Rozana
Mihalache irása (megjelent a LiterNet.ro, Proză scurtă rovatában 2012. 10. 14)
Halló?
Te vagy az, valóban?
Nem hallottam hírt felőled, amióta megkezdődött a
háború. Még azt sem mondtad „Isten veled”! Nem rovom fel neked, nem. Meg
kellett tenned. A háború kegyetlen, de hát, ezt nem kell éppen neked
ecsetelnem. Benne élsz.
Semmit nem értek abból, ami körülöttem zajlik.
Reggel, amikor felkelek, gondosan elhúzom a függönyöket, és bezárom az
ablakokat. A utcán lesütött szemmel járok, és nagy, vastag lencséjű, fekete
szemüveget viselek. Füleimen fejhallgató (Mahlert hallgatok az utóbbi időben),
és levendula illatú zsebkendőt szorítok az orrom elé.
Lökött vénasszonynak nézek ki. Bár öreg nem vagyok,
de lököttnek… nem sok hiányzik hozzá!
De beszélj végre magadról.
Ott is minden így áll? Azaz, hogy az emberek már nem
is szólnak egymáshoz, és naponta összedől egy-egy épület a szemed láttára?
Na, ezért szegezem a tekintetemet a földre. Mélyen a
földre.
Remélem,
nem untatlak…
Emlékszel még arra a kis cukrászdára, ahol először
ittunk abszintet? Nincs már meg.
És a szállodára, ahol akkor aludtunk, mikor
javították a házunkat? Nincs már meg.
És a mozira, ahol a „Breakfast at Tiffany’s”-t
láttuk? Nincs már meg.
És a sex-shop-ra a sarkon? Nincs már meg.
És a CD-boltra, ahol a Gainsbourg-ot vásároltad
nekem? Nincs már meg.
Semmi sincs már meg. Csupán a lakásunk létezik
még minden logikát nélkülözően, itt lebeg szinte a felhők közelében, 3-ik
emeleti szintjén az épületnek, melynek hiányzik a földszintje, az első, a
második és negyedik emelete.
Nincsenek szomszédjaink sem. Nagy a csend
körülöttünk, kivéve a bombázások idejét.
Búcsút
sem vettél tőlem. Azt mondták, nem volt rá időd. Egyenesen a kórház irodájából
vittek el egy páncélautóval, ki az első vonalba, hogy életeket mentsél.
Szeretsz még?
Nincsenek ott a közeledben özvegyasszonyok, vagy „hadiárvák”,
akik vigasztalnának? Valaki, aki bebújna az ágyadba, hogy együtt nyalogassátok
a sebeiteket?
A szenvedő emberek vonzódnak egymáshoz, és egymásba
szeretnek. Úgy igazából, nem csak felületesen. Vonzódnak egymáshoz, mint a
rákosok, akik összebarátkoznak, hogy kibeszélhessék magukat. Ezt senki más nem
érti. Nem akadtál rá te is valakire, aki ugyan úgy szenved?
Én találtam. De csak néhányszor. Ennyi. Tudom, ezért
nem gyűlölsz meg.
Igen, én
is szeretlek. Szeretlek, és azt akarom te is szeress. Szeress a világon
mindennél jobban.
Ssssss. Ne sírj, kedvesem.
Ma éjjel
telehold van. Ígérem, felpattanok egy seprűre, mint egy boszorkány, és repülök
hozzád, hogy együtt nyalogassuk a sebeinket. Ígérem, hogy…
Halló? Ott vagy még? Halló? Halló?
Miért
tetted le a kagylót? Halló?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése