Papírcsákó

  Boga Márton hiába szenvedte végig a hadifogság minden nyomorát,  negyvenöt évesen behívták frontszolgálatra, amikor már a várostól csak alig 40-50 kilométerre dörögtek az ágyuk, és egyre másra érkeztek a sebesült szállítmányok. Hiába üvöltött a rádió dicső csatákról és írtak a lapok taktikai visszavonulásról, benne volt a levegőben a veszteség. És erre megjött a SAS behívó! 

  Tudták, bevonulni kész öngyilkosság. Inkább összepakolták a legszükségesebbeket, és a három gyerekkel még aznap este vonatra szálltak. Irány Budapest. Alig indult ki a vonat, bombariadó miatt megálltak a nyílt pályán. Fények leoltva, a mozdony is lezárta a tüzet, reszketve üldögéltek jó órahosszat. Csak ekkor merte a mozdonyvezető újra éleszteni a tüzet, hogy tovább mehessenek. A fővonalról elterelték a szerelvényt, mert az kellett a hadseregnek. Félnapot sem haladtak, s újabb megállásra kényszerültek. Vadászgépek támadtak rájuk. Mindenki kiugrált a kupékból és a vagonok alá feküdtek. A kocsik tetejét összevissza lyuggatták a golyók, hogy kilátszott a kék ég. Sérülés csak annyi történt, hogy néhányan a nagy kapkodásban elestek, és a kövek felsértették a térdüket, könyöküket. Más baj szerencsére nem esett. Lassan, megállásra készen indultak tovább. A fővároshoz közeledve, megszűntek a támadások, mert a légelhárítás még sikerrel távol tartotta az ellenséges gépeket.

  Budapesten egy ott lakó, ott élő nagynéni fogadta be a családot. Lakott még nála két másik unokaöcs is, de a nagy budai lakásban jól elfértek mindannyian. A vendégszobát a két unokatestvér kapta, a Boga család a nagy nappalit, a nagynéninek megmaradt a saját szobája. A kiscseléd birodalma pedig a konyha volt.

  Izgatott nyugtalanság uralkodott a városban, s ez kihatott a családra is. A férfiak hevesen gesztikulálva vitatták a politikai eseményeket. Szárnyra kapott a hír, hogy Horthy Miklós kormányzó különbékét akar kínálni az oroszoknak. Tett is már lépéseket ez ügyben. Mások, az „angol-barátok” inkább a szigetország segítségében bíztak. Mindenki a recsegő, sípoló rádiót bújta, de annyi hamis hír szerepelt az adásokban, hogy inkább az angol adókat hallgatták, és akik bírták a nyelvet tolmácsoltak a többieknek. Erre aztán kitört a vita! Ebbe robbant bele a Kormányzó proklamációja.

  Végig se mondhatta a beszédét a nyilasok, a németek segítségével Horthy Miklóst őrizetbe vették. Hallották a rádióban, amikor félbe szakadt a beszéd, lövések és zavaros hangok után, egy németül ugató hang mondott valamit, és vége lett minden reménynek.

   Nem mertek tovább a fővárosban maradni, Mártont letartoztathatták volna, mint katonaszökevényt. Így aztán újból vontra szálltak, s mentek tovább most már nem csak a front, hanem a nyilas terror elől is.

  Az ország legnyugatibb és leghűségesebb városában álltak meg. Ismerősnél találtak kiadó szobát. Egy gyermekét egyedül nevelő özvegyasszonynál. Nem volt könnyű az élet Sopronban - a háborús árak, még az úgynevezett „műrostos” holmik árai is a csillagos égig értek. Pénzük rohamosan fogyott. Márton állás után nézett, de csak egy sovány írnoki beosztást sikerült szereznie. Anya pedig a hadikórházba járt be, miután egy gyorstalpaló ápolónői tanfolyamot elvégzett. Így a gyerekek egész nap a házinéni gondjára maradtak. Mindennaposak voltak a bombázások, és sokszor nappal többet tartózkodtak az óvóhelyen, mint a lakásban. Legtöbbször amerikai gépek jöttek, és nagy károkat okoztak a szőnyegbombázással. Nem kímélték se az iskolákat, kórházakat, vagy lakónegyedeket sem. Legtöbbet mégis a vasútállomás környéke szenvedett.

  A szomszédok, mikor meghallották, hogy Gyárfás édesanyja a kórházban dolgozik, esténként át-átjöttek beszélgetni a sebesültekről, a látott-hallott eseményekről. Közben szerényen átadták a katonáknak, a kórháznak szánt nélkülözhető dolgaikat.

- Kimostam ezeket a régi lepedőket, hátha jók lesznek valaminek.

- Kötszert, tépést készítünk belőle – válaszolta Aliz, Boga Mártonné, aki szívesen meg is mutatta, hogyan kell csinálni.

  A beszélgetés mellett így kötszerkészítéssel töltötték az időt. A gyerekek is lelkesen rész vállaltak a munkából. Tíz centi széles csíkokra hasították a lepedővásznat, kivasalták forró vasalóval és feltekerték. Ha rövidnek sikerült a vászoncsík, összevarrtak kettőt, hármat, legyenek legalább két méter hosszúak.

- Miért kell kivasalni? – okvetetlenkedett valamelyik gyerek.

- Így fertőtlenítjük, meg könnyebb feltekerni is – válaszolta anyu.

- Tekerhetem én is? – kérdezte Gyárfás, és miután megkapta az engedélyt lelkesen tekerte fel az asztallapján a még meleg vászoncsíkot.

- Hova tegyem? – kérdezte, mikor sikerült szorosan feltekerni.

- Oda abba a cipős dobozba!

  Így működött a kaláka téli estéken. A Karácsony is eljött, a maga ködös, szürke vigasztalanságában. Öröm helyett aggodalom és félelem ülte meg a lelkeket. A gyerekek szívszorongva várták, vajon hoz-e az angyal karácsonyfát. Végül is hozott, ha nem is olyan plafonig érőt, csillogó-villogót, mint amilyeneket a képeslapokon látni, de fenyő volt. Apa szerzett valahonnan három zöldágat. Összekötözték és színes krepp papír csíkokkal díszítették. Szerény ajándékok is kerültek alája. Gyárfásnak egy kartonból kivágott teherautót, testvéreinek is ilyen házi gyártmányú játékokat, papírcsákót. Még édességet is kaptak: kockacukrot és lekváros buktát.

- Ne búsuljatok, gyerekek! Ha vége lesz a háborúnak, hazamegyünk és otthon kaptok majd mindenféle finomságot, cukorkát, csokoládét, süteményeket – bíztatta a gyermekeit Aliz anyu.

  Nem rajta múlott, hogy nem így történt (!)