Názárettől Loretóig

(I Faoni di Norcia - legendák nyomában)

Újra itt vagyok az umbriai Nursiában, hogy résztvegyek a város egyik hagyományos ünnepén. Sok van neki, de ez különösen érdekes és szokatlan, ráadásul magyar vonatkozása is van bizonyos szempontból. Később majd rátérek erre is, de most menjünk vacsorázni a téren található trattoriába. Messze környéken híres a konyhájuk, meg aztán a tulajdonos is jó ismerős. Persze a személyzet is, s így egész családias lett a hangulat.

- Ó, megjöttetek végre? Már vártunk! – fogad széles gesztusokkal a tulajdonos, az asztalunkhoz kísér, és átad a pincérnek.

Ameddig kiosztja az étlapot, megkérdezzük, hogy van a családja.

- Köszönöm, nagyon jól! – kiált fel a pincér lelkesen -. Most született meg a kisfiam a múlt hónapban.

Miután gratuláltunk neki, kiválasztjuk sorra az előételeket, és a főfogást.

- Egyenek nyugodtan, az igazi ünnepség csak tíz után kezdődik! – nyugtat meg, amikor látja, hogy mindegyre a kijárat felé tekintgetünk.

A menüt nem sorolom fel, majd megtudják, ha arrafelé visz az útjuk és betérnek ide...

Kezdem akkor az elején. Minden évben december 9-én este hatalmas máglyákat gyújtanak a város összes terein. Egy-egy máglya eléri a két-emelet magasságot is! Sorra gyújtják meg őket – ahogy az egyik hamvadni kezd, gyújtják a másikat. Éjfélkor pedig megszólalnak a harangok minden templomban. Az emberek körülállják a tüzeket, beszélgetnek, énekelnek, és persze a gyerekek a legboldogabbak, de amint láttam, erre a pár órára mindenki gyermekké válik.

A szokás eredetét tekintve vissza kell mennünk kicsit a történelemben. Názáretben volt a Szent Család háza, egy egyszerű, terméskőből rakott házikó, a Sancta Casa. A házat egy földalatti kripta védte sokáig a rombolástól, tudniillik Nagy Konsztantin császár 312-ben bazilikát építtetett föléje, és békés zarándokhely lett szinte ezer éven keresztül. Assisi Szent Ferenc is elzarándokolt oda szentföldi útja során.

Amikor azonban a keresztesek elveszítették az akkói csatát 1291, május 10-én, félő volt, hogy a törökök elpusztítják a szent helyet, mint ahogy valóban le is rombolták a fölötte álló templomot. A Sacta Casa azonban akkor már nem volt ott! Ellenben május 7- én a ház megjelent nem máshol, mint az akkori Magyarországhoz tartozó dalmáciai Tersattoban. A helybeli hívek elbizakodottsága miatt azonban 3 évvel később az angyalok azt továbbvitték, s letették egy Recanati melletti babérfa ligetbe, melynek neve Lauretum (olaszosan Loreto).

A tersattoiak nagyon fájlalták a Szent Ház körükből való távozását, ezért helyére templomot építtettek, mely máig látogatott búcsújáró hely.

„A ház eredete vita tárgya, bár méretei és építőanyaga alapján megegyezik a názáreti házakkal.” – jegyzi meg a horgony.freeblog.hu.

Kézzelfogható magyarázatnak tűnik, hogy a fenyegetett helyzetre való tekintettel kegyes zarándokok, és keresztes lovagok hozták el a Szent Család házának köveit és építették fel Dalmáciában. Ez sem mehetett végbe, gondolom, angyali segítség nélkül! Három év múlva, mondvacsinált indokok alapján az akkor uralkodó bizánci császár rokona Angeli Comneno hajón elszállíttatta az épület köveit, és építette fel abban a bizonyos babérligetben.

Minden valószínűség szerint a magyarországi vonatkozás, - hiszen a Názáreti Ház először a magyar birodalom területén pihent meg - tette már a középkorban is igen kedveltté Loretót a magyarok számára, ezt tanúsítják a középkori magyarországi zarándoklatokról szóló dokumentumok: megemlítem itt a protestáns Szenczi Molnár Albert, Pázmány Péter, a költő Zrínyi Miklós, Nádasdy Ferenc országbíró, és II. Rákóczi Ferenc nagyságos fejedelem nevét. (l. Mohl Antal: A Loretói Szűz Mária tisztelete hazánkban)

Mi köze mindennek a nursiai ünnepséghez? – tehetné fel a kérdést a nyájas olvasó. Máris mondom:

A hagyomány szerint a nursiai polgárok azért gyújtanak nagy tüzeket, hogy megvilágítás az utat az angyalok számára, mikor jönnek Loretoba. A helybeliek hite szerint a ház átszállítása december 9-ről 10-re virradó éjszaka történik a Nursia feletti égbolton. Ennek a hírnek az emlékére tartják évszázadok óta ezt a kedves, látványos ünnepet.

Azt mondják, hogy sokkal régebbi eredetű ez a szokás - az ókorba nyúlnak vissza a gyökerei. Elnevezése „Nursiai Faunok Ünnepe” erre utal.  A római mitológia faunjai a pásztorok, a mezők, ligetek, erdők istenségei.  A mezők és az állatok valódi védelmezői voltak: óvták azokat az időjárás viszontagságaitól, a vadállatok- és  farkasoktól. Alakjuk, természetük kettősséget mutatott – embertestük kecskelábakban végződött, vad, kiszámíthatatlan természetük szelíd gondoskodással és zeneszeretettel párosult; halandók, de nagyon hosszú életűek. Ez a kettősség teszik őket ellenállhatatlanná. Ilyen a tűz is. Melegít és világít, de pusztít is. És megtisztít. Szentlélek is tüzes lángnyelv alakjában szállt le a az apostolokra az Utolsóvacsora alkalmával. A tűz a szerelem jelképe is, az erős szenvedély lángoló szerelem!

Ne feledjük el azt sem, hogy ez a nap az év legrövidebb napja, azaz ekkor leghosszabb az éjszaka. A máglyák fénye ezt a sötétséget is hivatott eloszlatni.

Ennyire összetettek az ünnepeink. Régmúlt idők hitvilága ötvöződik megejtő keresztény legendákkal, s ha a misztikum mögé kukkantunk, ott találjuk a küszködő, reménykedő, csodaváró embert.
 

Norcia, 2011, 12, 10

Advent

Egy gyertya ég már
koszorúdon, Uram.
Szívem is kitártam,
várakozva fordulok
feléd most, hogy
megadd számomra
a türelmet..

Két gyertya ég már
koszorúdon, Uram.
Lelkem is nyitott már,
Bizakodva fordulok
feléd most, hogy
megadd számomra
a reményt.

Három gyertya ég már
koszorúdon, Uram.
Elmém is tiszta már,
Várakozva fordulok
feléd most, hogy
megadd számomra
a hitet.

Négy gyertya ég már
koszorúdon, Uram.
Testem ünneplőben vár.
Vágyakozva fordulok
feléd most, hogy
megmutasd számomra
új életem.

Este tíz után

          

  „Ritkán fordul elő, hogy valaki ne meneküljön az italba, ha lecsúszik.”

(Georges Simenon)

Este tíz után elnéptelenedett a Bunyitay liget, s miután az utolsó villamos is elzakatolt a Főutcán az állomás felől a depóba menet, már csak a szökőkút halk csobogása hallatszott. Egy elkésett szerelmespár is elhagyta már a ligetet, a mészkőből körberakott szökőkút mögötti bokrok között motozás hallatszott, s egy toprongyos alak óvakodott az ágak takarásában álló padhoz.

Rezső készülődött az éjszakai pihenéshez. Gyanakodva szétnézett, majd újságpapírt terített a pad végére, s végig nyúlva arra helyezte a fejét. Pillanatokon belül elaludt. A parkőr ismerte, hagyta pihenni körútját úgy végezve, hogy kissé messzebbről rápillanthasson. Ilyenkor megnyugodva bólintott, s ment tovább. Hajnalban újra erre került, de a pad ilyenkor már üres volt, csupán az újságpapír virított a padon, jelezve, hogy valaki nemrég puha paplanról álmodott rajta. Az őr morgolódva felszedte, s összegyűrve a legelső szemetes kosárba dobta.

Ekkor csendült fel az első villamos csilingelése, ahogy gyér számú utasaival az állomás felé araszolt.

A pad éjszakai vendége, Rezső, a toprongyos csavargó nem volt mindig ilyen ágrólszakadt nyomorúság. Nem volt mindig ilyen magányos, aki ha nem akadt valamilyen alkalmi munka, egész nap ócska lebújok homályos sarkába húzódva töltötte a napjait. Ott szopogatta olcsó borát, s néha evett valamit – néhány szikkadt zsemlét, vagy pogácsát, amit a csapos nyújtott felé, intve, hogy ingyen van. Ha itt nem jutott falathoz, beoldalgott a kenyereshez, s kért tegnapról maradt, leárazott pékárut.

Mint említettem, nem volt ő mindig ilyen alak. Iskolát végzett őkelme, rendes, jó nevű szakiskolát. Utána az „Înfrăţirea” nevű nagyüzembe került, ahol művezetői beosztásig vitte, szép fizetéssel. Öltönyben járt munkába, és saját szekrénye volt az öltözőben munkaruhája és fontosabb kéziszerszámai részére.

Lakása - kis, két szoba összkomfortos lakás - a gyár lakótelepén állott. Gondos feleség, két vidám gyermek alkották a családját. Élete kiegyensúlyozottnak tűnt. Akkor omlott össze minden, amikor…

-

Hangoskodva tódultak be a Ritook Zsigmond utca sarkán álló bár ajtaján. Ma kapott a csoport váratlanul jutalékot. Ezt meg kell ünnepelni! Öten voltak a brigádban, mind jó szakember, de ezen az egy alkalmon kívül soha nem ismerték el hivatalosan a szorgalmukat, hozzáértésüket. Főleg nem anyagilag. Meglepetésként érte őket, nem csak az anyagi része – persze, az is számított -, hanem maga az elismerés ténye.

- Mit isztok? – kérdezte Kapás Gyuri máris, hogy még alig léptek be.

- Mi az, te fizetsz? – fordult felé Asztalos Józsi, közülük a legidősebb.

- Persze! Az első kört. Aztán jöhetsz, például akár te is.

Megálltak a pult előtt, s Gyuri kinek-kinek kívánsága szerint rendelt bort vagy pálinkát. Aztán letelepedtek egy asztalhoz, s beszélgetve iszogattak. Mindenki rendelt egy kört, s ez bizony öt pohár italt jelentett fejenként. Széles jókedvük lett tőle. Barna Pityu nótára is fakadt, de leintették.

- Te, inkább játszunk a nyerőgépen, minthogy gajdoljunk! – javasolta Dani, akinek senki nem tudta a vezeték nevét, ezért Nevesincs Daninak hívták a háta mögött.

- Ki jön biliárdozni? – dobta be a témát Asztalos Józsi, közülük a legidősebb.

Rezső jelentkezett, s az éppen felszabaduló biliárdasztalhoz léptek. Változó sikerrel folyt a játék.

- Rezsőkém! – szólott Józsi, amikor a társa többször is a golyó mellé döfött a dákóval, veszélyeztetve az asztal épségét -. Ezt a sportot nem csak szeretni, de tudni is kell!

Hamarosan át is adták a terepet a következő párosnak, ők pedig odaálltak a gépen játszók háta mögé, és figyelték a forgó, villogó alakzatokat, s a néha megcsörrenő érmék hangját. Rezsőt ismeretlen izgalom lepte meg. Kotorászni kezdett a zsebeiben, s bedobott egy fémpénzt a résbe.

Megváltozott körülötte a világ. Újra és újra dobta a pénzt, húzta a kart, nyomta a gombokat s leste megbabonázva a forgó ábrákat. Egyszerre, úgy a tízedik, vagy tizenkettedik próbálkozásra bejött az öt tízes és kezdett a tálcába csörögve, pengve hullani a pénz.

A sapkájába gyűjtötte az érméket, s a fejét rázva visszament az asztalukhoz. Itt számolgatta, rakta oszlopokba a nyereményét, s közben zavartan vigyorgott.

- Hé, emberek! Mindenkinek fizetek! – kiáltotta aztán

Nagy örömmel fogadták a lokálban tartózkodók, s miután fizetett még, marad is fél marék aprója. Gyorsan bedobálta, de többet nem nyert.

Ez a váratlan nyeremény, amely ahogy jött, el is ment, megváltoztatta Rezsőt. Alig várta naponta a műszak végét, hogy eljátszhasson legalább néhány petákot. A társai csak ritkán követték, még leginkább Dani, de ő is csak pult mellől figyelte, hogyan nyeli el a gép Rezső örökké megújuló reményeit. Otthon egy ideig azzal takarózott, hogy túlórázik, de hó végén nem vitt haza több pénzt, ami gyanút keltett a feleségében.

A szenvedély napról napra elhatalmasodott rajta, és az összeg, amit eljátszott egyre több lett.

Voltak jó napjai, amikor csengett a tálca a belehulló érméktől. Utána még több pénzt elgépezett. Az az idő is eljött, hogy nem volt elég a pénze. Kölcsön kért, de megadni nem tudta, alig adott valamit haza.

 - Danikám! Adnál egy százast? – fordult a munkatársához a gyárból kifele jövet.

- Csak eljátszanád!

- Itt érzem a csontjaimban, hogy megfordul a szerencsém! Csak egy százas kellene…

A portánál mindenki táskáját megnézték. Elég felületesen, hisz nem jeleztek lopásokat az üzem egyik részéből sem. A Rezső táskája azonban feltűnően dagadtnak látszott. A portás gyanúsnak is találta, és kiszórtatta a tartalmát az asztalra.

- Na, nézd csak, mi minden került ide! – kiáltotta.

Hát, volt is ott mit nézni! Csoda, hogy elfért ennyi szerszám abban az egy szem táskában - volt ott fúró, reszelő, fogók, vésők, csavarhúzók. A portás nem sokáig bámulta a gyűjteményt, hanem hívta a biztonsági őrt. Rezső rövid úton börtönbe került. Megúszta hat hónappal, de ezzel ketté is tört az élete. A munkába nem vették vissza, a felesége elvált, a házat másnak adták.

Mikor szabadulása után elballagott a házukhoz, akkor tapasztalta, hogy idegenek lakják. Az útszélén játszadozó szomszéd gyerekeket kérdezte, kik ezek a népek?

- Nádjának hívják a lány, s Animámának az anyját. Most költöztek ide két hete – válaszolta egy cserfes leányka.

- A régi lakókkal mi történt?

- A gyerekek falura költöztek az anyukájukkal.

- És az apukájuk hol van? – érdeklődött kíváncsian tovább a gyerekektől.

- Azt mi nem tudjuk. Valamikor régen láttunk itt egy bácsit, de az nagyon régen volt, még a télen. Nem te voltál? – ébredt gyanú a gyerek kobakjában.

- Gyerekeket ismertétek?

- Egy kislányt, akkorát, mint én, és egy nagyfiút. Iskolásat. Mást nem ismertem.

- Jól van. Azt tudod, hova költöztek?

- Tudom, tudom! – énekelte -. Én mindent tudok, nagy vagyok!

- Akkor mondd meg!

- A mamájukhoz, ahol sok csirke van és minden nap tojásrántottát, esznek!

Így tudta meg, hogy az asszony feladta, fogta a gyermekeit, és hazament a szüleihez Száldobágyra…

Az udvaron játszadoztak a gyermekek. A kicsi, Bella éppen a macskát hajkurászta, a nagyobbik, Misike pedig a diófa alsó ágán csimpaszkodott. Próbálta Tarzant utánozni. A kapuból kiáltotta a nevűket, s ők szélsebesen hozzárohantak, a nyakába csimpaszkodtak.

- Hát te mit keresel itt? - lépett ki a házból csöppet sem barátságos képpel a felesége.

- Visszajöttem, kiengedtek… - válaszolta Rezső halkan.

- Tudd meg, itt nincs mit keresned! Nem kaptad meg az értesítést, hogy jogerősen kimondták a válást? A hőstettednek köszönhetően a házat a gyár visszavette!

- De…

- Búcsúzz el a gyerekektől, s le is út, fel is út!

- Meggyógyultam, vezekeltem, megváltoztam… - védekezett dadogva.

- Nem hiszek én neked! Menj!

A homályos sarokban üldögélt az asztal mellett, előtte egy szalámis szendvics és egy pohár bor. Fizetsége a munkáért. Segített lerakodni az árut.

- Szólj a konyhán, hogy adják a szokásosat! – mondta a munka végeztével a tulaj.

- Csak bent a teremben! – szólt Rezső önérzetesen.

Ennyi maradt régi énjéből. Egy kis önérzet, hogy a teremben szolgálja ki a pincér. Ebbe kapaszkodott. Ez volt az utolsó szalmaszál. Ehhez ragaszkodott, legalább ez maradjon meg számára régi életéből, mert, ha ez sem lenne…

Azért maradt még valami, ami megkülönböztette a többi ágrólszakadttól. A segítőkészség. A segíteni akarás másokon. A rászorulókon. Ez nem tanult magatartás volt. Ezzel született. Ha meglátott egy cipekedő idős embert, vagy a gyerekkocsival boldogtalankodó anyukát, gondolkodás nélkül segítségükre sietett. Legtöbbször hálásan fogadták, de néha csúfolták emiatt, sőt volt olyan is, aki elhajtotta.

- Hagyjon! – szóltak rá ilyenkor, főleg a nem éppen elegáns ruhája miatt.

- Bocsánat, csak… - makogta és továbbállt.

Néha azért hasznára is volt ez a szokása, különösen, ha rakodókhoz állt oda segíteni. Ládát, bútort, akármit megragadott, ha látta, hogy nehezen bírják a terheket, a munkásokkal egy sorban részt vett a cipekedésben. Ilyenkor előfordult, hogy valamivel megkínálták köszönetképpen. Egy-egy cigarettával, pohár itallal. Ha a szerencse a kenyeres-kocsit hozta elé, egy zsemle, vagy kifli is jutott számára. Egy idő után már tudatosan kereste az alkalmat, s a munkások is megszokták a jelenlétét, sőt alkalomadtán hívták is segíteni. Így történt a Zöldfa utcán is. Éppen befejezték a lerakást, mikor a forgalomban megrekedt kisteherről odakiáltott a gépkocsivezető Rezsőnek.

- Hé, te mit ügyködsz?

- No, nézd csak ez a Nevesincs! – lepődött meg Rezső – Luxus rakodómunkás lettem – folytatta -. Luxus, mert luxusból dolgozom, azaz ingyen.

- Ugorj fel mellém! Nekem most jól jönne egy segítőkéz.

- Hova együnk? – kérdezte, miután végre kiszabadultak a dugóból.

- A külvárosba, Velencébe. Tudod, az egyház támogatásával ott működik a hajléktalanszálló. Odaviszem a gulyást, meg a teát, amit a máltaiak küldenek naponta.

- Hogy kerültél ide? – csodálkozik a volt munkatárs váratlan fölbukkanásán.

- Műszak után sofőrködöm. Kell egy kis mellékes, bár nem sokat kapok, de arra is szükségem van. Ezért a maiért meg éppen semmit. Tudod, ezzel próbálok valamit letudni a bűneimből!

Rövidesen meg is érkeztek a Téglagyár utcába.

Segített a nagy fazekat bevinni hajléktalanszálló konyhájába,

- Kit hoztál, Dani? Újabb lakó?

- Alkalmi segítség, régi haver! Rezső a neve.

- Gyertek, kóstoljátok meg, mit hoztatok?

Jó étvággyal elfogyasztottak egy-egy tányér gulyást. Utána mindketten ottmaradtak segíteni, kiosztani az ételt.

- Máskor is jól fogna az ilyen segítség! - vett búcsút tőlük a szálló vezetője.

Visszakapaszkodtak a teherautó kabinjába. Dani kifaggatta barátját, hol lakik, mivel tölti a napjait. Nem lepődött meg, hogy ligeti pad a szállása. Csak bólogatott, mikor Rezső elsorolta élete buktatóit.

- Itt vagyunk a liget sarkánál. Letegyelek?

- Köszönöm a fuvart!

- Holnap nem én megyek ki Téglagyár utcába, de holnapután találkozhatunk ugyanott és ugyanakkor, mint ma.

Rezső ettől kezdve rendszeresen járogatott ki délutánonként a hajléktalanszállóba, s kapott valamilyen meleg ételt a szolgálatáért, meg egy munkaköpenyt, amiben tevékenykedhetett. Egy kicsit később felajánlotta a vezető, hogy maradjon éjszakára is.

- Úgy tudom, a címed „harmadik pad a szökőkút mellett”, és nincs bevezetve a központi fűtés.

- Jól mondod!- mosolygott Rezső – Hova akarsz kilyukadni?

- Mondanám, legyél állandó segítő munkásunk, bentlakással! Kapsz egy ágyat, segítesz az ételkiosztásnál, mint eddig, és délelőtt, miután elmennek az emberek, kitakarítod a hálót.

- Érdekesnek tűnik!

- Fizetés nincs, de van meleg étel, éjszakára szállás, és esetleg meleg ruha.

- Úgy látszik kicsit révbe értem, ha nem is egy nagy nemzetközi kikötőbe! – kedélyeskedett Rezső.

Másnap azonban nem jelentkezett a szálláson, s harmadik nap sem, sőt a negyediken sem. Váltig csodálkozott a dolgon a szálló vezetője. Este megkérdezte az ételt hozó Nevesincset, vajon miért nem jelentkezik Rezső?

- Én se láttam már néhány napja – válaszolta Nevesincs Dani.

- De van itt valami! – jutott eszébe egy hír, amit most olvasott, s előbányászta feneketlen zsebeinek egyikéből a helyi újság aznapi számát.

Ez állt az újság utolsó oldalán: „A megáradt folyóba esett K. Ferike 9 éves kisfiú. A segítségére siető férfinek sikerült kimentenie, és a parthoz úszni vele. A kisfiú megmenekült, de az ismeretlen férfit elsodorta az ár, elmerült a hullámok között. Holttestét a város alatt találták meg, a zsilipeknél.”

- Mit szólsz hozzá?

- Nem is tudom. Még mit írnak?

- Csak azt, hogy, ha valaki bármit tudna is az ismeretlenről, jelentkezzen a megadott telefonszámon, vagy a rendőrkapitányságon – pontosította a tudnivalókat Dani.

- És te tudsz róla bármit is?

- Nem! Hát, te?

- Én se!

- Kár…

- Majd gyújtok érte egy gyertyát halottak napján!

Mann Gyuri a katonazenekarban

(Részlet egy soha meg nem írt novellából)

    Egyik reggel az eligazításnál felszólították a frissen besoroltakat, hogy, aki valamilyen hangszeren játszik, jelentkezzen a századirodán.

- Mann György közlegény jelentkezem! – csapta össze a bokáját a százados előtt.

- Pihenj! – mordult rá az asztal mögött álló tiszt – Milyen hangszeren játszik?

- Zongora.

- Mit csináljak én egy zongorával a fúvós zenekarban? Mi?

- Tudok szaxofonon is játszani.

- Miért nem ezzel kezdte?

- Mert zongora a hangszerem, csak ismerem a szaxofont is valamennyire.

- Jelentkezzen Boros őrmesternél ezzel a cédulával – és a kezébe nyomott egy papírt, amire felírta Gyuri nevét és némely adatát -. Megértette, közlegény?

- Igenis, százados úr!

- Lelépni!

   Ezzel kezdődött Mann Gyuri zenei karrierje a hadseregben. Nem várt eredményt hozott számára a muzsikálás: felmentették a kiképző gyakorlatok, a katonai szolgálatok – többek között az őrség - alól.  Igaz, gyakorolni, próbálni sokat kellett délelőtt, délután, de ez nem jelentett megterhelést, és több szabadidővel is rendelkezett a többi zenésszel egyetemben.

- Szintén zenész? – hallotta Gyuri a terem mélyéből a tréfásnak szánt kérdést, ahogy belépett.

   Ez a közös háló egy jókora terem, ahol harmincöt ágy található. Harmincnégy a bakáknak, és egy függönnyel elválasztva az altisztnek. Az altiszt, az őrmester ott aludt velük, hogy álmukban is vigyázzon a fegyelemre.

   Gyuri vizsla szemmel nézett végig az emeletes ágyak során, s meg is pillantotta a kérdést hozzá intéző újoncot.

- Te szóltál? – kérdezte vissza a langaléta katonát, aki felső ágyon ülve lelógatta hosszú lábait.

- Kondor Ottó! – ugrott le a földre a másik – Klarinét! – közölte utána röviden.

- Mann György! Zongora.

- Miii?

- Szóval, szaxofonra vettek be, de én igazából zongorista vagyok, csak…

- Ne magyarázkodj! Értem én, hogy nem cipelhet magával a zenekar egy zongorát. De miért éppen szaxofon?

- Akkor mégis magyarázkodom. A barátom tanított meg játszani, és engedte, hogy titokban nála gyakoroljak. Tudod apám nem nézte jó szemmel, ha a zongorán kívül más hangszeren is játszom, mert szerinte az a zongora rovására menne.

- Marhaság!

- Az! De az érveit szobafogsággal és pofonokkal tette nyomatékosabbá.

- Jó alak lehet!

- Igaz, de az apám!

- Te miért nem vagy egyetemen? Hallom ám, a beszédeden, hogy nem a kapanyél mellől jöttél!

- Az apám miatt.

- Na, ezt magyarázd el érthetően!

- Az öreg állandóan hajszol, teljesítményt vár, eredményeket. Egy pillanatra sem lazít, rám telepszik teljesen. Ami neki nem sikerült, mármint, hogy nem végezte el a jogot, velem akarja bepótoltatni. Már kisiskolás, óvodás koromtól mindenhol a maximumot követelte meg. De most már vége!

- Azt akarja, hogy ügyvéd legyél? Nem is rossz!

- Lehet, de én most katonazenész akarok lenni!

   Így is történt. Az összeválogatott zenészek könnyen alkalmazkodtak a követelményekhez. Az azonos szenvedély, a muzsikálás közel hozta őket egymáshoz. Barátok lettek és együtt küzdöttek a lélektelen, parancsra épülő katonaélet ellen. Különösen Ottóval barátkozott össze, aki először szólította meg, mint zenészt. Egy év leteltével azon kezdett mélázni, hogy nem is lenne butaság leszerződni a hadsereghez, mint katonazenész.

- Azt, hogy én miért vállaltam a katonáskodást, és kacérkodom a bezupálással szinte megértem, de te miért forgatsz a fejedben hasonló gondolatokat? – kérdezte Gyuri a barátját, Ottót.

- Honnan tudod, hogy én mit forgatok a fejemben?

- Láttam a szemeden, mikor erről elmélkedtem.

- Hát, igazad van! Ezen spekulálok már egy ideje. Én nem unalmamban szeretnék hivatásos katonazenész lenni, mint te, vagy mert megaprehendáltam apucira!

- Hagyd ezt, inkább mondd, a saját történetedet!

- Amióta legutóbbi eltávozáskor otthon jártam, nincs jó napom!

- Mi történt?

- Apám elveszítette a tőzsdén minden vagyonunkat. Kalapács alá került a bírtok, a városi házunk, még a bútoraink is. Csak egy tanya maradt meg Száldobágy mellett. Alig elég négyüknek. Jani öcsém még kisiskolás, Magdika húgom pedig tanítónőnek tanul. Ha most nem segítek rajtuk, dugába dől a terve, ott kell hagynia az iskolát. Mehet kapálni a többiekkel egy sorban.

- Ezért akarsz bezupálni?

- Inkább civil alkalmazott szeretnék lenni. Úgy szabadabb az ember és talán a pénz is több.

- Mit szólt a család a lecsúszáshoz? Hogy viselik, hogy az ezer holdból hét szilvafa maradt?

- Apám káromkodik és szidja a bankot, anyám kiabál vele és szidja a kártyát.

- Te pedig töröd a fejed, hogy miképpen segíts rajtuk. Igaz?

- Nem szeretném, ha a húgom otthagyná az iskolát! Valahogy pénzhez kell jutnom. Nincs valamilyen ötleted?

- Tudom is én! Hétvégi eltávozáskor menjünk el muzsikálni…

- Kedvem lenne hozzá!

   Gyurinak akadt a városban néhány barátja, akik megígérték, hogy segítenek alkalmat találni hétvégi muzsikáláshoz. Jó ötletnek bizonyult, mert két nap múlva már jelentkezett is az egyik kisvendéglő tulajdonosa, hogy szívesen venné, ha szombat esténként fellépnének nála vendégcsalogatónak. A banda is hamar összeállt: Gyuri - zongora, Ottó – klarinét, a városból két fiú – hegedű és brácsa. Nevet is találtak maguknak: „Kondor-Mann kvartett”.  Most már csak a parancsnokot kellett rávenni, hogy minden szombaton adjon nekik eltávozást.

- Elengedlek, de minden hónapban az utolsó hétvégén nálam muzsikáltok. Társaság lesz nálunk. Úri társaság. Úgyhogy rendesen kell majd viselkednetek! Kaptok enni-inni, de berúgni nem szabad. Megegyeztünk?

- Megértettük! – csapták össze egyszerre a sarkukat.

   Mindenki megelégedésére sikeresen szerepeltek már az első fellépésüktől. Az ezredes házi mulatsága is baj nélkül lezajlott. Az ezredes unokahúga, egy duci, ábrándos szemű hölgy töltötte be a háziasszony szerepét. Vendégként fogadta a kvartett tagjait, majd büszkeségtől dagadozva mutatta meg a szalonban álló zongorát. Valóban csodálatos darab – egy jó karban tartott Steinway. Micsoda különbség, ha a kocsmai, kopott pianínóra gondolunk.

- Tetszik? – fuvolázta a háziasszony.

- Csodálatos! – kiáltott fel lelkesen Gyuri.

- Ó, ön biztos zongorista!

- Szabad? – ült le a kerek székre a fiú, s hogy a háziasszony rábólintott, végig futtatta az újait a billentyűkön.

   A felcsendülő dallam a szalonba csalta a vendégeket és a háziakat. A rövid játékot tapssal jutalmazták, s kérték, folytassa. Esetlenül meghajolva motyogta, hogy ez csupán újgyakorlat, nem érdemli a tapsot.

- Ne szerénykedjen, inkább játsszon nekünk valamit. Valamit, ami a kedvence – biztatta az ezredes is.

   Gyuri intett Ottónak és a vonósoknak, hogy jöjjenek közelebb és figyeljenek rá.

- Gershwin: Summertime, saját hangszerelés – jegyezte meg halkan.

   Lüktető ritmus csendült fel az újai alól, a hegedő lágy dallama ellensúlyozta az erős ritmust, majd a klarinét rikoltva válaszolt a zongorának. Így ölelkeztek a hangok, megidézve a nyári vizek, mezők és szenvedélyek izzó hangulatát. Nem a megszokott melódiák, ritmusok hangzottak, hanem valami felkavaróan új, amitől az ember arcán a kezdeti döbbent csodálkozás mosollyá finomul, sőt a meghatottság könnycseppje is megcsillan a szemében. A megbabonázott közönség a zene elhallgatása után is csendben ültek néhány pillanatig, aztán kitört az ováció. Az emberek odacsődültek a zenészekhez, köszönték az élményt, szorongatták a kezüket, dicsérték őket, szinte széttépték lelkesedésükben. Az ezredes sem maradt ki a lelkes dicséretekből, és átölelve az Ottó és Gyuri vállát sűrű krákogások közepette kijelentette:

- Azt hiszem … khm … azt hiszem, soron kívüli előléptetésre teszek javaslatot, fiuk!

   A vendéglőben kevésbé hangos sikert arattak, bár a vendégcsalogatás jól sikerült, ami anyagi hasznot nem csak a tulajdonosnak hozott, hanem nekik is. A muzsikával elégedett vendégek a régi szokás szerint a hegedű húrjai alá húztak be különféle címletű pénzeket. Zárás után aztán a fiúk osztoztak. Ottó is juthatott így egy kis pénzhez, amit havonta mindig hazaküldött. „Magdika kicsi húgom részére!” – írta minden alkalommal. Szóval sínen voltak, a lehetőségek szerint. A többi sorkatonához képest királyi dolguk volt, s ezt ők értékelték is – ingyen muzsikáltak a tisztek meghívására.

  A vendéglőst, akivel szegődtek a szombatesti muzsikálásra Dobozinak hívták, mint a híres váradi cukrászt, de nem voltak rokonságban egymással, hiszen a cukrász Bihar megyei nemes família sarja, míg eme, a kocsmáros Dunántúlról került ide. A nagyapja nyitott itt kocsmát, s ez nőtte ki magát az unokája idejére vendéglővé. A termet kissé átrendezték a zenészek, a kvartett kedvéért. A bejárattal szembeni sarokba beállítottak egy pianínót – alkalmi vétel, egy hagyatékból került a tulajdonoshoz. Egy hevenyészett dobogót is építette ide, a sarokba, s azon helyezték el a hangszert, s ide álltak a muzsikusok. Az új attrakciónak köszönhetően a szombati vendégek száma jelentősen megnőtt és összetételében is megváltozott. Vegyes társaság verődött össze ilyenkor; nem hiányoztak a város tisztviselőitől a mesteremberekig, s az iskolák tanáraitól a gazdálkodókig szinte senki. Ennél demokratikusabb intézmény a világon nem létezett, hiszen egy teremben ült a földbirtokos és az asztalos mester, a fűszeres és a szabadságos huszárkapitány. A muzsika, a zene öröme hozta őket egy tető alá.

   Ezt az idilli képet azonban sokszor megzavarta néhány külső, ide nem illő személy. A minap is ez történt. Még nem sokkal múlt tíz óra, mikor az ajtót berúgva bejött három több mint kapatosnak mondható fiatal. Oda masíroztak a bárpulthoz, ahonnan a magas székeken ülő fiatalok gyorsan elillantak, átadva a terepet az újonnan jötteknek.

- Férfias italt adj! – szólt a bárosnak egyikük.

- Vodka, skót whisky, konyak? – sorolta hajlongva a megszólított.

- Külföldi mocsok nem kell! – böffentette utálkozva a szószóló.

- Ó! – gyúlt világosság a báros fejében – Kecskeméti barackot ajánlok és nyomtatónak egy krigli pilseni-t.

- Töltsd!

- Decis pohárba! – parancsolta egy másik.

   Egyetlen korttyal leöntötték a torkukon, s utána jót húztak a sörből. A csapos szorgalmas törölgette a pultot, s nem nézett volna semmi pénzért a három vendégre, pedig azok minden mozdulatát árgus szemekkel figyelték. Botrány lógott a levegőben. Nem csak itt a teremben, hanem kint a világban is. A vendéglő védettnek hitt világát is könnyen szétzúzhatja a kintről behatoló erőszak. Zenészeink megérezték a légkör veszélyes változását, és óvatosan kiosontak a konyhán keresztül. A házak árnyékába húzódva igyekeztek minél távolabb kerülni a vendéglőtől. Már párszáz méterre lehettek, mikor felhangzott a rendőr kocsi érkezése. Napok múlva tudták meg, mi történt. Az három izgága fiatal kirángatta a pult mögül a csapost és ütni-verni kezdték, amiért külföldi italokkal kínálta őket. A vendégek közül siettek páran a csapos segítségére. Dobozi, a tulajdonos kihívta a rendőröket, aki rövid intézkedés keretében előállították a csapost és három vendéget, akik segítettek ártalmatlanná tenni a duhajkodókat.

   Gyuri nagyon elgondolkozott ezen a váratlanul végződő rendőri intézkedésen. Kezdett más szemmel körül nézni világon, a városban, az országban és nyugtalanító dolgokat tapasztalt. A burok, amiben eddig élt hirtelen szétpukkant. Érthetetlen és értelmetlen dolgokkal találta szembe magát. Türelmetlenség, elégedetlenség, erőszak, lázongás és embertelen hatalmi intézkedések vették körül bármerre fordult.

- Ottó, én elhatároztam, nem csinálom ezt tovább! – szólott barátjához egyik reggelen.

- Mit nem csinálsz tovább? És miért?

- Ezt az egész vircsaftot. Hallottad, a tüntetők ellen bevetették a lovas rendőröket, s azok közéjük rúgattak megkardlapozva azt, aki nem menekült el elég gyorsan. Mivel nem bírtak velük, kivezényelték a fiúkat a másik ezredből. Eldördült egy sortűz a levegőbe, de mégis néhány embert halálos találat ért. Sírva jöttek vissza a bajtársak – nem tudták, ki lőtt az emberek közé. Érted már?

   A következő eltávozáskor haza ment.

- Gyurica! De jó, hogy újra látunk! – lelkendezett az édesanyja.

- Gyere be a könyvtárba! – szólt édesapja az üdvözlések után.

- Valami baj van? – kérdezte, mikor magukra maradtak – Látom a szemeden, a rebbenő pilládon, hogy bajban vagy. Halljam!

- Apám, kérlek, beszélj a bíró úr sógorával, aki a hadkiegészítőnél van.

- Nem kérdezek most semmit, de bízzál bennem!

   Két hét alatt leszerelték. Olyan gyors tempóban hagyta el a kaszárnyát, hogy még zenész társaktól sem búcsúzott el.

    Otthon kellő lelkesedéssel fogadták megszabadulását a hadseregtől, s apja kérdésére, hogy most mihez kezd, kedvére valóan válaszolt.

- Beiratkozom a Jogakadémiára, mint felmenőim.

- Már rég megkezdődtek az előadások.

- Keresztféléves leszek. Már beszéltem a rektori hivatallal.

- Hogy is működik ez?

- Egyszerű – a második szemeszterrel kezdem és a következő évben hallgatom majd az elsőt, utána a harmadikat.  Világos?

- Az…

https://www.youtube.com/watch?v=MIDOEsQL7lA

Vénusz-triptichon

Vénusz tüze ég

szemeid gyémántfényű

villanásában.

* * *

Isteni lényed

beragyogja világom

szürkülő szirtjeit.

* * *

Tested és lelked

gyönyörök tengerében

szül újjá engem.

Kép: Venus1 triptichon