2012. április 6., péntek

Molnár Péter: Nagyböjt







Magára igazította a vastag, kényelmetlen mellényt, nem szerette, de tudta, szükséges.
Nem ellenőrizte végig a zsebek tartalmát, de erősen gondolkodott, mit vihetne még magával, mi lehetne leginkább segítségére. Nem jutott eszébe semmi.
Szorosra húzta a mellény két oldalán a kapcsokat, egészen addig, amíg szinte már fulladt. Néhányszor a levegőbe ugrott és figyelt. Nem csörrent, nem súrlódott semmi. 
Elindulhat.

Az útról csak a por emléke maradt meg benne.
Por az úton, és aztán a házak között. Keserves, lassú utazás volt az övé, és végtelenül magányos.
Nem terelhette el a figyelmét semmivel, kiürítette magát, csak a szeme, az volt az egyetlen társa. Mindent látni, mindent megfigyelni, és lehetőleg mindent észrevenni. Agyában nem forogtak gondolatok, csak a látottakat értékelte folyamatosan. A kerekek nyomait a porban, a laposan sütő délutáni napfény vetette árnyékokat, a szélső házak romos falait, az utcákat, a hatalmas halmokban heverő hulladékot és a törmeléket. Kereste az emberek nyomait ezen a holdbéli tájon. Nem látott senkit, őt sem látta senki. Emlékezett a fényképekre, úgy ismerte a várost, mint a saját ágyát, tudta hová tart, melyik sarkon merre fordul majd.
A házak megsokasodtak, utca formát öltöttek. Behúzódott egy sarkából kifordult kapu mögé, és elővette zsákjából a legterebélyesebb holmit, amit magával hozott. Hálószerű, lyukacsos anyag, dupla paplannál is nagyobb méretű, egykor fehér volt. Aztán ő olajba áztatta, majd amikor úgy gondolta, eléggé megszívta magát, ledobta a földre, és rugdosta, taposta, forgatta és kiterítette, újra csak húzta a földön, a garázs előtt, a többiek nézték mit csinál és a homlokukra böködtek, de nem érdekelte. Háromszor terítette ki a kongrét. Gondosan ellenőrizte a színét, nem maradhatott fehér egy féltenyérnyi darabon sem. Kivitte a napra és otthagyta száradni. Két óra múlva felszedte, lerázta, nekicsapkodta az épület falának, leverve róla minden rátapadt szennyet. Nagy, három lepedőnyi szürke háló. 
Ezt tekerte körül magán, a fejére húzkodta, igazgatta, a megfelelő helyeken madzagokkal rögzítette magához. Ha kifeküdt volna a ház elé az úttestre, bárki piszkos, szürke rongykupacnak nézhetné. Kezét, lábát, holmiját tökéletesen fedte, nem volt emberi alakja.
Osont háztól házig, végül elérte a széles utat. A városkát ketté választó autóút túloldalán már nem lesz biztonságban. Még fél óra lopakodás, és meglátta a teret. Eddig tervezte eljutni, vele szemben, a tér túlsó oldalán a házak dombra futnak, de ő itt marad majd a térnek ezen az oldalán, nem kell felkapaszkodnia arra a dombra. Gondosan vizsgálta az épületeket, a tér felőli homlokzatukat. Oda nem mehetett ki, meglapult hát a délutáni árnyékban és figyelt.
Megtalálta, amit keresett. Rozsdás vasajtó, egy kávézó gazdasági bejárata lehetett. Lassan nyitotta ki, egyetlen nyikordulást sem akart hallani. Előtte, mögötte, és mindenütt éber fülek vigyázták a csendet. Jól van ez így, figyeljenek csak. Ő nem töri meg ezt a kihalt némaságot.
Belépett a szürke homályba. Hallgatózott, de saját lélegzetén kívül nem hallott semmit. Felesleges holmiját letette a sarokba, valami szőnyeg maradékát dobva rá, mintha az a szőnyeg csak úgy, ki tudhatná mikor, odahullott volna egy halom törmelékre. Maga elé vonta a gépkarabélyt és elindult.
Először a földszintet, aztán az első majd a második emeletet járta be. Lassan mozgott és hangtalanul, mint a kísértetek. Megjegyzett minden sarkot és zugot, minden lépcsőt és ajtót, ablakot. Amikor bizonyossá vált, hogy egyedül van a házban, visszatért a holmijáért. Végignézett mindent, nem látott lábnyomokat, semmi mást sem, ami elárulhatta volna: idegen van a kertek alatt. A rozsdás bejárati ajtó alá nagyobb követ erőltetett. Ha valaki megpróbálna bejutni, a kő hangosan csikorog majd. Primitív, egyszerű riasztó, de a célnak tökéletesen megfelel.
A második emeleten, az egyik helyiségben asztalt talált. Nagyon lassan állította a kívánt helyre, háromszor is ráfeküdt, lemászott róla, közelebb emelte az ablakhoz. Amikor megfelelőnek ítélte, ráterítette a hálózsákját, téglákat keresett, felpakolta őket egymásra, a zsákot terítette rájuk, amiben álcaruháját hozta magával. Lecsatolta hátáról a merev, kényelmetlen, olajzöld műanyag ládát, a földre tette, mellé guggolt. Kinyitotta és kiemelte belőle a fegyverét. Ellenőrizte a csövet aztán egyetlen rutinos mozdulattal a helyére illesztette, rögzítette. Kibontotta védőburkából a nagy felbontású távcsövet, ez is a helyére került. Töltött tárat illesztett a fegyverbe, legvégül ugyanolyan szürke, piszkos, hálószerű anyaggal tekerte körbe a gyilkos szerszámot, amilyen őt magát is láthatatlanná tette.
Végzett az előkészületekkel. Mint gondos munkás munkaeszközét, úgy ellenőrizte a részleteket. „Ellenőrizd, teszteld! Ellenőrizd, teszteld!” Megtörtént.
Bemászott az asztal alá, ivott, rágyújtott. Négy órányi, idegeket próbáló menet végére ért, most először lazíthatott pár percet. Lassan szívta a cigarettát, közben néha az ablakra pillantott. Odakint feltámadt a szél, a szakadt, koszos, egykor tán rozsdabarna függöny bal oldali szárnya néha lustán meglebbent. Éhes volt. Arra gondolt nagyböjt utolsó napja van. Este nyolckor, amikor feljön a csillag, már ehet. Ezen nevetett kicsit. Töltött bárányra gondolt, a rozmaring meg a kakukkfű ízére, a vörösborra, meg a sonkára és a megszentelt kalácsra. Kekszet hozott magával, meg vizet, ami langyos volt már és áporodott, kulacsízű. Vajon otthon a szülei meg a húga, készülnek-e már?
Látta maga előtt apját ünnepi feketében, fehér inge világít, anyja hófehér haját fekete kendő alá rejti, csak a húga ölt tarka, virágmintás ruhát, ám a kendő az ő fején is fekete. Gyönyörű lány a húga.
Végzett a második cigarettával is, lassan felállt, megmozgatta elgémberedett tagjait, vigyázott, hogy ne kerüljön közel az ablakhoz, mindig takarásban maradjon. Felfeküdt az asztalra, a gépkarabélyt maga mellé helyezte, a távcsöves fegyvert feltámasztotta a zsákkal fedett téglákra. Kis ideig fészkelődött, kereste a legstabilabb, mégis legkényelmesebb pozíciót. 
A távcsőről lepattintotta a két lencsevédő kupakot, és először illesztette szeméhez fegyverét. Nagyszerű kilátása nyílott a függöny szárnyai között, ugyanakkor tudta, őt kintről nem láthatja senki. Egyenként vizsgálta a távcső lencséin át a szemben lévő házak homlokzatát. Aztán az ablakokat, jeleket keresett, emberi jelenlét jeleit. Látóterének szélén, jobb oldalon, az utolsó ablakban csillant valami. Hiába erőltette a szemét, nem látott be az ablak mögötti sötétbe.
A lövést nem hallotta. A nagy kezdősebességű expanzív lövedék olyan erővel csapódott belé, a nyaka tövében, bal oldalon, hogy felemelte, és egyszerűen lelökte az asztalról.
Abban a másfél percben amíg elvérzett, csak arra gondolt, hogy éhes, és nemsokára feljön a vacsoracsillag.


Antus B. emlékére, aki soha nem hagyja el szeretett városát, Vukovárt.



2012. április 5., csütörtök

Bakos Erika - Szerepjáték



Játssz nevetést a szívedben remegést,
színház az élet, játszd el a túlélést!
De hited legyen őszinte.

Játssz haragot hol néha mutathatod,
szemedben hagyott ősi indulatot!
Megbocsátás a szív erénye.

Játssz félelmet és lelkedben rettegést,
sötét gondolatokban a büntetést!
Ahol bátraké a szerencse.

Szerepedből merj lépni egy másikba,
de vigyázz egyik se tartson béklyóba'!
Légy te az élet színésze!

Csak egyet ne játssz soha; a szerelmet,
ha mégis megteszed, nem kapsz kegyelmet
és végzeted lesz örökre!

2012. április 4., szerda

Vetítés



Először tényleg úgy tűnik, nyakló nélkül
nyomatják, bele a vakvilágba. Mintha
csupán önmagukról adnának föl rejtvényt,
megfejthetetlent. Nincs benne semmi rendszer,


figyelmeztetnek többször is; élvezik, hogy
zavarba hoznak. Add csak föl – provokálják
kéjesen önérzetem –, úgy sem vagy képes
tetten érni. Csak te válogathatod ki


blöffök közül az érvényeset magadnak —
feszítik tovább a húrt. Persze, ha elég
spiritusz van benned, vigyorognak sokat-
mondón, hogy – látván lankadásom – kitartást


öntsenek belém. Ne keress fogódzókat,
szólítanak föl, kövess inkább szabályon
és konvención túlra. Felkutathatnánk
egy élhetőbb hazát, ha velünk tartasz, ott


biztosan nem kérnek számon rajtad semmit.
Neked kell döntened, alkalmas vagy-e rá —
jönnek elő a farbával. Elsiettük,
állapítják meg, elnézőn sajnálkozva


ódzkodásomon. Még nem értél meg hozzánk —
teszik hozzá szinte biztatóan; most nem
akarnak lekezelőnek tűnni. Azért
rajtad leszünk! — ígérik még elmenőben.


                               ***

Ad notam Jancsó Miklós: Ede megevé ebédem – Szentenciák
Kapcsolódó: http://www.mvideoclips.ru/view.php?video=rl7-P9mGzzU&feature=youtube_gdata_player&title=Ede+megev%C3%A9+eb%C3%A9dem+-+Szentenci%C3%A1

2012. április 3., kedd

Voltál, leszel


voltál nekem
két pólus között a vonzás
virágbibére hulló harmatom
amplitúdóba zárt harangkongás
elmúlásból is éledő hajnalom

voltál nekem
szerencse, boldogság, alázat
falombot ringató őszi szél
télben szunnyadó barázdája tájnak
ölelős tavaszból rajzó méh'

voltál nekem
suttogó kertek virágos ágya
seholsincs világban
sehol sincs bűntudat
estike szőnyegén
suttogó árnyak
szavak, képek, sziklák
szelídség, indulat

vagy nekem
árvaság, szülém hiánya
tollam hegyére száradt gondolat
kavicsok között őrlődő büszkeségem
szótlanságba karcolt alkonyat

leszel tán
újra csepp a számon
hűsítő, édes, éltető
utolsó szó halotti imámban
de lehet csak sóhaj
ami még menthető


2010.12.20.
Zsefy Zsanett

2012. április 2., hétfő

Égő papír

Az égőpapír szagáról mindig nagymamám jut az eszembe. Ma is látom, ahogy ott ül a kályha előtt, és a kitépett lapokkal táplálja a tüzet. Teljesen jó állapotban levő vaskos könyveket szaggatott szét és égetett el. - Miért tetszik azokat a szép könyveket elégetni? - Azok a könyvek csak bajt hoznak ránk, ha megtalálják! - Milyen könyvek azok, nagymama? - Ne tudj mindent! Odasomfordáltam, s meglestem a tűzhalálra ítélt könyveket. Mind csupa szép, érdekes, keménykötésű példány volt. Egy óvatlan pillanatban összeszedtem őket, s eldugtam a szobámban az ágy alá azokat, melyek még épen megmaradtak. Este aztán nagy izgalom közepette felnyitottam az elsőt: „Magyarország Vereckétől napjainkig” címűt. A cím utáni lapról Horthy Miklós nézett velem szembe, s mellette állott a saját keze írásával az ajánlás: „Az ezeréves magyar haza dicsőséges történelme, minden drága hagyománya a mai küzdelmes és reménykedő életben szent kincse minden magyarnak. - Legyen ez a könyv emlékeztetés a múlt nagyságára, vigasztalás a jelen fájdalmaira, bátorítás a szebb magyar jövendőre. -” Most is őrzöm szent ereklyeként a könyvet, és örülök, hogy volt bennem elég merészség megtartani a terror évei alatt.