyűlölet tükröződött az arcán. És a szemei! A szemei voltak a legmegdöbbentőbbek. Eltűnt belőlük – így hittem abban a pillanatban – a szelíd, meleg fény, helyette jéghideg kékség vibrált. Bambán álltam, s hagytam, hogy a tömeg magával sodorjon.

  - Jaj, de izgalmas! Mondd tovább.

  - Hirtelen belém hasított a felismerés. Ez nem is ő. A vonásai, a haja, a termete, a mozdulatai mind, mind ugyan az, és mégis idegen, mégis más. Újra ránéztem az aláírására. Az is hasonlít, de mégsem azonos. A magánhangzó mások: az ő „o” és „a” betűje felül nyitott, de ezek zártak. Végig lapoztam a füzetemet, és láttam, nem tévedek. Oda settenkedtem az őrhöz a bejáratnál, és a hasamra szorított kézzel kértem engedjen be, mert „sürgős”. Jóindulatú idősebb úr volt, és intett, hogy ott a mosdó balra a folyosón, menjek...

  Mélyet sóhajtva egy kis időre elhallgatott, mintha az emlékek hatására beleszorult volna a szó. Kortyolt az üdítőből, hogy erőt gyűjtsön és csillogó szemmel folytatta.

  - Ismertem a járást, mert délelőtt, amikor beengedik a színházba a látogatókat, végigjártam a folyosókat, és tudtam hol találhatók az öltözők. Rohantam arrafelé. Találkoztam egy csellengő munkásfélével. Szigorúan rászóltam, a kabátját megragadva: „gyerünk, gyorsan a művész úr öltözőjéhez! Ne ellenkezzen! Ez parancs!” - és meglobogtattam valamilyen igazolványomat az orra előtt. Rohanvást folytattuk az utat. Mikor az öltözőhöz érkeztünk, mondtam: „Nyissa ki!” Engedelmeskedett. Ott találtuk a földön fekve Mido-t. Még lélegzett, és a szíve is vert. Hívtuk a mentőt, a rendőrséget. Jöttek is gyorsan. Mido Blaso hamarosan magához tért és a rendőrök kérdésére megnevezte a támadóját.

  - Ki támadta meg? És miért?

  - A saját ikertestvére! Ő osztogatta az autogramokat, hogy ne kezdjék keresni a testvérét a rajongók. Itt írja az újság is:

„A rendőrség a kora reggeli órákban lakásán elfogta a tettest, aki nem más, mint a művész sikereire, népszerűségére féltékeny ikertestvére.”

BEFALAZZUK ISTENT

M. Laurens

BEFALAZZUK ISTENT

.
Ismét és megint,

múlt idők falai nőnek újra: 

új az indok, mi a régit is felülmúlja.
.

Azt mondják:

A fal véd, a fal óv majd a széltől,

az új fal távol tartja majd tőlünk

a hazug tényeket és rosszat.

Ezért kell hát falat építenünk:

nagyot, örökké tartót, hosszat.
.

Azt mondják:

Ez a fal más, mint az a régi,

ez a jólétünket óvja majd, és védi.

Mert a mi tányérunkba

ne nyúlkáljon többé senki!

Az újonnan épült falunkon át,

gyermekeink sem láthatnak többé,

másokat nyomorogva éhen veszni.
.
Azt is mondják:

örök lesz ettől ideát a  béke,

és a túloldaliaknak is szabad lesz majd

– korgó gyomorral –

feltekinteni a fénylő közös égre.
.
Azt persze nem mondják,

hogy befalazzuk magunknak az  Istent,

s helyette osztunk majd hazug igazságot

önzésből, kapzsiságból, gyűlöletből:

Itt lent!
.
Pest-Buda 2015. május 24.

.

A vers cím, szerző és a forrás megjelölésével, nonprofit céllal

 szabadon után-közölhető. 

A vers bárminemű átdolgozásához a szerző külön engedélye szükséges! 

Copyright © M. Laurens 2015 minden jog fenntartva!

Pessoa-katapult

mint égő gépből a pilóta
katapulttal menekül a versem
mi menthető még égre dobja
őrizzem úgy hogy elfelejtsem

vagy szórjam szét a táj fölött és
amint a szelek kénye-kedve
dobálja talán egy szerencsés
órán visszatér az életembe

és több leszek a pillanattal
mi elmúlt annak fénye jár át
hogy azzá váljak ki maradtam
lángoló gép mely őrzi titkát