Urbán-Szabó Béla: Kicsi szentem

Kicsi szentem,
kicsi szentem,
egymás kezét fogjuk
az adventi csendben.

Kicsi szentem,
kicsi szentem,
esti homályban,
gyertyafényben
téged várunk
az ölelésben.

Kicsi szentem,
kicsi szentem,
decemberi hóesésben
arcunk tisztul,
ragyog szebben.

Kicsi szentem,
kicsi szentem,
bárki bármit mondhat,
tetteimmel a jövőnek
óvlak.

Kicsi szentem,
kicsi szentem,
csak egyszer mondhatnám,
általad is minden rendben.

Kicsi szentem,
kicsi szentem,
kezünket fogva
vonulunk
az adventi csendben.

Urbán-Szabó Béla: Nincs alku

                 
Föl, föl a hegyre!
A hűségben nincs alku,
benned, mint batyu.

Sokadalom Assisiben

   Gyakran van valamilyen ünnepség, látványosság a városban. Ez a mostani ünnep, vásári forgatag december 6-9-ig tart. Maga az ünnep az „Immaculata conceptio”, azaz Szűz Mária szeplőtelen fogantatása, a naptár szerint december 8.

   Erről így ír Jankovics Marcel:

  „A középkor derekán már teljes virágában pompázó doktrína értelmében, mely dogmatikus hittétellé azonban csak meglehetősen későn, 1854-ben vált IX. Pius intézkedése nyomán, Mária az idők kezdetén kiválasztatott arra, hogy Krisztus megtestesülésének edénye legyen, s éppen ezért szeplőtelennek kellett lennie, az eredendő bűntől szabadnak, amit a tan terjesztői úgy racionalizáltak, hogy Mária nem érzéki vágyban fogant. (Említésre érdemes, hogy nyugati hagyományok szerint az ünnep szerzője egy magyar királyi vérből származó pap lett volna.)”

   Mária születésnapja, szeptember 8-a, Kisboldogasszony, vagy Kisasszony napja, éppen kilenc hónapra van december 8-tól.

   Most bár zimankósnak ígérkezik az idő, már gyülekeznek a templom előtti téren, és szorgalmas kezek hihetetlen gyorsasággal, bódékat, sátrakat állítanak fel. A látogatók is percről percre többen lesznek, s az érkező gépkocsik alig találnak maguknak helyet. Egy Fiat éppen a taxinak fenntartott részen áll meg. Utasai kiszállnak, s a gépkocsivezető megelégedetten kattantja a központi zárat. Nem messze egy kisebb csoport központjában egy olasz rendőr cseveg néhány csínos hölggyel, de figyelme mégis éber, mert biccentve búcsúzik, és a frissen leparkolt gépkocsihoz sétál. Udvariasan köszön a tulajdonosnak, és szól, hogy tilosban parkol. Amaz kérdően felhúzza a szemöldökét mondván, hogy nem lát semmilyen tiltó táblát. A közeg erre az úttesten látható feliratra mutat intve, hogy itt nem maradhat.

  A sofőr beül a kocsiba, s tanácstalanul körülnéz, hova is mehetne innen. Akkora tömeg van itt a templom körül, hogy mozdulni sem mer az autójával. Fél nehogy valakit meglökjön, vagy ilyesmi. „Még ez hiányzana a büntetés mellé, amit a tilosban parkolásért kapok!” – gondolja bánatosan. „A minap is Budapesten, a Nyugati pályaudvarnál, 30 000-re büntettek, mikor a taxi drosztjában álltam meg, hogy a feleségem kiszálljon.” – folytatja a morfondírozást.

   A rendőr megáll a kocsi mögött, két kezét kinyújtva elirányítja az embereket az útból és int, hogy jöhet lassan hátramenetben az autó. Szépen a fal mellett a sarokig húzódnak, ekkor int, hogy rendben van, kiszállhat a gépkocsivezető.

- Máskor jobban figyeljen, hova áll le! – zárja az ügyet a közeg, és szétnézve tovább lép keresve az alkalmat, hogy segíthessen, semmiféle büntetést sem helyezve kilátásba.

  Ezalatt a hatalmas U alakú sátrat felállították, s a kereskedők gyorsan elfoglalták az előre bérelt standokat. Ez a sátor az élelmiszerárusoknak ad helyet. Van itt minden a gumicukortól a válogatott sajtokig, a forró csokitól – de micsoda finom, igazi forró csokitól – a szarvasgombás szalámiig, s a vattacukortól a túrós buktáig, ami csak „szem-szájnak ingere”!

   A másik téren is emeltek ilyen sátrat. Az a bazárnak ad helyet, ahol emléktárgyakat, piperecikkeket, virágot, kisebb ruhaneműt, sálat, sapkát, meg még ki tudná felsorolni, mi mindent árulnak. Itt is nagy a tömeg, pedig még alig nyitották meg a vásárt.

   Hiába vannak azonban rengetegen a sátrakban, senki sem tolakodik rajtam kívül. A vejemhez igyekszem, hogy üdvözöljem. Vevőktől körülvéve akadtam rá, alig tudtunk szót váltani, de ez így van jól, hisz azért bérelt ő is standot, hogy jó forgalma legyen.

   Mondanom sem kell, hogy mindkét sátor fűtött, ha nem is nagyon, de a kinti zimankóban bizony jól esik.

   Térzene hangjai szűrődnek át a zsibongáson - egy mellékutcából fúvószenekar masírozik ki a térre, elől a tamburmajor helyett egy trombitás diktálja az ütemet. Gyermekkorom emlékeit idézte fel bennem e jelenet. Otthon a Szigligeti Színház előtt, a Bémer téren játszott a katonazenekar minden péntek délután…

   A tereken más szórakoztató dolgok is várják a látogatókat. Forralt boros bódé a felnőtteket, póni lovaglás a gyerekeket, aszfaltfestés a képzőművészeket; a vasúti közlekedés őskorát idéző gyermekvonat városnézésre ösztökéli az érdeklődőket, s a keskeny, nyaktörő utakon „száguldva” igazi látványosságot nyújt a rajta utazóknak. Késő estig tart a forgatag, délben is alig csökken valamicskét, de este félkilenckor hirtelen kiürülnek az utcák, terek, s csupán néhány lézengő nézegeti a továbbra is nyitva tartó üzletek kínálatait. Vacsoraidő van. Ezt pedig a jól nevelt taljánok a nap legfontosabb órájának tartják. Szűk óra elteltével újból megjelentek a látványosságra éhes látogatók, és éjfélig hullámzik a nép vidáman beszélgetve, nevetgélve, itt-ott egy dal is felhangzik, ami még meghittebbé teszi az ünnepi hangulatot. Mikor a toronyban elharangozzák az éjfélt, a kereskedő zárják a boltokat, a standokon levő árut letakarják, a sátor ajtaján behúzzák az ajtókat, s tovább már csak az őrök maradnak meleg kabátjukba burkolózva a helyszínen. És persze a carabinierik lassan köröznek a városban, ügyelve a rendre, a biztonságra. A hideg éjszakában csillagok ragyognak a város felett, csend van, indulunk haza…

Assisi 2012.december 08

Platonról, több ülésben (1.)

 

Platón kapualja

 

Először s utoljára kísértelek
haza. Vigyázva, meg ne bánts, másodszor
mondtad a szemembe, amit megbántás
nélkül egyszer sem lehet ilyen nyíltan.
Bár folytak még utóvédharcok, az volt
a döntő momentum. Meg kellett legyen,
és pontosan így, hogy most elmondhassuk:
egymás nélkül is meglettünk egymásnak.

Koncert jegy

                                                        Paraszt ünnepli tánccal, cimbalommal 
                                                       vidám szüretjét - és nyakalva cifra 
                                                       kedvébe' Bacchus kelyhét, bizalommal 
                                                       ki-ki magát már asztal alá issza. 

                                                                (Antonio Vivaldi: Az ősz)

                                                          

                                                                  

Koncert jegyet kaptam a nagyfiamtól ajándékba. Vivaldi „A négy évszak” (Le Quattro Stagioni) című zeneművét hallgattuk meg egyik novemberi este, elfoglalva családilag a nézőtér 4-ik sorának szinte felét. Élmény volt újra hallani élőben ezt a zseniális művet. Teljes egészében legelőször a marosvásárhelyi Vártemplomban hallottam - Ruha István* előadásában.

Antonio Vivaldi műve Amszterdamban jelent meg 1725-ben az „Il cimento dell’Armonia e dell’inventione op.VIII” részeként. Megjegyzendő, hogy mindegyik versenymű elé egy szonettet irt a mester, és ezzel mintegy kulcsot adott a felhangzó zenéhez.

Nagyszerű akusztikája van a Vártemplomnak. Szinte hihetetlen, de bár a leghátsó sorban ültem, s a zenekar középen, az Úrasztalánál foglalt helyett, úgy hallottam mikrofonok és hangszórók nélkül, mintha közvetlenül előttük ültem volna. Sőt még annál is jobban, mert a hangszerek tökéletes összhangja jött létre a hatalmas helyiségben. Teljes nagyszerűségében szólalt meg a „harmónia”. Képek és érzelmek lüktettek ebben a zenében. És életöröm!

Ezt mind a zeneszerző, a hegedűművész és a templom építőjének hármasa teremtette meg és ajándékozta a hallgatóknak. Csak így hárman adják a teljességet, külön-külön bár értékesek, de hiányosak. A leirt kotta minden zsenialitása mellet is csupán papírra vetett jelek halmaza, a hangszerek ellenben ezek nélkül holt tárgyak, s a falak pedig az események néma tanúi csupán.

De micsoda tanúk!

Ezek a lágyan hajló falak és merész ívek hangolták nemes harmóniába nem csak most ezt a zeneművet, hanem az évszázadok egy-egy jelentős pillanatát is. Hiszen megfordultak itt és hallatták hangjukat Nagy Lajos magyar király, a nagy törökverő Hunyadi János, Erdély első fejedelme János Zsigmond, valamint II Rákóczi Ferenc fejedelem is.

János Zsigmond nevéhez fűződik a tordai diétán kimondott vallásszabadság megerősítése. Ez az 1571. január 6-án tartott erdélyi országgyűlés e templom falai közt zajlott. Ezek a falak hallották és innen kiáltották világ, hogy hitéért senki ne háborgattassék, legyen az prédikátor, vagy igehallgató. A világon ez volt az első írásba foglalt vallási türelmi rendelet, a „recepta religio”, mely kimondta: „mindenki olyan hitben éljen, amilyenben akar”.

Még ezt megelőzően, eme falak közt tartott zsinaton (1559. november 1-én) fogadták el Kálvin tanítása alapján az első magyar nyelvű református hitvallást.

Más nevezetes történelmi eseménynek is tanúi voltak a templom falai, mikor is az 1707. április 8-án tartott országgyűlésen II Rákóczi Ferencet Erdély fejedelmévé választották.

Lássuk a továbbiakban a harmadik nélkülözhetetlent, aki életet lehel a papírra vetett jelekbe, megtölti zenével, a falakkal ölelt teret, a művészt.

Ruha István ez a hegedűművész, róla óhajtok szólani. Mikor a vártemplomi koncerten hegedült, akkor volt a kolozsvári konzervatórium friss végzettje. Nagy jövőt jósoltak neki, amit be is váltott. Mikor egy év múlva újra élvezhettem játékát, már túl volt a Moszkvai Nemzetközi Csajkovszkij Hegedűversenyen, ahol egyedüli külföldiként állhatott egy sorba a legjobbakkal. Ez utóbbi alkalommal az Egyetem előadótermében adta elő Csajkovszkij D-dúr hegedűversenyét. Természetesen ajándékba a medikusoknak, akik különben lelkes zenekedvelők voltak, és mindig megtöltötték a hátfő esti hangversenyeken a „kakasülőt”. A marosvásárhelyi szimfonikus zenekart Szalmán Lóránt vezényelte. Emlékezetes volt számomra a koncert a csodálatos előadás miatt is, de lévén, hogy egészen közel ültem a szólistához, minden rezdülését, minden mozdulatát, pillantását, futó mosolyát jól láthattam, átélhettem, és máig nem feledhetem. A közelség azt az érzést nyújtotta, mintha magam is részese lennék a csodának. Mert csoda volt, ahogy a muzsikusok eggyé váltak a karmestertől kezdve a szólistáig. Akkor értettem meg, mit jelent az mondás, ami zenerajongó körökben elhangzott: „Ruha István kedvenc hegedűversenye Csajkovszkij műve, és a Csajkovszkij rajongók kedvenc előadója Ruha Pista”.

Életrajzi adatok helyett elmondom, mit mesélt egy barátom, aki az internátusban szobatársa volt Kolozsváron, de ennél is közvetlenebb kapcsolat volt közöttük: egyik vegyészhallgató évfolyamtársát vette volt feleségül Ruha Pista.

Íme, így emlékszik a régi szobatárs: „közvetlen, barátságos ember, akinek mindene a muzsika. Esténként a szobatársak, meg az alkalmi vendégek kérték, hegedüljön nekik. Szívesen és szívvel-lélekkel tette, abba se tudta hagyni, s ha nem szólnak éjfél után, hogy le kellene már feküdni, reggelig muzsikált volna”.

Generációk hosszú sora érlelte talentumát. A nagykárolyi katolikus plébánián őrzött íratok, már az 1500-as években említik a család nevét. Az elődök muzikalitása, zeneszeretete csúcsosodott ki világraszóló zsenialitásában, s így nem csoda, ha együtt említik a 20-ik század legnagyobb hegedűművészeivel, mint Dávid Ojsztrah, Jasha Heifetz, Yehudi Menuhin.

Dávid Ojsztrah már a moszkvai fesztiválon felfigyelt a fiatal művészre, és így válaszolt, mikor az tanítványául kívánt jelentkezni: ”Én tanítsalak téged? Neked egyedülálló tehetséged van, amit úgy kell hagyni, ahogy megszületett!” Ennél elegánsabb visszautasítást ritkán kapott muzsikus!

Ezután a sikeres nemzetközi megmérettetés után jött a többi, a koncertek, a meghívások, és az állandó készülés, gyakorlás. Volt olyan időszak, mikor naponta, estéről estére koncertezett, sőt arról is hírt adtak, hogy egy nap három konceretet is adott. Például 1960, május 30-án, Nagyváradon játszott Mozartot, Glazunovot és ráadásnak Prokofjevet. Vagy 1962, január 22-én, ugyancsak Nagyváradon Vivaldi: „A négy évszak” című darabja után még eljátszott ráadásként két Kreisler és egy Paganini művet. A sort folytathatnám.

A sok munka, sikerek, ragyogás mellett voltak azért nehézségek is életében, hogy mást ne mondjak, a Kolozsváron nekik kiutalt lakás, ahol hosszú évekig élt a család - itt született első gyermekük is -, még egy szükséglakás szintjét is alig érte el. A házban minden szobát egy-egy család lakta, ők a fél konyhát kapták! Gyakorolni a szomszédok miatt nem tudott, s ezért éjszakánként eljárt az Operába. Mikor Dávid Ojsztrah 1960-ban Kolozsváron járt, hangot adott megdöbbenésének, látva a Csajkovszkij Fesztivál díjazottjának lakáskörülményeit. A „hivatal” ekkor utalt ki számukra emberibb lakhelyet.* Említhetem azt is, hogy bár 1958-ban végzett a Kolozsvári Zenei Konzervatóriumban, diplomáját csak tova 1993-ban kaphatta meg, ekkor tudta csak letenni a licenc vizsgát. Nem volt addig rá ideje a rengeteg turné, koncert, munka mellett.

Díjak és oklevelek bizonyítják sikeres pályafutását, melyek közül számára a legértékesebb a 2001-ben kapott Magyar Köztársaság Kiváló Művésze díj.

Befejezésül álljanak itt lelkes méltatójának szavai:

 „A templomban vagy hangversenyteremben, de szűk körben, baráti társaságban is ugyanolyan szenvedéllyel szórakoztatta hallgatóságát. Számára az volt a fontos, hogy örömöt okozzon az embereknek.”*

---

*Ruha István (1931 Nagykároly – 2004 Kolozsvár) – romániai magyar hegedűművész.

*lásd Mirela Capătă: „Ruha István fenomén, a XX. század hegedűművészetének virtuóza és szimbóluma” (Fenomenul Ştefan Ruha virtuoz al artei violonistice a secolului XX şi simbol)

 - doktori értekezés.

*Csomafáy Ferenc: „A virtuóz hegedüművész” ERDON 2012. 11. 30