Most van jól

                                    Akkor jó, amikor van.
                                 Most van jól, ideje van.
                                 Itt az ideje, idejekorán van.
                                 Jól halad az idő,
                                 most kell megesnie, így kell lennie,
                                 és ma.

                                 És nem előbb, és nem utóbb.
                                 Nem korholni időt, csak beengedni a jót.
                                 Jóként megélni most a napot,
                                 mert jól van ma,
                                 mert jó, nagyon.

                                 Mindegy hányadika, pont időben.
                                 A sors kalendáriuma a legjobb mérleg.
                                 Az elfeledés tervezve tény lesz,
                                 a spontaneitás meg maga az élet.

                                 Ezért hát – most van jól.
                                 S jó ez.

                                 (Pápa, 2014. december 10.)

A compó napja

                                                    Mottó: - Volt már déja vu érzésed?*

- Nem kérdezted már egyszer?

Legmélyebb álmomból a csergő óra hangja ébresztett. Dühösen kiugrottam az ágyból, de amikor lenyomtam a gombját eszembe, jutott, hogy azért húztam fel az este, mert korán akarok indulni, horgászni – compót fogni. Azt mondják a horgásztársak, hogy a tankárokban jól lehet kárászra meg compóra menni. Elhatároztam, magam is kipróbálom azt a helyet.

Így, hát felszedelőzködtem, nyakamba kanyarítottam az odakészített tarisznyát, fogtam a horgászfelszerelést, és kiléptem a hajnali hűvösbe.

Ettől fel is ébredtem teljesen, és jól kilépve igyekeztem kifele a városból. Elég messzire kellett mennem, keleti irányba. Ott húzódott az a nevezetes tankárok. A háború alatt ásták védekezésül a támadó tankok ellen. Meredek oldalai voltak, körülbelül három méter mély, és a Körös vizét is beleengedték.  Olyan szélesre készítették, hogy ne lehessen felette átmenni járművekkel, tankokkal. Ha pedig megpróbál a martoldalon leereszkedve átmenni, az orra beleragad, nem tud a másik oldalon felkapaszkodni. Jól ki lett találva, csak éppen a több ezres tömegű tankok és harckocsik ellen semmit sem ért, mert ha beleszorult két-három jármű, a negyedik felettük már tovább haladhatott. Hogy ott pusztult a legénység az árokba szorulva, kit érdekelt? Volt utánpótlás elegendő!

Ma már persze nyoma sincs az akkori sok szenvedésnek, nyomorúságnak – a roncsokat mind elhordták, mint ócskavasat beolvasztották, s lett belőlük vaskályha, kerítés, és más fontos alkatrészek a mindennapi életben. Az árok állóvizében pedig a csöndes vizeket kedvelő halfajok szaporodtak el. Keszeg, kárász, compó, potyka, meg a mindenütt megjelenő ragadozóhalak, mint a harcsa.

Kiérkezve a helyszínre, leereszkedtem a vízpartra, s kerestem egy alkalmas helyet, ahol aztán letáboroztam. Fűzfa vetett árnyékot, s egy kidőlt fatörzs kínált ülőhelyet számomra. A káka mellé bedobtam egy sneciző horgot, kenyérgalacsinnal, s máris kapásom lett. Egy kis keszeg ficánkolt a damil végén. Nem dobtam vissza, hanem rákötöztem egy hármas horogra, tettem egy vékony acél előkét, és egy nagy parafa dugóval belódítottam a víz közepére, próbáljon meg úszkálni, anélkül, hogy beleakadna a part menti növényekbe.

Sokáig nem történt semmi. A víz közepén alig himbálózott a nagy parafa dugó, s a káka mellé dobott kis pálha is mozdulatlanul feküdt a felszínen. Álmosítóan döngicséltek a bogarak, s más hang nem is hallatszott, még szellő sem rezdült.

Egy adott pillanatban azonban úgy láttam, mintha a szembeni martoldalban megmozdult volna valami. Azt hittem, a szemem káprázik, mikor a bokrok alatt megpillantottam egy fekvő alakot. Katonaruha volt rajta. Biztos voltatok úgy, hogy valamit megláttok, és nem hittetek a szemeteknek, még a fejeteket is elfordítottátok, hogy ne lássátok, mert nem lehet igaz. Oda se néztek, hátha eltűnik.

Most én is így jártam, de hiába dörzsölgettem a szemem, néztem jobbra-balra, pislogtam, fordítottam hátat – a katona nem tűnt el! Sőt, felült, és rám nézett, figyelte, hogy mit szerencsétlenkedek. Még halványan el is mosolyodott. Aztán leballagott a víz széléig, és egy pálcával kezdte a feneket, az iszapot döfködni. Mocsárgázbuborék böffent fel a nyomán. Hátranézett, s én is oda pillantottam: egy újabb katona jelent meg a bokrok tövénél, s az is lejött a partszélére az iszapot döfködni. Aztán egy harmadik, negyedik, és egyre több jött elő. Ott álltak velem átellenben, a másik parton, és szorgalmasan döfködték az iszapot. Hang nem hallatszott, csak a mocsárgázbuborékok böffenése.

Néztem őket, de az nem zavarta a tevékenységüket, bár néha-néha rám pillantottak érzelemmentes, merev tekintettel. Úgy, mint a színész, mikor a szöveg deklamálása közben kipislant a nézőkre.

Kis idő elteltével újabb mozgás vonta magára a figyelmemet. Fent, az árok túlsó oldalán páncélkocsik sora közeledett. Sötétzöld színük alig ütött el a rét színétől, de azért jól láttam a közeledőket. Sorban, egymás mellett megálltak a meredély szélénél, és a platóról katonák ugráltak le. Mindez teljes csendben történt. Erre jól emlékszem, mert attól féltem, hogy zajt ütnek, és elriasztják a halakat.

Fölösleges volt azonban a félelmem, nem menekültek el a halak, hanem éppen hogy valami elkapta a csalihalamat. Akkorát rántott a boton, hogy szinte kirepült a kezemből. Jól bevágtam, s nem kevés kínlódással a partra húztam egy szép, másfél-kétkilós harcsát. Úgy lenyelte a hármas horgot, hogy alig tudtam a torkából kiszabadítani. Össze is harapdálta a kezemet. Elhelyeztem a zsákmányt a haltartóban, s megkönnyebbülten nagyot szusszantam, majd büszkén felnéztem, lássam, mit szólnak a katonák a teljesítményemhez.

Nem voltak sehol!

Mintha föld nyelte volna el mindet harckocsistól, iszapdöfködő pálcástól, mindenestől együtt. Vállat vontam, s újabb horgot készítettem elő a kisebbek közül, kenyérgalacsinosat. Bedobva a káka mellé, fogtam is rövidesen egy közepes méretű, úgy másfél araszos nagyságú compót, cigányhalat. Gyönyörű, óarany színű pikkelyei csak úgy csillogtak a napfényben! Ez is a haltartóba került.

(Most, így utólag visszagondolva azon csodálkozom, hogy akkor nem csodálkoztam! Olyan nyugodtan folytattam a horgászást, mintha a szembeni parton nem is sorakozott volna ott az előbb egy csomó katona meg páncélautó.)

Éppen újabb horgot dobtam be a már megszokott helyre, amikor az én partoldalamon mozgást láttam a szemem sarkából. A barátom, Rezső közeledett, aki ezt a helyet ajánlotta nekem. Ahogy a közelembe ért, leült a meredély tetején, és intett, hogy maradjunk csendben, és az úszóra figyeljek, mert kapásom van.

Igaza volt, de elszalasztottam a halat. Erre leereszkedett hozzám, s végre üdvözöltük egymást. Mialatt újra elkészítettem a csalit, elmeséltem, mit láttam nem rég a szembeni oldalon. Azt mondta, biztosan álmodtam, hiszen itt messze nincs katonai alakulat, a legközelebbi a város túlsó felén van, hogyan is jelenhettek volna meg sok kilométernyire levő kaszárnyából!

„Felejtsd el. Csak álmodtad!” – fejezte be a beszélgetést.

Elfogadtam a véleményét, és nem erőltettem tovább a dolgot. Rezső is előszedte a felszerelését, és szólt, hogy próbálkozzunk vörös gilisztával, hozott is egy dobozzal. Egy másik zsombékos mellé telepedett le. Csendben, türelmesen horgásztunk egy darabig, s hamarosan meg is lett az eredménye türelmünknek – egymás után szedegettük ki az apróbb halakat, majd a barátom kiemelt egy szép nagy compót.

„Cigányhal!” – kiáltott fel boldogan.

Az én okos barátom mindjárt el is magyarázta, hogy miért mondják a compót cigányhalnak. Azt mesélik az öregek, hogy régen a cigánygyerekek úgy fogták a halat, hogy a rózsa visszafele görbülő tüskéjére tűzték a gilisztát, hasra feküdtek a zsombékon, és belógatták a csalival ellátott tövises ágat. A compó bekapta, s a purdé kirántotta. Így fogták a halat!

Késő délutánig folytattuk, de több komolyabb kapásunk már nem volt.

Estére érkeztem haza, lefekvés előtt még megpucoltam a halakat, a harcsát megnyúztam, beleket, kopoltyúkat kidobtam, besóztam, és betettem őket a jégszekrénybe. Jó hideg volt benne – tegnap hoztak friss jeget, s a tartályt telerakták rendesen. Eléggé elfáradva bújtam a pokróc alá, de nem tudtam aludni. A katonák jártak az eszemben. Le is vettem a polcról a „Világháború története” című könyvet, s azt lapozgattam, amíg el nem nyomott az álom.

Legmélyebb álmomból a csergő óra hangja ébresztett. Dühösen kiugrottam az ágyból, de amikor lenyomtam a gombját eszembe jutott, hogy azért húztam fel az este, mert korán akarok indulni, horgászni – compót fogni. Azt mondják a horgásztársak, hogy a tankárokban jól lehet kárászra, meg compóra menni…

*(„Idétlen időkig” http://www.online-film.hu/idetlen-idokig-1993/#)

Búbúja,bábuja

Búbúja, bábuja, cintányér,
meghalok az icipici babámért.

Búbúja, bábuja, zsebkendő,
aki adta az hűséges szerető.

Búbúja, bábuja, fakanál,
szerelem a csalódással együtt jár.

Búbúja, bábuja, szalonna,
a legénynek legszebb lány a táncosa.

Búbúja, bábuja, leányok,
szépségetek csodálója én vagyok.

Búbúja, bábuja, táncoló,
a szép leány nem lenne neked való.

Búbúja, bábuja, vasárnap,
a sorsunk, hogy végül össze ad a pap.

Mit hoznak a hónapok?

Januárral kezdődik
egy újabb esztendő,
február azt jelzi,
mit hoz a jövendő?
Márciussal jön a tavaszt,
április megvicceli májust,
elhitetni vele:
hogy szerelem nem kell!
Júniusban jön a meleg,
strandra megy a tömeg,
júliusban kánikula:
az kell aratásra!
Augusztusban készülünk
a betakarításra,
szeptemberben eljön
az ősz: mennek iskolába.
Októberben leszáll a dér,
megőszül a határ,
novemberben nő a hideg,
és  nem tudja:
mikor lesz meleg?
Decemberben ünnepeljük:
Jézus megszületett.

Egyszer: csak szeretni

                          Háromszor szülni: áhítat.

                          Kétszer szülni: bámulat.

                          Egyszer szülni, csak szeretni…

                          Háromszor szólni: szidalom.

                          Kétszer szólni: bizalom.

                          Egyszer szólni, csak szeretni…

                          Háromszor vágni: praktikum.

                          Kétszer vágni: tragikum.

                          Egyszer vágni, csak szeretni…

                          Háromszor várni: pazarlás.

                          Kétszer várni: gyanakvás.

                          Egyszer várni, csak szeretni…

                          Háromszor hálni: csalódás.

                          Kétszer hálni: megcsalás.

                          Egyszer hálni, csak szeretni…

                          Háromszor hinni: tévedés.

                          Kétszer hinni: ébredés.

                          Egyszer hinni, csak szeretni…

                          (Pápa, 2015 májusa)