Határon innen – határon túl

A négy polgárit* elvégezve Vera beállt a pult mögé nagybátya, Tibor üzletében. A rövidáru részleg lett az övé, s Tibor maradt a méterárunál. Az nem adta volna át senkinek semmi pénzért sem.

„A méterárunál lehet legkönnyebben elveszíteni a vevő bizalmát” – mondogatta gyakran –, „milliméterre pontosnak kell lenni, és pontosnak! Nem mehet félre a vágás, mert akkor mérheted újra. Tudomány, sőt művészet a jó kereskedő munkája.”

Itt dolgozott több-kevesebb lelkesedéssel Vera, amíg közbe nem jött a mindent megváltoztató szerelem.

Ez pedig a következőképpen esett.

Egyik álmos délután szeleburdi mozdulattal leverte a cérnás dobozt, s a sok spulni szertegurult a padlón. Bosszankodva szedegette össze, s alig figyelt fel arra, hogy valaki a segítségére sietett. Csak amikor visszatette az asztalra a doboz, nézett fel, s szeme belecsodálkozott egy tengermély kék szempárba.

- Köszönöm! – rebegte.

- Nincs mit! – válaszolta a kékszemű, s azzal ki is fordult az üzletből.

Vera napokig a szőke, kék szemű fiúról álmodott, s várta, leste a feltűnését, de nem jelentkezett, s egy idő múlva kihunyt a lánk, még mielőtt felloboghatott volna. a megyei székhelyen rendezendő nagyvásárra való készülődés aztán végképp kisepert minden más gondolatot, vágyat. Sátor helyet bérelt Tibor, és olcsó, könnyű, tarka kelmékkel kívánta elkáprázatni a vásár közönségét. A sátor sarkában Vera is kapott egy polcot a szalagok, kendők, s csecsebecsék részére. A háromnapos vásár a vége felé közeledett, mikor „végre megtaláltam” kiáltással a sátorhoz perdült egy fiatalember.

- Óhajt valamit? – fordult oda Vera.

- Nem ismer meg, kislány?

- Nem! És most mondja, mivel szolgálhatok?

- Nézzen már rám! Együtt szedtük össze a cérna spulnikat!

Vera hirtelen mindenre emlékezett – a tengermély szemekre, a szőke fürtökre, a kisfiús mosolyra és az álmokra. Haja tövéig belepirult.

- Mit … mit keres itt? - dadogta.

- Hogy én? Én itt lakoma városban, itt is dolgozom – magyarázkodott a fiatalember.

- Hogy én milyen udvariatlan vagyok! – kiáltott fel hirtelen – Csak dumálok itt és még be sem mutatkoztam! Szathmári Kovács Antal nagyreményű ügyvédbojtár, szolgálatára! – csapta össze a bokáját.

- Barta Veronika, rövidáru kereskedősegéd! – pukedlizett mosolyogva.

Mindketten jót kacagtak a furcsa bemutatkozáson, s ezzel meg is indult a viccelődés, csevegés. Miközben Vera kiszolgálta a vevőket Antal kissé félrehúzódva várta, hogy folytathassák a beszélgetést, egymás megismerését.

A vásár utolsó napja volt, s így későig nyitva tartottak minden percet kihasználva, a késői vevőkre vártak. Lámpagyújtás után is még tömeg hullámzott téren és a sátrak között. A sátrat nem akarták addig bezárni, ameddig bár egy vásárlóra is remény lehet. Hogy végül is véget ért a nap, a fiatalember maradt segíteni, lezárni ponyvával a sátrat.

Reggel korán álltak neki összepakolni, de bármilyen korán is kezdtek, Antal már ott volt – várt rájuk a lezárt sátor előtt.                                                                                                                                             

- Te meg mit keresel itt? – tegezte le meglepetésében Vera.

- Segíteni jöttem!

- Azt, fiam, szívesen vesszük! – szólalt meg Tibor.

  Miután felraktak mindent a társzekérre, ami majd hazaviszi a felszerelést, s az árut, Tibor megköszönte a fiatalember segítségét.

- Kedvelem a szorgalmas, segítőkész fiatalokat. Mivel foglalkozol, mikor nem a vásárban tekeregsz?

- Jogakadémiát végeztem, s most gyakornok vagyok.

- Derék dolog, hogy a jurátus úr nem átallja megragadni a munkát.

- Így tanultam édesapámtól!

- Kit tisztelhetünk a kedves papában? – kellemkedett Tibor.

- A városi árvaszék elnöke.

- Tiszteltetem. Barta Tibor vagyok, méter és rövidáru kereskedő, Veronika nagybátyja.

Így kezdődött és úgy folytatódott, hogy Anti gyakori vevő lett a Tibor boltjában. Tibornak nem is volt kifogása ellen, ha a vásárlásnak álcázott találkozás, nem ment az üzlet rovására. Annyit azért megjegyzett, hogy illene a Vera szüleit meglátogatni.

- Tegyétek hivatalossá, nyilvánossá a találkozásaitokat, Sándor bátyám áldásával. A mi családunkban nem szokás diófa alatt kötni házasságot, nem szokás bagóhiten élni!

A fiatalok megszívlelték a jó tanácsot, és ettől kezdve minden ment a megszokott mederben. Antal, hogy letöltötte a gyakorlati éveit, a járásbírósághoz kapott fogalmazói kinevezést, miután levizsgázott annak rendje s módja szerint román nyelvből és fel is esküdött a királyra. Elvégre a bíróságon csak megbízható ember dolgozhat! Szép fizetés és karrier várt rá.

Erre már meg lehetett nősülni!

Vera az esküvő után kilépett az üzletből. Férje nem engedte tovább dolgozni.

- Egy bírósági fogalmazó el tudja tartani a feleségét. Családom szégyene lenne, ha nem így lenne!

Megvettek – a szülök segítségével – egy tágas lakást a Rimanóczy utcában. Antal sokat dolgozott, külön feladatokat vállalt, hogy hivatali előrejutását biztosítsa.

Lugosra helyezték a harmincas évek végén Endrét a Városi Bírósághoz. Levizsgázott annak rendje s módja szerint román nyelvből és fel is esküdött a királyra. Elvégre a bíróságon nem dolgozhatott akárki megbízhatatlan ember! Jó állásnak látszott, jól is fizették, ő pedig jól dolgozott. Úgy számította, hogy a Rimanóczy utcai lakást eladja, és itt vesz egy családi házat, s akkor lehozza ifjú feleségét is. Nem rég tartották a lakodalmukat szerény körülmények között – szüleik nem dúskáltak az anyagiakban. Alighogy megnősült, megkapta az állást, aminek feltétele volt a rendezett családi állapot. Felesége, Vera egyelőre még ott maradt Váradon. A házvásárlás ügye mind húzódott, míg végül a két várost elválasztotta a negyvenben kialakított határ. Negyvenben a második bécsi döntés visszaadta Észak Erdélyt. Így adódott, hogy Endre román hivatalnok maradt, Vera pedig áldott állapotban Váradon rekedt.

Megoldhatatlannak tűnő helyzet.

Egyik nap Endre azt írta, küld hozzá valakit, egy ügyvéd kollégáját, és kéri Verát, mindenben kövesse barátja tanácsát. Hagyjon ott csapot, papot, kalapot s jöjjön. A lakást majd eladják a váradi rokonok.

Megérkezett a barát, aki csak franciául tudott. Szerencsére Vera nem jött zavarba, ha nem is anyanyelvi szinten, de elég jól megtanulta a nyelvet iskolás korában. Akkoriban divatban volt leányoknak is nyelveket tanulni, különösen franciát. Az olyan előkelőnek hatott a „társaságban”.

- Maga lesz a titkárnőm! Kinevezem! – mondta a francia.

- Igenis! – felelte jól nevelten Vera.

- Reggel indulunk a határra ellenőrizni, betartják-e a konvenciót?

Mivel a határ mindkét oldalán tevékenykedtek, nem tűnt fel senkinek, hogy Vera a túloldalon lemaradt egy megbízható falusi családnál. A francia, a nemzetközi ellenőr pedig megelégedve a „napidíjjal”, visszament a bizottsághoz jelenteni, hogy minden rendben van a határon.

--

*A 20-ik század első felében a négy osztályos polgáriskola azzal a célkitűzéssel alakult, hogy vallásos, erkölcsös és nemzeti szellemű, gyakorlati irányú általános műveltséget adjon és a gyakorlati életre neveljen

Kövér idő

Gyerekkorom kedves, jó barátja volt Danika Jani. Ott laktak a város szélén egy kis házban, de mellette megtalálható volt a vidéki, paraszti élet minden kelléke. Csűr, istálló, kút, ólak, galambdúc, méhes; nagy kert is tartozott hozzá. Akkora, hogy egy részébe búzát vetettek, más részébe tengerit, s még konyhakertnek is maradt jókora darab. Igazából nem is kert volt, hanem szántó, de mivel kőfallal körülkerítette a tulajdonos, a váradi káptalan, hát mindenki „kertnek” nevezte. Mellette terült el a temető, szintén egyházi tulajdon, s barátom édesapja Danika Anti bácsi töltötte be a temetőgondnoki tisztet. Ennek fejében lakhatott a házban, s művelhette felesben a „kertet”. A temetői munka egész napos elfoglaltságot jelentett, amit csak akkor hagyott félbe, mikor a szántót kellett rendezni. Minden áldott nap végig ment a sírok közötti keskeny ösvényeken a talicskájával, összeszedte a szemetet, az elszáradt virágokat és egyik-másik növényt meg is öntözte a vizeskannájából. 

- Anti bácsi – kérdeztem értetlenkedve -, miért öntözi meg egyik virágot, másikat meg nem?

- Szegődés szerint van ez, Aladár fiam! – válaszolta számomra érthetetlenül.

Hátra maradtam, s Jani barátomat kérdeztem, miről is van szó?

- Hát, nem érted? Egyesek megszegődték az öntözést, s ezért fizetnek is valamit.

Danika Jani egy évvel nagyobb volt nálam, s erős izmos gyerek. Sokat dolgozott az apja mellett, ettől izmosodott, erősödött meg. Sokat kóboroltunk, tekeregtünk a városban, megtanított sok hasznos dologra. Például, hogy hogyan fogjam a megrakott kosarat, hogy lehet halat fogni meggörbített gombostűvel, meg rákot büdös májjal. Tarlón mezítláb járni is megtanított, ami igazi tudomány! Első két nap, estére csupa seb lett a talpam, Jani meg csak kacagott, de a harmadik napra megtanultam a tarlón járás módját.

Ez a tarló valami csodálatos dolog. A nyári hőségben szinte izzani látszanak a szalmatorzsák, mintha arannyal hintették volna be a mezőt. A levegő reszketni látszott, s kövér fekete tücskök ugrándoztak mindenfelé, vagy ültek menekülésre készen a lyukaik előtt. Igénytelen, apró, fehér virágú növények bújnak elő a torzsák közül, s ha hajnali záporok öntözik a földet, erőre kaptak. Ahogy ismétlődtek a nyári esők, úgy erősödtek meg és szaporodtak el ezek az árvacsalánhoz hasonló tarlóvirágnak nevezett növények.

- Kövér idő! – jegyezte meg Anti bácsi, amikor rendszeressé váltak az éjszakai, hajnali esők, s utána derült ég és nappali napsütés.

- Ezt most mire mondta, Anti bácsi?

- Na, gyere csak ide, Aladár fiam!

Mindig Aladárnak szólított, s mikor szólottam, hogy engem nem is így hívnak, azt válaszolt, hogy azért szólít Aladárnak, mert olyan Aladár vagyok!

Hívására oda mentem hozzá, de bizony kicsit félve, mert a méheshez invitált.

- Ne félj tőlük, csak ne állj az útjukba, s ne hadonássz! Akkor nem bántanak.

Tisztes távolságban álltam meg, s figyeltem a bácsi mit magyaráz.

- Nézd meg, milyen jó hordás van! . kiáltott fel lelkesen – Nézd, milyen szorgalmasak! Nem volt kétséges, hogy szorgalmasak, hiszen egyfolytában repdestek. Ide-oda! Igaz, én ebben a repdesésben semmi rendszert nem találtam, de hogy sokan nyüzsögtek, azt láttam. Látva értetlenkedésemet, tovább magyarázgatott.

- A kaptár nyílását figyeld! – szólott.

Néztem, figyeltem, meresztettem a szemem, aztán megláttam, hogy egyes méhek kifele igyekszenek, mások meg befele, s a levegőben is csak látszólagos az összevisszaság, mert ott is vannak érkezők, meg távozók.

- Nahát! – kiáltottam meglepetten.

- A tarlóvirágról gyűjtenek – adta meg a magyarázatot a barátom édesapja.

- Azokról a kis semmi virágokról? – mutattam ki a kertre.

- Azokról. Ezért nem szántom még fel a tarlót. Várhat még a tarlóhántás, amíg gyűjtenek a méhecskék. Ha így tart, néhány nap múlva pergethetünk!

 Valóban kövér idő volt, mint megtudtam később, annyi méz lett abban az évben, hogy alig tudtak neki helyet találni. Az árából pedig Danika Antal szép kis bennvalót vásárolt a közeli faluban. Ma is abban lakik a család…

Bányai Tamás

A házmester éjszakája

            Egy Csepel teherautó állt meg a bérház előtt. Csopár Antalt megijesztette a fékcsikorgás. Az elmúlt napokban nemigen járt autó az utcában. Rosszat sejtett, mint amikor délelőtt három orosz tank dübörgött végig a ház közelében. Félelme akkor alaptalannak bizonyult. Odament az ablakhoz, a vastag csipkefüggönyt résnyire elhúzva kinézett.

            Odakint már sötétedett, a szomszédos ház előtt álló utcai lámpa gyér fényénél nem tudta kivenni az arcokat, csak alakokat látott. Négy ember ugrott le a teherautó platójáról, kettő a vezetőfülkéből szállt ki. Egy kivételével mindegyiknek géppisztoly lógott a vállán. A fegyvertelen, lódenkabátba burkólózó szikár ember, aki a sofőr mellől lépett a járdára, elindult a kapu felé. Középkorú férfi volt, idősebb a többieknél.

            Csopár Antal nem tudta mitévő legyen. A kapu nincs bezárva, szabály az szabály, kapuzárás csak este tizenegykor van. Néhány lakó ugyan harciasan követelte, hogy az eseményekre való tekintettel nappal is tartsa zárva a kaput, de a többség lehurrogta őket. Sokan a lakók közül ott gyülekeztek a kapualjban, hírekre várva leskelődtek, páran kimerészkedtek az utcára is, izgatottan várva bárkit, aki messzebbről jött és a szemtanú élménybeszámolójával szolgálhatott. A rádió adásain nem lehetett eligazodni, a legtöbb embernek csak sejtelme volt arról, hogy mi történik a városban. Páran azok közül, akik a kapu zárvatartását szorgalmazták, levonultak az óvóhelyre, mintha legalábbis bombatámadás fenyegetett volna. Alkonyatra a kapu alatt ácsorgók is eloldalogtak lakásaikba. Ki tudja, kinek milyen félnivalója volt.

            A szikár férfi harmadmagával eltűnt a kapualjban, társai a kapu előtt helyezkedtek el. Egyikük leemelte válláról a géppisztolyt, lövésre készen marokra fogta. Mellette egy egészen  fiatal ember, majdnem gyerek, a fának támaszkodott, és kíváncsi pillantásokkal bámészkodott körbe. A gépkocsi vezetője a fülkében maradt, a letekert ablakon át unott ábrázattal figyelte a házat.

            Kopogtak az ajtón. Csopár Antal ellépett az ablaktól. Egy bátorító pillantást vetett a feleségére, aki riadtan a sarokba húzódott.

            - Nem tudom mit akarnak - mondta -, de nekünk nincs mitől félni.

            Nem hangzott valami biztatóan. Csopár éppen úgy félt, mint a felesége. Nem tudta volna pontosan megmondani, hogy mitől, de félt.

            Végigment a keskeny szobán, a konyhában felkapcsolta a villanyt. Félig kitárta a bejárati ajtót, remegő hangon kérdezte:

            - Mi tehetek az urakért?

            Az ajtóban álló szikár férfi rideg, színtelen hangon mondta:

            - Jámbor Béla ebben a házban lakik, ugye?

            - Igen - felelte Csopár Antal -, az ötödik emeleten, éppen felettünk

            - Gyerünk - szólt a lódenkabátos a társaihoz, akik azonnal megindultak a lépcsőház felé.

            Csopár Antal becsukta és kulcsra zárta az ajtót. Visszatért a szobába. Felesége még mindig a kopott fotelben ült, egy régen félbehagyott kézimunkával bíbelődve. Kérdőn nézett a férjére, aki egy mozdulattal jelezte, hogy maradjon csendben.

            Az emeletről dörömbölés hallatszott. Szinte ezzel egyidőben hallotta a csattanást. Mint amikor egy tele zsákot a földhöz vágnak. A csattanás az utcáról hallatszott. Csopár Antal odament az ablakhoz, s az ablakkeret védelme mögül kinézett.

            Egy alak feküdt a betonjárdán, bal karja a teste alá ficamodott, ernyedt pózban elcsavarodó fejét a járdaszegélynél álló fának támasztotta. A fa mellett ott állt a kamaszképű, rémülten a csodálkozástól. A sofőr kiugrott a vezetőfülkéből, s a másik két géppisztolyossal együtt odarohant. Egyikük, mintegy védelmezően elrántotta a fiatal fiút, aki gépiesen tántorgott arrébb.

            A lépcsőházból sietős léptek zaja hangzott. A lódenkabátos férfi, nyomában fegyveres társaival odasietett a többiekhez. Tanakodtak  valamit, aztán az egyik hátára fordította a mozdulatlanul fekvő alakot. Csopár Antal felismerte a véres, eltorzult arcot. Jámbor Béla volt.

            A lódenkabátos újfent elindult a kapu felé. Csopár, mintha ráérzett volna, hogy a férfi őt fogja keresni, már az ajtóban várta. A szikár ember most egyedül állt az ajtó előtt. A fejét csóválta.

            - A lakójuk kiugrott az ablakon. A marha. Lett volna néhány kérdésünk hozzá - hadarta a férfi, aztán legyintett -, de most már késő. Na mindegy. Elvisszük, nem hagyjuk itt magának a kirakatban.

            A lódenkabátos köszönés nélkül távozott. Mire Csopár Antal visszatért az ablak mögötti leshelyére, a fegyveres férfiak már feldobták a holttestet a platóra. A teherautó nehézkesen indult el a Duna felé.

*****

            Csopárék idősebb emberek voltak, beérték kevesebb alvással is. Az asszony zárta  a kaput, s engedte be az éjszaka hazatérő lakókat. A férfi korán feküdt, korán kelt. Reggel öt órakor ő nyitotta a kaput, seperte fel a járdát.

            Csopárné ébren bár, de már ágyban volt, amikor megszólalt a kapucsengő. Magára kapta pongyoláját, s kibotorkált a kapuhoz, amelynek boltíve alatt két idegen férfi állt. Az egyiken karhatalmista egyenruha, a másikat szövet télikabát, meleg sál, kalap védte a januári hidegtől. A kalapos csak annyit mondott:

            - Magukat keressük - és már tuszkolta is maga előtt a lassú járású, beteges lábú asszonyt. A férfi szükségtelennek tartotta a bemutatkozást vagy kilétük igazolását. A karhatalmi egyenruha önmagáért beszélt.

             A konyhába lépve az egyenruhás rászólt az ijedtségtől reszkető asszonyra:

            - Hol a férje?

            Csopár Antal álmosan, a meglepetéstől hunyorgó szemmel jött ki a szobából. Az egyenruhás a bejárati ajtónál állva rögtön a lényegre tért.

            - Októberben az ellenforradalmárok ebben a házban megölték az egyik bajtársunkat. Jámbor Béla alezredes elvtársat. Emlékszik rá?

            Csopár némán bólintott. Az asszony félig férje mögé húzódva, a kezeit tördelte.

            - Kik voltak? - kérdezte most a civil ruhás durván. Aztán válaszra sem várva néhány fényképet helyezett az asztalra.

            - Jól nézze meg ezeket. Felismeri valamelyiket?

            Csopár lehuppant a hokedlire. Hosszasan vizsgálta a képeket.

            - Nem. Azt tudom, hogy október huszonnyolcadika volt, vasárnap. Sohasem felejtem el azt a napot. De már sötét volt, és az egész olyan gyorsan történt. Csak kettőre emlékszem, egy pattanásos képű gyerekre, meg egy beesett arcú, sovány férfire, aki a vezérük volt. Őket valószínűleg felismerném. - A képekre bökött. - De ezek közül egyik sem az.

            - Rendben van. Csak erőltesse meg az agyát. Még fog hallani rólunk!

            Ahogy jöttek, olyan gyorsan el is viharzottak. Csopár és felesége szótlanul, fejükben kétségbeesetten kavargó gondolatokkal bújtak vissza az ágyba. Néhány perc múlva megint megszólalt a kapucsengő. Ezúttal Csopár ment kaput nyitni. Egy régi lakó érkezett haza pityókás állapotban, szerelmetesen vigyorgó nővel a karján. Csopár alig titkolt bosszúsággal engedte be őket. Odakísérte a párt a liftajtóhoz, de szokása ellenére nem ment fel velük a liften. A férfi, még mielőtt beszállt a liftbe, egy forintos érmét nyomott a házmester markába.

            Csopár magában dünnyögve tért vissza a házmester lakásba.

            - Nem tudom mit képzelnek ezek! Kiszúrják a szemem egy forinttal, és közben fogalmuk sincs arról, hogy mi mindenen kell keresztül mennem miattuk.

Templomépítő nagyapám

Délutáni szunyókálásom után nagyapám jutott eszembe. A templomépítő. Faluszerte mindenki így emlegette. Ő is minden délután aludt egy órácskát, amiből nem volt szabad felébreszteni, történjen bármi a világon.

Egyszer, úgy Karácsony táján még a szolgabíró urat is megvárakoztatta.

- Foglaljon helyet, nagyságos uram – szólott nagyanyám a vendéghez -, hozok egy kis rizlinget, amíg fölébred az én uram. Tudja, szolgabíró úr, hogy nem lehet őkelmét megzavarni a délutáni pihenésében semmi módon.

A szolgabíró, név szerint kovácsi Kováts Károly, nem vette rossz néven a várakozást egy kancsó rizling mellett. Különben is nagyapám a vadászcimborája volt. Ez természetes is, hiszen a birtokhoz jókora erdő is tartozott, ahol nemes vadak éppen úgy fellelhetők voltak, mint kényelmes vadászlakok. A szolgabíró pedig lelkes kocavadász volt, de ez utóbbi jelzőt nem illett emlegetni úri körökben. Azért nagyapám mégis szívesen vendégül látta a hajtóvadászatokon, ahol a fővadász tiszte volt, hogy kovácsi Kováts Károly minden lövése után bemutassa a vadat. Ami éppen került – nyulat, fácánt, vadmalacot, néha rókát, vagy őzbakot. Ő maga soha el nem talált egyetlen állatot sem, de zsákmányból mégsem volt hiány. Köszönhetően Gerőffi Lászlónak, a fővadásznak. Egyszer azonban mégis volt a szolgabíró úrnak egy pompás találata. Emlékezetes eset volt! Meglátott a közeli bokorban egy vackolódó barna valamit. Ráduplázott, s a saját vizslája volt. Ott helyben kinyúlt a szegény pára...

Közben Kálmán nagyapám fölébredt délutáni szunyókálásából, s hogy meglátta vadászcimboráját, kezdte korholni nagyanyámat.

- Jaj, Herminám, miért nem költött fel? Miért nem szólott, hogy ilyen nemes vendégünk van?

- Kegyed mondta, hogy senki meg ne zavarja, még, ha személyesen a császár akarná látni, akkor sem.

- A császár nem, de kovácsi Kováts Károly bármikor! – nyújtott ezennel kezet a vendégnek.

A fogadtatás örömét tovább fokozandó, megtöltötte a poharakat, s ráköszöntött a szolgabíró úrra.

- Proszit! – koccantak össze a poharak bennük a nemes itallal.

- Kálmán bátyám – kezdte a vendég, ahogy megtörölte a száját, s elismerően cuppantott –, a járás és a község nevében jöttem hozzád személyesen.

- Komoly dolog lehet, ha már így kezded öcsémuram!

- A templomról lenne szó. A római katolikus templomról…

- Ami nincs, mert ledőlt a tornya, s a falai is.

- Éppen erről akarok szólani. Gyűjtést rendezünk a hívek körében a püspök úr tanácsára, és saját erőből megépítünk egy újat!

Nagyapám sóbálvánnyá válva megmeredt a fonott széken, ahol ült. Néhány pillanatig így maradt, majd felállt.

-  Akkor mégsem volt hiába való felajánlani a váradi káptalannak a birtok ez évi jövedelmének egytizedét! Öcsémuram, jó hírt hoztál a házamba!

- Ezért is jöttem elsőként Kálmán bátyámhoz, meg hogy megkérdezzem a templom építésére mennyit szán adakozni? Templom híján a karácsonyi misét a községháza nagytermében fogja celebrálni Timotheus atya. A szentmise után kihirdetjük a templom építésének ügyét, és a nagyságod felajánlását…

- Ami e pillanatban négy ökör ára! Meg a faanyag az erdőből, s a pallér teljes javadalma!

Így indult útjára a nagy vállalkozás – templomépítés önerőből. Haladt is a dolog annak rendje, s módja szerint: gyűltek az adományok, elkészült a pontos terv, megérkezett a jóváhagyás a püspökségtől és a megyés hivataloktól. Minderre ráment az év, de a következő tavaszon lerakták az alapkövet. Ünnepi misét tartottak a szabadég alatt, és eljött személyesen a váradi püspök is megáldani a helyet.

Beindult a munka, ahogy kell, nem volt hiány sem anyagban, sem munkáskézben. Jöttek a hívek, s még a más felekezethez tartozók is önként. Már a falakat kezdték felhúzni, mikor az első gondok jelentkeztek. Hetek óta nem esett egy szem nem sok, annyi eső sem, s a kutak vize kezdett apadni. A községen átfolyó patak medrében alig egy ujjnyi víz csordogált. S a helyzet egyre súlyosabb lett, a szárazsághoz nagy nyári meleg is társult. Ember, állat, növény, minden megsínylette a kegyetlen időjárást. A végén odajutott a helyzet, hogy a kutakból már csak sárlevet hozott fel a veder. Aztán már azt sem!

Az emberek mégsem hagyták abba a templomépítést. Makacsul folytatták - lemásztak a kutak fenekére és kőműves kancsóval merték a vedrekbe a sarat, s azzal rakták a falat, ameddig a sár is el nem fogyott.

Körbeállták az emberek, asszonyok, gyermekek a félig felépített falakat, és sírtak. A plébános imádkozott, s a hívek zokogva énekelték a szent énekeket. Felettük pedig tűzött a kegyetlen nap, s vakítóan szikrázott az ég. Észre sem vették, mikor érkezett a szekérrel nagyapám. A szekér elé a parádés lovak fogva, s a szekéren három hatalmas hordó.

- Emberek! – kiáltotta fennhangon – Folytassák a munkát!

- Miii! – hördült fel a tömeg.

- Jól hallották! Ha nincs vizük a malterhoz, itt a szekéren három hordó bor, ezt használják víz helyett. Ha elfogy, fordulok még egyet!

*

Így épült fel a templom, Isten dicsőségére, s így lett nagyapám a templomépítő.