Magára igazította a vastag, kényelmetlen mellényt, nem szerette, de tudta, szükséges.
Nem ellenőrizte végig a zsebek tartalmát, de erősen gondolkodott, mit vihetne még magával, mi lehetne leginkább segítségére. Nem jutott eszébe semmi.
Szorosra húzta a mellény két oldalán a kapcsokat, egészen addig, amíg szinte már fulladt. Néhányszor a levegőbe ugrott és figyelt. Nem csörrent, nem súrlódott semmi.
Elindulhat.
Az útról csak a por emléke maradt meg benne.
Por az úton, és aztán a házak között. Keserves, lassú utazás volt az övé, és végtelenül magányos.
Nem terelhette el a figyelmét semmivel, kiürítette magát, csak a szeme, az volt az egyetlen társa. Mindent látni, mindent megfigyelni, és lehetőleg mindent észrevenni. Agyában nem forogtak gondolatok, csak a látottakat értékelte folyamatosan. A kerekek nyomait a porban, a laposan sütő délutáni napfény vetette árnyékokat, a szélső házak romos falait, az utcákat, a hatalmas halmokban heverő hulladékot és a törmeléket. Kereste az emberek nyomait ezen a holdbéli tájon. Nem látott senkit, őt sem látta senki. Emlékezett a fényképekre, úgy ismerte a várost, mint a saját ágyát, tudta hová tart, melyik sarkon merre fordul majd.
A házak megsokasodtak, utca formát öltöttek. Behúzódott egy sarkából kifordult kapu mögé, és elővette zsákjából a legterebélyesebb holmit, amit magával hozott. Hálószerű, lyukacsos anyag, dupla paplannál is nagyobb méretű, egykor fehér volt. Aztán ő olajba áztatta, majd amikor úgy gondolta, eléggé megszívta magát, ledobta a földre, és rugdosta, taposta, forgatta és kiterítette, újra csak húzta a földön, a garázs előtt, a többiek nézték mit csinál és a homlokukra böködtek, de nem érdekelte. Háromszor terítette ki a kongrét. Gondosan ellenőrizte a színét, nem maradhatott fehér egy féltenyérnyi darabon sem. Kivitte a napra és otthagyta száradni. Két óra múlva felszedte, lerázta, nekicsapkodta az épület falának, leverve róla minden rátapadt szennyet. Nagy, három lepedőnyi szürke háló.
Ezt tekerte körül magán, a fejére húzkodta, igazgatta, a megfelelő helyeken madzagokkal rögzítette magához. Ha kifeküdt volna a ház elé az úttestre, bárki piszkos, szürke rongykupacnak nézhetné. Kezét, lábát, holmiját tökéletesen fedte, nem volt emberi alakja.
Osont háztól házig, végül elérte a széles utat. A városkát ketté választó autóút túloldalán már nem lesz biztonságban. Még fél óra lopakodás, és meglátta a teret. Eddig tervezte eljutni, vele szemben, a tér túlsó oldalán a házak dombra futnak, de ő itt marad majd a térnek ezen az oldalán, nem kell felkapaszkodnia arra a dombra. Gondosan vizsgálta az épületeket, a tér felőli homlokzatukat. Oda nem mehetett ki, meglapult hát a délutáni árnyékban és figyelt.
Megtalálta, amit keresett. Rozsdás vasajtó, egy kávézó gazdasági bejárata lehetett. Lassan nyitotta ki, egyetlen nyikordulást sem akart hallani. Előtte, mögötte, és mindenütt éber fülek vigyázták a csendet. Jól van ez így, figyeljenek csak. Ő nem töri meg ezt a kihalt némaságot.
Belépett a szürke homályba. Hallgatózott, de saját lélegzetén kívül nem hallott semmit. Felesleges holmiját letette a sarokba, valami szőnyeg maradékát dobva rá, mintha az a szőnyeg csak úgy, ki tudhatná mikor, odahullott volna egy halom törmelékre. Maga elé vonta a gépkarabélyt és elindult.
Először a földszintet, aztán az első majd a második emeletet járta be. Lassan mozgott és hangtalanul, mint a kísértetek. Megjegyzett minden sarkot és zugot, minden lépcsőt és ajtót, ablakot. Amikor bizonyossá vált, hogy egyedül van a házban, visszatért a holmijáért. Végignézett mindent, nem látott lábnyomokat, semmi mást sem, ami elárulhatta volna: idegen van a kertek alatt. A rozsdás bejárati ajtó alá nagyobb követ erőltetett. Ha valaki megpróbálna bejutni, a kő hangosan csikorog majd. Primitív, egyszerű riasztó, de a célnak tökéletesen megfelel.
A második emeleten, az egyik helyiségben asztalt talált. Nagyon lassan állította a kívánt helyre, háromszor is ráfeküdt, lemászott róla, közelebb emelte az ablakhoz. Amikor megfelelőnek ítélte, ráterítette a hálózsákját, téglákat keresett, felpakolta őket egymásra, a zsákot terítette rájuk, amiben álcaruháját hozta magával. Lecsatolta hátáról a merev, kényelmetlen, olajzöld műanyag ládát, a földre tette, mellé guggolt. Kinyitotta és kiemelte belőle a fegyverét. Ellenőrizte a csövet aztán egyetlen rutinos mozdulattal a helyére illesztette, rögzítette. Kibontotta védőburkából a nagy felbontású távcsövet, ez is a helyére került. Töltött tárat illesztett a fegyverbe, legvégül ugyanolyan szürke, piszkos, hálószerű anyaggal tekerte körbe a gyilkos szerszámot, amilyen őt magát is láthatatlanná tette.
Végzett az előkészületekkel. Mint gondos munkás munkaeszközét, úgy ellenőrizte a részleteket. „Ellenőrizd, teszteld! Ellenőrizd, teszteld!” Megtörtént.
Bemászott az asztal alá, ivott, rágyújtott. Négy órányi, idegeket próbáló menet végére ért, most először lazíthatott pár percet. Lassan szívta a cigarettát, közben néha az ablakra pillantott. Odakint feltámadt a szél, a szakadt, koszos, egykor tán rozsdabarna függöny bal oldali szárnya néha lustán meglebbent. Éhes volt. Arra gondolt nagyböjt utolsó napja van. Este nyolckor, amikor feljön a csillag, már ehet. Ezen nevetett kicsit. Töltött bárányra gondolt, a rozmaring meg a kakukkfű ízére, a vörösborra, meg a sonkára és a megszentelt kalácsra. Kekszet hozott magával, meg vizet, ami langyos volt már és áporodott, kulacsízű. Vajon otthon a szülei meg a húga, készülnek-e már?
Látta maga előtt apját ünnepi feketében, fehér inge világít, anyja hófehér haját fekete kendő alá rejti, csak a húga ölt tarka, virágmintás ruhát, ám a kendő az ő fején is fekete. Gyönyörű lány a húga.
Végzett a második cigarettával is, lassan felállt, megmozgatta elgémberedett tagjait, vigyázott, hogy ne kerüljön közel az ablakhoz, mindig takarásban maradjon. Felfeküdt az asztalra, a gépkarabélyt maga mellé helyezte, a távcsöves fegyvert feltámasztotta a zsákkal fedett téglákra. Kis ideig fészkelődött, kereste a legstabilabb, mégis legkényelmesebb pozíciót.
A távcsőről lepattintotta a két lencsevédő kupakot, és először illesztette szeméhez fegyverét. Nagyszerű kilátása nyílott a függöny szárnyai között, ugyanakkor tudta, őt kintről nem láthatja senki. Egyenként vizsgálta a távcső lencséin át a szemben lévő házak homlokzatát. Aztán az ablakokat, jeleket keresett, emberi jelenlét jeleit. Látóterének szélén, jobb oldalon, az utolsó ablakban csillant valami. Hiába erőltette a szemét, nem látott be az ablak mögötti sötétbe.
A lövést nem hallotta. A nagy kezdősebességű expanzív lövedék olyan erővel csapódott belé, a nyaka tövében, bal oldalon, hogy felemelte, és egyszerűen lelökte az asztalról.
Abban a másfél percben amíg elvérzett, csak arra gondolt, hogy éhes, és nemsokára feljön a vacsoracsillag.
Antus B. emlékére, aki soha nem hagyja el szeretett városát, Vukovárt.
