Amorf királyfi

(a versek póráz nélkül ciklusból)

arcát adta
nagy adásnak
futtát adta
maradásnak

röptét földre
szegezésnek
csöpp tengerét
a köpésnek

szárnyból ácsolt
maradékot
és jövőt mely
nagyon rég volt

arány-oldó
hátlapfényes
bundáskesztyűs
szőrfekélyes

ádámcsutkán
átlőtt-pengés
addig futott
amíg sejtés

mikor rezzent
kőlevél is
hűvös porba
leült mégis

hagyott sárkányt
hagyott harcot
és eszkábált
egy álarcot

Malom és kerékpár

Biciklivel érkeztem a nagy-malom kapujához, de a fék nem nagyon fogott, s így neki is mentem a deszkakapunak. A zár engedett, én pedig beszáguldtam az udvarra, mint Pista gróf Weiszlovics kocsmájába lóháton. A molnárlegények éppen ott tétlenkedtek a malom előtt, s akkorát kacagtak rajtam, hogy beleremegtek az iroda ablakai. A főnök meg kiszólt:

- Ne szórakozzunk, emberek. Le kell rakodni!

A fiúk szó nélkül engedelmeskedtek. Kettő fölmászott a teherautó platójára, a többi pedig sorban odaállt háttal, s a fentiek a vállukra helyezték a búzával tele zsákokat. Hatvan kilós zsákokat. Ezeket bevitték a malomba, s fel az emeletre, ahol felhalmozták a garatok közelében. Lent a mázsaházban Kálmán, a mázsázó a mérleget figyelte, ahogy csökken a teher minden egyes zsák leadásával. Mikor a teherkocsi felállt a hídmérlegre, Kálmán megmérte, miután a zsákokat lerakták, és munkások is leszálltak, újra mérte. A különbség pedig, ugyebár, a bejött gabona.

Ezen idő alatt a kerítéshez támasztva a kerékpáromat, kikerekedett szemmel bámultam a sürgésforgást. A kitárt kapun át az útra is kiláttam. Csirkék fürödtek a porban, és néhány mezítlábas gyermek kergette a karikát. Juliska néném is feltűnt kannával a karján. A kútra jött. Ott állt a kút a malom előtt, az artézi kút, s ha a kart lenyomták, nagy erővel zubogott ki a víz a csapon. Hamar megtelt a kanna. Nem volt könnyű dolog lenyomni azt a kart – én teljes súlyommal rá kellett hasaljak, hogy működésbe jöjjön. De akkor aztán zúdult is, hogy csurom víz lettem! Különben nem is szerettem annak a kútnak a vízét. Kotlóstojás szaga van – kénes. Azért a falusiak hordják, isszák, mert jót tesz a gyomornak, meg a májnak. Legalábbis ezt állítják…

- Te kölyök, tedd be a kaput! – kiáltott ki nekem a mérlegházból Kálmán – A kocsi már elment.

Igaza volt. Láttam is amint a gépkocsivezető kijött az irodából a papírjaival, s nagy ívben körbe fordulva az udvaron elhajtott. Behajtottam a kapuszárnyakat, és beakasztottam a kallantyút is belülről.

- Te kölyök! Gyere csak ide! – hívott Kálmán, a mázsáló.

- Itt vagyok! - álltam elébe.

- Beszéltem a főnök úrral, és azt mondta, jöhetsz mindennap segíteni, a malmot kitakarítani műszak után. A munkadíjad egy tarisznya ocsú lesz. Amennyit el tudsz vinni a hátizsákodban.

- Jól jön ez a galambjaimnak – fogadtam boldogan el az ajánlatot.

Tartottam nyolc-tíz pár díszgalambot. Micsoda öröm volt számomra, mikor reggel kiengedtem a volierből, és körözve repültek a ház felett egyre magasabbra!

Ha egy hónapig minden nap eljövök takarítani, annyi ennivalót gyűjthetek össze, hogy elég lesz akár egy évig is a galambjaimnak.

Elég különös módon kezdődött ez az én galambászkodásom. Születésnapomra, a tizenötödikre, kaptam egy pár galambot. Csak olyan közönséges házigalambot, úgynevezett parlagit. Egy tágasabb ketrecet eszkábáltam a számukra, de láttam, nem érzik jól magukat a szűk helyen, ezért baráti körben addig mondogattam, hogy nagyobb hely kellene nekik, amíg egyik jó barátom megajándékozott egy rendes galambházzal. Tágas volier is tartozott hozzá. A belvárosba költöztek, ott nem tarthatott galambokat, azokat már előre odaadta valakinek egy rozoga kerékpárért cserébe. Kézikocsira raktuk az egészet, s kellő kísérettel – a környék gyermekeinek viháncoló lelkesedése közepette – haza szállítottuk. Az udvarban, hátul jelöltük ki a helyét, de alig értünk az út feléig a tákolmánnyal, megjelent egy milicista. Azt kérdezi, mi szemeteltünk–e a járdára? Bevallottam, hogy igen, hiszen a galambházból bőven hullott ki szemét, ahogy leemeltük a szekérről.

- Tíz lej a büntetés! – mondta szigorúan a közeg.

És ebből nem engedett, hiába magyaráztam, hogy csak elcipeljük a helyére ezt az ólat, és már seperjük is fel a járdát.

- Nem! Most seprik fel és ideadják a büntetést, vagy mennek a bíróságra! – s már vette is elő a büntető cédulát.

Mit volt mit tenni: fizettünk, sepertünk, s utána helyreraktuk a galambházat.

„Nyereg van, már csak a ló hiányzik” – szokták mondogatni. Én is így voltam. Az ól, a volier megvolt, most már csak galamb kellett bele azon az eddigi egy páron kívül. Került később több is – kaptam, padláson befogtam, csereberéltem, s mikor már szaporodtak, azokból is cserélhettem más galambász barátokkal. Az biztos, hogy pénzt soha nem adtam értük. Igaz, nem is nagyon volt miből!

Évtizedek múlva visszaköszönt ez a szemetes járda.

Eldugott kis erdélyi, székely faluban voltam ismerőst látogatni. Ahogy ott falatozunk, beszélgetünk, bejön a szomszéd.

- Hallom, maga váradi – szólt hozzám -, gondoltam megnézem magamnak. Tizenöt évig voltam rendőr Váradon.

- Nocsak…

- Körzeti megbízott.

- Melyik részen?

Kiderült, hogy éppen ott, ahol mi laktunk.

- Akkor, maga volt, aki megbüntetett a szemetes járdáért! – dobtam oda a szót.

- Az melyik évben volt? Hányban?

Mondom neki pontosan, hisz akkor töltöttem a tizenötöt. Jól emlékeztem az évre.

- Akkor az csak én lehettem – mondja elgondolkozva -. De azért nincs harag?

- Nincs, nincs. Meg hát nem is lenne miért!

Tökéletes szerelem

Mondj olyat, ha tudsz,
amit senki más.
Mindegy,
hogy igaz,
vagy hazudsz,
ha jól esik,
csak benne legyek.
Ne tökéleteset.
A tökéletes
gyanús, vagy hibás.

Mondd azt, hogy
szeretsz
s gondold, hogy
szeretlek,
ahogy én mondom,
mikor te
gondolni se mered.

Látod, ily egyszerű ez.
Így lesz ígéretes
ma,
holnap
valóság
kettőnk szerelme,
ha gyanús,
ha hibás.

Ha
nem is tökéletes.

Izzó zsákban

fölpöndörített nyelvvel

mint a lepkék hallgatok

hátamon lapocka-kövekkel

izzó zsákba varrtatok

süllyedek csillagba égbe

örvénylik madár és felleg

villámszalmaszálra szélre

kötöm mentem a szerelmet

Nemzetemnek vagyok katonája

                                                            Juhász Jácint emlékére.

Már meggebedek, rám szárad ez az ingnyi jelmez. Melyik is vagyok én? Az összevert fejű, kapatos ábrázatú, vagy a francia rendőrsipkás, esetleg az, amelyik a bitókötelét bámulja. Rendet tudnék tenni magamban, de minek? Majd megteszik mások. Inkább azon ügyködöm, hogy elkerüljem a szétpletykázott, kicsavart sztorik lesajnált fő-, vagy mellékszerepét. Egyáltalán nem adok információt, sőt, amíg a huszonhét kilogrammra nem esett vissza testsúlyom, megmosolyogtam, ha bárki a betegség gondolatát vetette fel. Amikor a körmeim elkezdtek felmállani, a hajam meggyérült és a bőröm nyári leégés utáni hámlást idézett, csak éppen elfehéredve, akkor jegyeztem meg egy-egy kérdésre, hogy átmeneti gyengélkedés ez, semmi más bajom nincs. Még jól is jött az a szerep, amikor lökdöstek, s mellettem ott nyomta a szöveget, egy embertelent alakító színész arról, hogy én már amúgy is dögrováson vagyok. Minek használok még el egyetlen beszívott levegőt is mások elől?
Megsirattam az enyéimet... Nem maradt túl sok idő magammal foglalkozni, a lelkiállapotomat mindig kiegyensúlyozottnak éreztem, de most kimondottan jól jöttek a külső fájdalomforrások. Tengert hoztak létre bennem, miközben megevett a bánat. Ezen a csontvázon lötyögő, pergamen színű bőr, vajon mitől bír még élni? Bizony, tényleg behabzsolt a bú...
A szívem szétesik, a fejem lüktet. Azelőtt azt gondoltam, ilyen nincs is. Na, még egy keveset meglökdös ez a fiatal kolléga. Nem rosszaságból teszi, nekem meg direkte jól jön. Hazavánszorgom. Visznek, ne finomkodjak, aztán ha igaz lesz még egy forgatási nap.
Ilyen szerepem sem volt még... Se kard, se puska, a szúrós szemeimre, sem az izomzatomra nincs szükség. Egyszerűen egy halni valót látnak bennem. Soha nem kedveltem az ilyen típusú szövegeket,  színpadon és filmben sem. Most ezt osztották rám... Meg kell adni, elfogadtam. Remélem, megérem a film végét.
A premier nem érdekel, nem dacból és nem is gőgtől. Talán majd némelyek megsiratnak... Úgy, ahogyan megöregedtem, már az ötvenötödikben járok. Most tényleg úgy érzem, vén, aggastyán vagyok és megértem erre a szerepre.
Nem voltak értelmetlen álmaim, egy kis házat akartam, feleséget és két gyereket. Szerettem volna, hogy tisztességes, megbízható embernek tartsanak, békés családi hátteret akartam feleségemnek biztosítani.
Fél századnál is több van mögöttem. Azt hiszem, most örökre leteszek minden fegyelmezettséget, szakmai vezényszót. Sosem figyelek a megritkult hajamra, kihullt fogamra, egészen más szerep vár rám. Hasonlóak, mint azok, melyeket egy ideje nem közönség előtt játszom. Már így is csuda, hogy rá nem mentem. Most véget ér ez a csoda, még játszhatnak egy keveset a nevemmel. Férfi-e, vagy nő? Ma már mindenki tudja, ha szóba kerülök, hogy a kérdés önmagában nonszensz. Hát ég veletek emberek!