Kimerült
lovas vágtatott be a városba, s egyenesen a fejedelemhez kért, s kapott
bebocsájtást. Tatár hordák dúlásáról hozott hírt.
-
Ez miattam van! – szólott Hulan
nojon. – Büntetés, amiért nem mentem vissza, amikor az új kán üzent. Nekem a Horda
nagykánja parancsolta, hogy kísérjelek, s védjelek, most más a kán, nem az,
akihez a hűség köt. Te is kán vagy uram, Tok-temür, és most hozzád köt a
hűségem!
-
Derék mongol vagy, Hulan nojon!
-
Uram, ez most az én harcom. Összeszedem a harcosaimat, és kikergetem
országodból Tokta gyülevész hadait. Nem igazi, hóditásra termett sereg ez,
ahogy hírnök elmondta. Hódolt népek szedett-vedett csapata.
A
katonák már megállapodtak, sokan közülük családot alapítottak, gazdálkodtak a fejedelemtől
kapott földeken, birtokokon. Mégis, mikor a nojon hívta őket, megindultak, s a
megszokott rend szerint csapatokba rendeződtek rövid időn belül. A beléjük
nevelt vasfegyelem vezette minden mozdulatukat. Mindenki tudta a helyét a
csapatban, s ezt nem felejtették el egyetlen pillanatra még álmukban sem.
Egyetlen nap alatt felkészültek és két nap elég volt, hogy máris szembe
kerüljenek az idegen csapatok országba behatolt részével. Azok nem vártak ilyen
erős ellentámadást, s hamar megadták magukat.
Hulan
nojon csapata tovább vágtatott a Szeret folyóig, és megtisztította a területet.
Sok rabszíjra fogott fogollyal tértek vissza. Oroszok, lengyelek, vlachok,
kunok alkották a foglyokat, csak épen mongol nem volt közöttük. Az a szokás
dívott a kán hadirendjében, hogy a meghódított területekről származó katonákat
a segédcsapatba sorolták be és őket küldték előre.
-
Uram, kiűztük a martalócokat! – érkezett vissza Hulan nojon. – Nem voltak igazi
harcosok. Egyesek még örültek is, hogy foglyul ejtettük őket, mert ilyen módon
megszabadulhattak a mongolok kegyetlen szigorától. Mikor megláttak, eldobálták
a fegyvereiket, s úgy iszkoltak előlünk, de elfogtuk őket.
A
határmenti halászok idejében értesültek a támadásról. A halak vonulását követő
három halász hozta a hírt. Ők több napi járóföldre eveztek volt fel a Szeret
folyón, és akkor látták meg a lovasokat. Ahogy bírtak igyekeztek vissza,
értesíteni a többieket. A halásztanya
közelébe érve hangosan kiabáltak, hogy riasszák a társaikat. Tömös a halászbasa
a hálóját javította kunyhója mellett, a kiabálásra leszaladt a vízpartra, s be
is gázolt a jövevények elé, hogy lássa, mi történt.
- Mi
a baj?
-
Lovasok keltek át a két fűzfánál a folyón. Minden féle gyülevész fegyveresek.
Ötször tízet számoltunk össze. Minket nem láttak, mert a parti bokrok alá
bújtunk.
-
Mondd tovább!
-
Hallottuk a dobogásból, hogy utánuk még jönnek sokan. Nem vártuk meg őket,
hanem a part takarásában leereszkedtünk a kanyarig, s ott beálltunk a sodrásba.
Eveztünk, ahogy csak karunk bírta. Igyekeztünk haza, hogy hírt hozzunk.
-
Derék dolog!
A
halászbasa nem sokat teketóriázott, hanem a hajókra parancsolt mindenkit,
öreget, gyereket, asszonyt, a holmit, aprójószágot, mindent, ami mozdítható
volt.
- Ti
hárman – szólott a hírt hozókhoz – menjetek elől, mutassátok az utat be a delta
nádasaiba!
Ő
maga hátra maradt, lássa, mi történik. Hagyta a csónakját lassan csorogni az
árral, közben figyelte az elhagyott tanyát. Már közel járt a Dunához, amikor
meghallotta a kiabálást. Rövidesen a füstöt, s a fellángoló tűz vörös fényét is
meglátta. A martalócok kiabáltak mérgükben, hogy nem találtak semmit, s
felgyújtották a kunyhókat.
Tömös
megszaporázta az evezést, és hamarosan be is érte a többieket.
-
Elvégeztetett! – mondta a közelében levőknek.
Jól
ismerték a nádast, s hamarosan a rengeteg mélyén rátaláltak egy megfelelő
tisztásra, ahol elég szilárd volt a talaj. Itt leltek menedékre, míg a vész
elvonul, de sokan végleg ott maradtak a nádrengeteg védelmében. Itt folytatták
életüket – halásztak, vadásztak, tartották állataikat, gazdálkodtak, őrizték
őseik hitét, de ritkán merészkedtek a delta nádtengerén kívülre.
