Az agorán nyüzsgött a nép. Izgatottan tárgyalták a
legújabb eseményeket. Az ekklészia* most ért véget, ahol komoly határozatot
hoztak – Theogénesz, az olimpikon azt kérte a néptől, hogy Zeusz, az istenek
atyja tiszteletére templomot emeljenek Olümpia városában, ahol az isten
tiszteletére négyévenként mérik össze erejüket Hellász legderekabb atlétái. A
démosz lelkesen fogadta a javaslatot, csak az arkhón* húzódozott egy darabig a
támogatástól, mondván, nincs rá pénz. Végül mégis az építés mellett döntöttek,
miután a város leggazdagabb polgárai jelentős összeget ajánlottak fel.
- Legyen hát ez a
legnagyobb és legszebb szentély a világon, melyet Zeusz tiszteletére emeltek! –
összegezte a gyűlés eredményét az arkhón.
Düllosz, a kőfaragó fia is ott téblábolt a barátaival a
felnőttek karéján kívül. Közelebb nem mehettek, de onnan a falak mellől
figyelemmel kísérték a beszélgetők szavait.
- Hallottátok, szobrot is akarnak építtetni a templomba?
– szólott egy idősebb polgár a csoportból.
A gyerekek hegyezték a fülüket, hogy egyetlen szót se
mulasszanak el a beszélgetésből. Düllosz volt a legizgatottabb.
- Hej, ha apámat bíznák meg az építkezéssel! – sóhajtott
nagyot.
Az istenek a maguk módján teljesítik az emberek
kívánságait. Az ifjú Düllosz is így járt rövidesen, mert bár nem az apja kapta
a megbízatást, de segítségül rendelték a híres szobrász, Pheidiasz mester mellé,
s a fiát is magával vihette. Hamarosan neki láttak mester műhelyét felépíteni.
A sziklás hegyoldalban épült fel a hatalmas csarnok
hasított-faragott kövekből. Tetejét karcsú oszlopok tartották, a megvilágítást
a keleti oldalról kapta, ahol hatalmas ajtón áradt be a reggeli fény. Ide
rendelték a kőfaragókat, építészeket, s köztük segítségül jó néhány ifjút is,
akik szívesen vállalták a kétkezi munkát is azért a dicsőségért, hogy a híres
szobrász közelében lehessenek. Köztük volt Düllosz is. Hordták a köveket, adták
a szerszámokat a kőfaragók kezébe, eltakarították a törmeléket, s más ilyen
munkát végeztek nap, mint nap.
- Gyere csak közelebb! – szólította meg Kolótész, a
munkálatok irányítója a fiatal Dülloszt – Kinek a sarja vagy, kit nevezel
atyádnak?
- Atyám Mandroklész, és itt dolgozik a nyugati
árkádoknál. Én pedig Düllosz névre hallgatok.
- Derék fiúnak tűnsz! Hívd ide a társaidat, valamit
mondani akarok nektek!
- Itt vagyunk, uram! – jelentkeztek a fiatalok.
- Atyádat jól ismerem – fordult
Düllosz felé -, ügyes kőfaragó. A keze munkáját dicséri a bajnokok gránitból
kifaragott asztala. Most azt határoztam, hogy megteszlek elöljárónak a társaid
fölé. Veled beszélem meg a napi munkát, s te vezeted a többiek munkavégzését.
Látjátok a falak már állnak, rövidesen a tető is elkészül. Pheidiasz és
segítőtársai megkezdik a nagy munkát. Rengeteg sok értékes anyagot,– ébent és
más becses fákat, elefántcsontot, aranyat és finom szerszámokat hoznak ide.
Éjszakánként ezek őrzése lesz a dolgotok.
- Nappal mit csinálunk?
- Amit eddig, a mesterek
segítségére álltok, de este vigyáztok. Egy mindig ébren marad, a többiek pedig
készen állnak, ha az őr riasztja őket. Az őrséget váltásban látjátok el. Most
pedig véssétek bele neveiteket lágy agyagba, égessétek ki ott az oltár tüzén,
aztán adjátok át nekem, tudjam, hogy kik vagytok!
Jól ítélte meg a helyzetet
Kolótész, napokon belül hordani kezdték a sok drága anyagot és megkezdődött a
munka. Pheidiasz először gipszből készítette el a szobor egyes részeit, majd
emelők és szolgák segítségével összeillesztette. Hatalmas szobor lett belőle,
akkora, hogy a tetőt ki kellett bontani, hogy elférjen. Ezután került sor a
szobor igazi megépítésére a minta szerint. Mindez hosszú időbe telt, hosszú
évekbe. Az ifjakból férfiak lettek, és a készülő szobor jelképeit alaposan
megismerhették ezen idő alatt.
Amíg folytak a munkák,
kíváncsiak serege csellengett a lezárt terület körül, de a fegyveresek nem
engedtek közel senki idegent. A munkások számára sátorokat állítottak fel, étkezésüket
is helyben oldották meg. A mesterek számára kényelmesebb, díszesebb sátrakat
állítottak, de ők se hagyhatták el az építkezés területét. Kőművesek,
kőfaragók, szolgák nyüzsögtek a szent helyen, ahol a templom építkezése folyt.
Filozófusok és költők társasága
azonban gyakran kapott engedélyt, hogy megtekintsék Pheidiasz munkáját. Az öreg
Hekataiosz volt közülük az, aki a legtöbbet forgolódott a műhely és a híres
szobrász körül. Összebarátkozott az élénk eszű Düllosszal is. Esténként, a
munka befejezése után, s mielőtt nyugalomra térnének a fiatalok körül ülték Hekataioszt,
aki nagyon tájékozott volt a régi történetekben és különösen a Zeusz-tiszteletben.
- Látjátok – szólott -, a
csodás szobor minden része készen van, már csak át kell szállítani a Zeusz
tiszteletére emelt templomba. Nézzétek, az ott az isten jobb karja, az
elefántcsontból és aranyból készített Nikét tartja a kezében, a győzelem
istennőjét, amott pedig a bal, abban van a hatalom jogara, fején aranyból
formált babérkoszorú a dicsőség, a diadal jelképe. Arany palástja és arany
papucsa gazdagságát mutatja.
- Mondd el nekünk a Zeusz
papucsának a történetét! – kérte Düllosz.
- Hosszú történet, majd holnap
elmondom.
A napi munka közben a fiatalok
gondolata az esti beszélgetés körül forgott, már alig várták, hogy az öreg
elmondja az ígért mitikus történetet.
- Akkor most elmondod Zeusz
papucsát? – emlékeztették másnap estefelé Hekataioszt.
- Megígértem, s amit ígértem,
betartom! – önérzeteskedett a megszólított – Messziről kezdem, legyetek
figyelmesek! Atlasz hét leánya, a hét nimfa közül a legidősebb és a legszebb is
a szép hajú Maia volt. Nem csoda, hogy Zeusz az istenek atyja szerelemre
lobbant iránta. Héra, Zeusz felesége hiába próbálta rövid pórázra fogni az
urat, ő mindig valamilyen csellel kiszökött a hitvesi ágyból, hogy forró
vérének parancsát kövesse. Így történt akkor is, mikor a szép hajú Maia nimfához
igyekezett. Mialatt az olimposziak aludtak, Zeusz kilopózott a palotából, és
felkereste szerelmét az árkádiai Külléne hegyen. Héra közben azon törte közben
a fejét, miként szabjon gátat az éjszakai kalandoknak. Vérül arra jutott, hogy
a palota folyosóját esténként felszórja tüskés ágakkal, s így aki észrevétlenül
ki akar lopózni, pórul jár, mert a tövisek összeszurkálják. Úgy tűnt be is vált
ez a módszer. Midőn aztán eljött az ideje a barlang mélyén Maia megszülte magzatát,
Hermészt, szépen megmosdatta, pólyába tette, s a fáradtságtól kimerülten
elaludt. A kisfiú pedig addig fészkelődött, forgolódott, míg a pólyából kibújt.
Alig volt még egynapos, de már csintalanságokon járt az esze. Azzal kezdte,
hogy elhajtotta Apollón teheneit, s egy barlangba rejtette őket. Lábaira fűből
és vesszőből sarut kötött, hogy ne hagyjon nyomot maga után. Út közben talált egy teknőcöt, s annak a
páncéljából lantot készített magának, hogy azzal szórakozzon hazafelé. Midőn
mind ezzel végzett visszabújt a pólyába. Apollón azonban felfedezte a lopást,
Maia nimfához sietett legott és nagy patáliát csapott, követelte vissza a
gulyát. Maia hiába mondta, hogy a fia még pólyás csecsemő, Zeusz fentről látta
Hermész minden mozdulatát, minden tettét. Tisztázandó a vitát maga elé rendelte
mindkettőjüket. Hermész, hogy lecsillapítsa a kedélyeket pengetni kezdte a
lantját, s édes dallamokat csalt ki belőle Apollón kedvére, aki a lantért
cserébe odaadta az egész gulyát. „Mi az a lábadon?” – kérdezte Zeusz, ahogy
meglátta gyermeken a fűből, vesszőből font lábbelit – „és mire való?” „Azért
készítettem, hogy a kövek és tövisek ne sértsék a talpamat”. Zeusznak
fülcsillant a szeme, ami nem kerülte el Hermész figyelmét. „Tetszik neked a
papucsom?” – kérdezte. „Tudnám használni!” – válaszolta a villámok ura. „Legyen
tiéd, de bocsásd meg csínyeimet!” Az így szerzett lábbelinek nagyon megörült és
a mesterségek istenéhez, Héphaisztosz fordult, készítsen neki lábára illőt. Az
isten már sok becses eszközt készített az istenek és hősök hasznára. Ő
készítette Héliosz aranyszekerét, mellyel az égbolton vonul végig, Érosz
nyilait, Akhilleusz fegyvereit, valamint az istennők ékszereit is. Mi volt hát
neki elkészíteni egy papucsot Zeusz részére? El is készült a lábbeli puha
őzbőrből arannyal borítva. Három pánt tartotta, s úgy illett a Mennydörgő
lábára, mintha ráöntötték volna. A féltékeny Héra által felállított csapda
ezennel elvesztette jelentőségét, Zeusz talpát megvédte a papucs és az isten
folytathatta éjszakai kiruccanásait, melyeknek meg is lett az eredménye, hiszen
csak a különböző istennőktől harmincöt, és halandó nőktől is legalább ugyan
ennyi gyermeke született. A pompás papucs nélkül a kalandok nagy része
meghiúsult volna.
-.-
*ekklészia – a
városállam legfontosabb szerve, a minden szabad polgárból álló népgyűlés.
* arkhón – a legfőbb végrehajtó
hatalmat gyakorló személy.
