Tetten érve

Tarts egyensúlyt a penge élén,
másként esélytelen leszel.
Részes vagy benne, panaszod blöff.
Aki belegányolt,
nem hivatkozhat többé jótállásra.
Pontosan tudod,
önmagadon ejtesz csorbát,
ám még sincs merszed kimaradni a sorból.
Hiába igaz, hogy másként nem lehet,
kifogásnak is harmatos,
mentségnek pedig egyenesen csapda,
amelyből sosem fogsz kikeveredni.
A helyesen dekódolt áteredő
valóságába helyezkedve juthatsz mértékhez,
hogy kizárj mértéken túli pólusokat:
a tetten értség abszurd tagadását
és a tévképzetet, hogy kiküszöbölhető
nembéliséged immanens fogyatéka.
Nincs értelmes lázadás,
amikor épp a mindenség próbálkozik puccsal.
„Reddite ergo, quae sunt...” —
maradj a penge élén!

Papírcsákó

  Boga Márton hiába szenvedte végig a hadifogság minden nyomorát,  negyvenöt évesen behívták frontszolgálatra, amikor már a várostól csak alig 40-50 kilométerre dörögtek az ágyuk, és egyre másra érkeztek a sebesült szállítmányok. Hiába üvöltött a rádió dicső csatákról és írtak a lapok taktikai visszavonulásról, benne volt a levegőben a veszteség. És erre megjött a SAS behívó! 

  Tudták, bevonulni kész öngyilkosság. Inkább összepakolták a legszükségesebbeket, és a három gyerekkel még aznap este vonatra szálltak. Irány Budapest. Alig indult ki a vonat, bombariadó miatt megálltak a nyílt pályán. Fények leoltva, a mozdony is lezárta a tüzet, reszketve üldögéltek jó órahosszat. Csak ekkor merte a mozdonyvezető újra éleszteni a tüzet, hogy tovább mehessenek. A fővonalról elterelték a szerelvényt, mert az kellett a hadseregnek. Félnapot sem haladtak, s újabb megállásra kényszerültek. Vadászgépek támadtak rájuk. Mindenki kiugrált a kupékból és a vagonok alá feküdtek. A kocsik tetejét összevissza lyuggatták a golyók, hogy kilátszott a kék ég. Sérülés csak annyi történt, hogy néhányan a nagy kapkodásban elestek, és a kövek felsértették a térdüket, könyöküket. Más baj szerencsére nem esett. Lassan, megállásra készen indultak tovább. A fővároshoz közeledve, megszűntek a támadások, mert a légelhárítás még sikerrel távol tartotta az ellenséges gépeket.

  Budapesten egy ott lakó, ott élő nagynéni fogadta be a családot. Lakott még nála két másik unokaöcs is, de a nagy budai lakásban jól elfértek mindannyian. A vendégszobát a két unokatestvér kapta, a Boga család a nagy nappalit, a nagynéninek megmaradt a saját szobája. A kiscseléd birodalma pedig a konyha volt.

  Izgatott nyugtalanság uralkodott a városban, s ez kihatott a családra is. A férfiak hevesen gesztikulálva vitatták a politikai eseményeket. Szárnyra kapott a hír, hogy Horthy Miklós kormányzó különbékét akar kínálni az oroszoknak. Tett is már lépéseket ez ügyben. Mások, az „angol-barátok” inkább a szigetország segítségében bíztak. Mindenki a recsegő, sípoló rádiót bújta, de annyi hamis hír szerepelt az adásokban, hogy inkább az angol adókat hallgatták, és akik bírták a nyelvet tolmácsoltak a többieknek. Erre aztán kitört a vita! Ebbe robbant bele a Kormányzó proklamációja.

  Végig se mondhatta a beszédét a nyilasok, a németek segítségével Horthy Miklóst őrizetbe vették. Hallották a rádióban, amikor félbe szakadt a beszéd, lövések és zavaros hangok után, egy németül ugató hang mondott valamit, és vége lett minden reménynek.

   Nem mertek tovább a fővárosban maradni, Mártont letartoztathatták volna, mint katonaszökevényt. Így aztán újból vontra szálltak, s mentek tovább most már nem csak a front, hanem a nyilas terror elől is.

  Az ország legnyugatibb és leghűségesebb városában álltak meg. Ismerősnél találtak kiadó szobát. Egy gyermekét egyedül nevelő özvegyasszonynál. Nem volt könnyű az élet Sopronban - a háborús árak, még az úgynevezett „műrostos” holmik árai is a csillagos égig értek. Pénzük rohamosan fogyott. Márton állás után nézett, de csak egy sovány írnoki beosztást sikerült szereznie. Anya pedig a hadikórházba járt be, miután egy gyorstalpaló ápolónői tanfolyamot elvégzett. Így a gyerekek egész nap a házinéni gondjára maradtak. Mindennaposak voltak a bombázások, és sokszor nappal többet tartózkodtak az óvóhelyen, mint a lakásban. Legtöbbször amerikai gépek jöttek, és nagy károkat okoztak a szőnyegbombázással. Nem kímélték se az iskolákat, kórházakat, vagy lakónegyedeket sem. Legtöbbet mégis a vasútállomás környéke szenvedett.

  A szomszédok, mikor meghallották, hogy Gyárfás édesanyja a kórházban dolgozik, esténként át-átjöttek beszélgetni a sebesültekről, a látott-hallott eseményekről. Közben szerényen átadták a katonáknak, a kórháznak szánt nélkülözhető dolgaikat.

- Kimostam ezeket a régi lepedőket, hátha jók lesznek valaminek.

- Kötszert, tépést készítünk belőle – válaszolta Aliz, Boga Mártonné, aki szívesen meg is mutatta, hogyan kell csinálni.

  A beszélgetés mellett így kötszerkészítéssel töltötték az időt. A gyerekek is lelkesen rész vállaltak a munkából. Tíz centi széles csíkokra hasították a lepedővásznat, kivasalták forró vasalóval és feltekerték. Ha rövidnek sikerült a vászoncsík, összevarrtak kettőt, hármat, legyenek legalább két méter hosszúak.

- Miért kell kivasalni? – okvetetlenkedett valamelyik gyerek.

- Így fertőtlenítjük, meg könnyebb feltekerni is – válaszolta anyu.

- Tekerhetem én is? – kérdezte Gyárfás, és miután megkapta az engedélyt lelkesen tekerte fel az asztallapján a még meleg vászoncsíkot.

- Hova tegyem? – kérdezte, mikor sikerült szorosan feltekerni.

- Oda abba a cipős dobozba!

  Így működött a kaláka téli estéken. A Karácsony is eljött, a maga ködös, szürke vigasztalanságában. Öröm helyett aggodalom és félelem ülte meg a lelkeket. A gyerekek szívszorongva várták, vajon hoz-e az angyal karácsonyfát. Végül is hozott, ha nem is olyan plafonig érőt, csillogó-villogót, mint amilyeneket a képeslapokon látni, de fenyő volt. Apa szerzett valahonnan három zöldágat. Összekötözték és színes krepp papír csíkokkal díszítették. Szerény ajándékok is kerültek alája. Gyárfásnak egy kartonból kivágott teherautót, testvéreinek is ilyen házi gyártmányú játékokat, papírcsákót. Még édességet is kaptak: kockacukrot és lekváros buktát.

- Ne búsuljatok, gyerekek! Ha vége lesz a háborúnak, hazamegyünk és otthon kaptok majd mindenféle finomságot, cukorkát, csokoládét, süteményeket – bíztatta a gyermekeit Aliz anyu.

  Nem rajta múlott, hogy nem így történt (!)

Olvasókönyv - Gyárfás történetek -

Tekintélyt parancsoló termetű, de szelíd szemű tanító bácsi vezette biztos kézzel a nebulókat a betűk és számok útvesztőjében. Munkáját siker koronázta, hiszen még Karácsony előtt megismerkedtek kis tanítványai az összes betűvel és százig a számokkal. Gyárfás is köztük volt, bár neki kissé nehezen ment a betűk összeolvasása szavakká. Igaz a többi gyermeknek is nehezen ment egyelőre ez a tudomány. Góbé fejébe nehezen fért bele, hogy a rajz, s alatta levő szó mást jelent neki, mint a tárasainak.

„Olvasd, Gyárfás!” – szólott a tanító bácsi.

„Gé-ó-em-bé” – betűzte hősünk.

„Most olvasd egybe!” . jött a biztatás.

„Gé-ó-em-bé”

„No, hogy van egybe olvasva?”

„Pityke!” – vágta rá büszkén Gyárfás.

Lett erre olyan kacagás az osztályban, hogy beleremegtek az ablakok.

Szép, jó iskola volt, ott díszelgett szemben a Közkórházzal, a sarkon, piros téglás épülete már messziről látszott, ahogy Gyárfás végig bandukolt a Lukács György utcán.

Ez volt a Stark iskola.

A jól induló iskolaév hirtelen ért véget. Idő előtt befejezték, mert a tanító bácsit behívták frontszolgálatra.  A hadkötelesség határát kitolták ötvenéves korig, így került sor a tanító bácsira, és még sok középkori férfire. Gyárfás édesapját is behívták. Hiába volt a mozgósítás, a front megállíthatatlanul közeledett. Városról-vidékről, aki tehette menekült. Ki szekérrel, ki vonaton. A Vasút nem tudta másképp az igényeket kielégíteni, csak ha marhavagonokat is beállított. Gyárfás családja is egy ilyen vagonban indult útnak az utolsó pillanatban – másnap hajnalban az állomást lebombázták… Apa végül is velük mehetett, mert béna balkarja miatt haza engedték – fegyverfogásra alkalmatlannak találták.  Ezt még tizenhétben szerezte, mikor egy srapnelszilánk összeroncsolta a könyökét.

A vonat több, hosszabb-rövidebb megállóval a nyugati határig vitte őket. A Karácsonyt szűkösen ünnepelték, de még magyar katonák masíroztak az utcán. A Húsvétot ellenben már a Szovjet megszállás tette szomorúvá, s reménytelenné.

Nyár elején indult meg a rendes vasúti forgalom, és a család indult haza. A menekülés miatt Gyárfás veszített egy évet az iskolában.

- Ugye, újra kell járnom az első osztályt? – kérdezte egy reggel az édesanyját.

- Azt már kijártad, most a másodikba mész szeptemberben.

- Már elfelejtettem mindent! – görbült sírásra Gyárfás szája.

- Itt az olvasó könyved, gyakorolj! – szólott bele apuka is a vitába.

Így aztán lett nyári elfoglaltsága a gyereknek. Naponta egy óra olvasásgyakorlás, egy óra számtan. Hamar belejött az olvasásba, úgy látszik még sem felejtette el, amit tanult az első osztályban. Sőt, úgy meg kedvelte az olvasást, hogy alig egy hónap múlva kérte a másodikos olvasókönyvet…

Ez a három!

Egy ember, nevezzük Aladárnak, a hálószobában aludta az igazak álmát. Reggel nyújtózkodott egy nagyot és kilépett volna ágyából, ám meghökkenve tapasztalta, hogy megmagyarázhatatlan módon, nagy kőfalakkal körülzárt szűk helyiség sarkában szalmazsákon fekszik. Egy lópokróc takarja csupán. Megdörzsölte a szemeit, azt gondolta, baj van a látásával. Felugrott és egy vasajtónak ütközött. Ekkor, a terem minden oldalából, láthatatlan nyílásokon keresztül, egy hang elkezdte faggatni.
- Mi a neve?
- Tompafi Aladár.
- Ismétlem, mi a neve?
- Tompai Aladár, uram.
A titokzatos rejtőzködő, aki semmit nem hitt el neki, ezt még százszor megkérdezte. Végül úgy döntött, hogy makacsságának jutalmául kidobja.
- Mars ki innen te megbízhatatlan alak!
Aladár nagyon örült, végül is nem vágyott abba az odúméretű valamibe - ami inkább egy börtöncellához hasonlított -, tanyázni. Ahogy kilépett a vasajtón, az nagy dörgedelemmel becsapódott mögötte és egy minden irányban tömör fémfalú csőben találta magát. Elkezdett rohanni előre, ám egy adott pillanatban érzékelte, hogy túlontúl meleg a levegő és minden lépésre emelkedik a hő. A cső pedig elkezd kanyarogni. Már nem látott előre semmit, és a hőség egyre kibírhatatlanabb volt. Gondolta, meg kellene fordulni. Egy gyors piruett után, arca már az ellentétes irányba nézett, hátrafelé. Ám a váratlan semmiből egy tömör fémajtó, épp előtte zuhant le. Tehát visszaút nincs...
Belerohant a lecsapódott ajtóba. Eluralkodott rajta a pánik és elfelejtette mindazt, amit korábban megtanult. Vesztett helyzet nincs! A remény sohasem halandó. Zaklatott valóságvesztésében, teljes erővel rohant neki és döngette az ajtót, de arról csak a rozsda pergett. Muszáj volt megfordulnia és haladni előre az úton, amelyik keszekuszán kanyargott és egyre nagyobb forróságot érzett.
A lábait sütötte a hevült vasfal, és a cipője talpa füstölt. Alig bírt lélegezni, megpróbálta szétfeszíteni a csövet, de olyan rettenetesen erős acélból készült, hogy talán csak szétrobbantani lehetett volna. Egyszerre, valami imbolygásfélét fedezett fel és rájött, hogy lángnyelvek csapnak acélalagútjába.
Mindenképpen vissza kell fordulnia! Tett még egy kísérletet, de megint lezúdult előtte egy ajtó. Éles lándzsák álltak ki belőle. Mi tévő legyen!? A kétségbeesés elvette az összes józan ítélőképességét, és hátralendült, meglódult - hogy meneküljön -, egyenesen a kiálló hegyes lándzsák felé. Ekkor a cipőjét végigsúrolva, valószínűtlenül közel alázuhant egy rettenetesen tömör vasajtó. A második, ami már tényleg nem engedte sehová.
Érezte, ha még egyet belélegzik, szétperzseli a légcsövét. Visszatartotta a levegőt, Dobolt a sok agyi ér, és minden egyéb. Ám a belső ritmust valami külső váltotta fel. 'Ez jégeső! Vajon hol vagyok?' Gondolta és az orra előtt bezúdult egy asztalméretű öntöttvas tömb.
Már kilátott az alagútból, ugrott egy hatalmasat és belélegzett. A lángnyelvek egyre forrósítottak mindent, de egymást követő ugrásokkal még tudott lélegezni. Talán a bezuhanó, szétrepedt hatására, minden elkezdett apró hajszálrepedésekkel hasadni és mind a két oldalra ajtóméretű rés nyílt. Kijárat!
Kirohant, lélegzett, ott is meleg volt, de a kályhában mindig melegebb van, mint a kályha mellett. Ráeszmélt, hogy a saját pincéjében van. Elől kazán, amiben tűz lobog.
Vajon ki találta ki ezt a kelepcét és mikor telepítette úgy, hogy soha nem vette eddig észre? Csak nézte és ámulatában eszébe jutott a hit, remény, szeretet, ez a három, amelyikből a legutolsó, a szeretet feltétlenül és örökre megmarad.
Felnézett, fohászkodott és az egész hihetetlen alkotmány - kazánnal, tűzzel és mindennel - apró porszemcsényi darabokra tört, összeomlott. Még füstölgött egy kicsit. Elővett a sarokból egy lapátot és egy seprűt, összesöpörte a hulladékot, és eldöntötte, hogy kidobja, amikor a pince végén, bő ujjnyi résen áttágulva elkezdett átáramlani a fény.
Kinyitotta a szemét és látta amint a lázmérő 37,2-t mutat.
'Gyermekem, rettenetes álmod lehetett, hánykolódtál. A borogatás és az annál sokkal magasabbról fakadó gyógyszer megtette a hatását, 43 fokról, 37,2-re esett a hőmérsékleted. Igyál amennyi jólesik, aztán egyél és adj hálát, mert meggyógyultál.'
Az élet kacskaringóit nem lehet kiszámítani, néha olyan csapdákba szorul az ember, amiből saját erejéből soha nem tudna szabadulni! De kutyakötelessége utolsó csepp erejéig mindent megtenni. Közben és utána is folyamatos segítségkéréssel, mert a hit és a remény, nem levegőbe dobált szavak. Legyen előttünk kemence, szoruljunk bár váratlan kényszerhelyzetekbe, taszítson tehetetlenül, látszólag végzetünk felé a környezet, sose feledjünk el igazán és őszintén bízni. A kétségbeesés nem csak hiba, de igen súlyos vétek, legalább annyira, mint a vakmerőség.