Egy vereség állomásai

                       1.

     Minek tovább, ha nincs miért?
     Ajkam fölrepedt és csorba
     a bögre — elgondolom,
     a hangya mint örül, ha
     az asztalról morzsa hull
     a földre.

     Kérgét eldobja, vedlik
     a platán — hozzám jobban oda-
     nőtt a kéreg, a páncéling,
     az önként felöltött, úgy
     szorít, hogy levetni
     már félek.

                       2.

     Azt képzelem, pók vagyok,
     hálómba fogok fényes
     bogarat, de földönfutó
     bogárként végül is
     menekülök, s a háló
     rám akad.

     Nem fut a mozdony, nem vet
     parazsat, nem fog lángot
     a kalász, csillag sem
     világlik az égen — ne
     keress ott, ahol tudhatod,
     nem találsz.

                       3.

     Árad a sötét, ellep. Egy
     szál sugárban silbakol
     a fény. Bátorítaná magát,
     hiába: hűlt helye marad csak
     őrhelyén.

     Sűrűsödik az éjszaka,
     gomolyló párává
     összeáll. Észrevétlenül
     bekerít, de még nem támad:
     jelre vár.

                       4.

     Fűszálak szuronyán menetel
     a csönd, tudom, hiába
     várom a zenét. Szelíden,
     némán gyászol a tücsök,
     és elföldeli törött
     hangszerét.

     Már megértem: ez a rend,
     nem rémülök, húr hogyha
     pattan, érzem, ahogyan
     gyengülök, sebemből
     szivárog, elfolyik
     a dallam.

                       5.

     Fejszémnek csak a nyele
     veszett, akad még vad és
     tág vadászmező. Mégis
     vesztett harc ez is,
     vesztett és késhegy-
     re menő.

     Bosszút érte! — tétován
     pördült (ó szemérem!),
     s lehullt a levél. Halott.
     Virágok élén most feni
     kését a gyilkos, aki
     én vagyok.