Tóbiás a
családját ért tragédia után teljesen összeomlott. Ott hagyta a munkáját, csak
tekergett, ténfergett az utcákon, s a kocsmákat járta ameddig a pénze futotta,
s miután az utolsó peták is odalett, eladogatott mindent a lakásból. Mikor már
semmije sem maradt, elkótyavetyélte a lakást is. Nem sokat kapott érte, mert
nagyon elhanyagolt állapotban volt, meg a vevők is úgy kihasználták, ahogy nem
szégyellték. Az utcára került a szó szoros értelmében. A városban nem talált
olyan csendes zugot, ahol meghúzhatná magát, s ezért egy közeli tanya adott
valamelyes otthont számára. Amikor koldulni beoldalgott a gazdához, az
megkérdezte, hajlandó lenne-e dolgozni is, ha enni kap? Vállalta.
Az istálló sarkában kapott egy kuckót, hevenyészett
válaszfallal elrekesztve az állatoktól. Etetett, itatott, istállót takarított,
s ezért kapott reggel egy csupor tejet, meg szelet kenyeret. Az ebéd inkább
korai vacsora volt – ilyenkor meleg ételt adott a gazda: levest, főzeléket,
néha valamennyi húst. Ez éppen elégnek tűnt éhenhalás ellen, de hogy munka
kedve is legyen estére kapott egy kupa hitvány lőrét, amit bornak tituláltak
kis túlzással.
Évekig tartott ez a helyzet, csak esténként kívánt volna
egyre többet, s hogy Tóbiás ne panaszkodjon a gazda megkétszerezte az adagot.
Szállása, kosztja, bora megvolt, s ruhára sem kellett gondot
fordítania, mert a gazda levetett gönceit viselhette, s hogy toprongyos,
toldott-foldott ruhákban járt, ki nézte?
Eleinte, mikor munka végeztével a kuckójában a borát
szopogatta, sokat gondolt a családjára. Autóbusz baleset áldozatai lettek. A
felesége és a húszéves fia. A szülőfalujukba utaztak, hogy halottak napjára
tegyék rendbe a családi sírt, s borítsák fenyőágakkal, a helyi szokásnak
megfelelően. Úgy volt, hogy Tóbiás másnap megy utánuk. Megkönnyezte minden este
a tragikus emléket, de mire az ital elfogyott a bánat is tompult, s reggelig
ájultan aludt. Elhanyagolt állapotán nem javított a bozontossá nőtt szakáll, s
az elhanyagolt, fésűt nem látott haj sem. Ahogy mondani szokták, a szülő anyja
sem ismert volna rá ilyen állapotban.
Az a helyzet, hogy egy idő után, már nem csak este
iszogatott, hanem napközben is, mert ameddig a gazda távol volt, megdézsmálta a
pincében őrzött italokat. Pálinkát is talált egy korsóban, s borokat bőven.
Várható volt a teljes lezüllés, a szinte állati sorba
süllyedés. Az állatokat még ellátta, de azon kívül csak vegetált, illetve kába,
fél öntudatlanságba süllyedt. Gyors léptekkel haladt addig a pontig, ahonnan
már nincs visszaút, csak a temető…
Még ez a nyomorult élet is még rosszabbra fordult. A gazda
egyik napról a másikra meghalt. Reggel még megfejte a teheneket, s éppen szűrte
meg a tejet a nagy diófa alti asztalnál, mikor összeesett, s mire Tóbiás
odafutott hozzá már nem élt.
Kiszaladt az országútra, hogy üzenjen a mentőknek, s a
rendőrségnek, de hiába integetett az elhaladó autóknak, egy sem állt meg a
toprongyos alaknak. Aztán egy traktor mégis csak lefékezett, a traktorista
régebbről, látásból ismerte, s kérdezte is, hogy mi a baj? Tóbiás elmondta,
hogy mi történt, s a traktorista megígérte, beszól az orvosnak, s a rendőrségre
is, Tóbiás csak menjen nyugodtan vissza, s vigyázzon a házra. Jobb, ha a
kuvaszokat is elengedi, mert hamar terjed a hír és jöhetnek a lopni, rabolni
akarók.
Jöttek a mentők, a rendőrök, a rokonok, bár igen távoliak, s
a halottszállítók. A rokonok mindent megnéztek – a szobákat, szekrényeket,
fiókokat, istállót, kertet. Tóbiás a csűr sarkánál kuporgott, s ijedten nézte a
nagy jövésmenést. Valaki aztán észrevette, s kérdezte, kicsoda is
tulajdonképpen. Mondta, hogy ő gondozza az állatokat. Tovább nem is törődtek
vele, egyedül Jolán a gazda unokaöccsének a felesége kérdezte meg, evette-e ma?
A negatív választ hallva, hamar beszaladt a konyhába és leszelt egy nagy karéj
kenyeret, s megkenve zsírral odaadta neki. Este a társaság elment, senki nem
óhajtott ott éjszakázni.
Másnap a hivatalos ügyeket intézték, s nem ment senki a
tanya felé. Két nap múlva ott találták Tóbiást az istálló ajtaja előtt
üldögélve. A szemeiben rettenet ült, s a kezével valami láthatatlan dolgokat
hessegetett. Nem válaszolt, ha szóltak hozzá, csak azt motyogta „hess, beste
férge, hess!” Többszörös rákérdeztek, végül kimondta, hogy denevérekkel
hadakozik. Kihívták neki a mentőt, s közben megetették, megitatták. Az ételt
elfogadta Jolántól, aki két nappal ezelőtt is enni adott neki, de a vizet
kiköpte – mást akart inni.
A mentősök pillanat alatt megállapították, hogy alkohol
elvonási baja van, s vitték is a detoxikálóba. Sokáig maradt a kórház lakója.
Először az intenzív osztályon kezelték, majd sokáig a belgyógyászaton kúrálták
a máját, szívét, hasnyálmirigyét, s utána az utókezelőben próbálták visszaadni
emberi formáját, mert annyira lefogyott, hogy a bőr rászáradt a csontjaira…
A tanyát közben felszámolták, ahogy modern szóval mondják.
Szóval elosztották, ami volt, s amit nem lehetett azt eladták. Még az
épületeket is lebontották, s az építőanyagokat is elkótyavetyélték. Néhány
hónap elteltével már nyoma sem maradt, s csak a bozót közötti néhány kő
emlékeztetett a hajdani épületre.
A kezelés lejártával Tóbiást hazaengedték a kórházból.
Sokáig nem találkoztam vele, talán évek is elteltek mikor
újra láttam. A reggeli kávémat meginni
mentem be a büfébe, és ott állt az asztalnál, előtte nagy pohár szódavíz
és egy csésze, gőzölgő fekete. Engedélyt kértem tőle, és én is odavittem a
kávémat. Beszédbe elegyedtünk. Csöppet sem volt szófukar, és elmesélte mi
mindenen ment keresztül a kórházi kezelés után. Se rokona, se lakása nem volt.
Ott állt suhogó egyedül a polgármesteri hivatal előtt, ahova letették a
mentőből. Emlékezett arra az asszonyra, Jolánra, aki kétszer is enni adott neki
ott kinn a tanyán. Megkereste és szerencsére otthon találta Jenővel, a férjével
együtt. Nem fogadták ugyan kitörő örömmel, de megengedték, hogy a nyári
konyhában meghúzza magát. Azzal hálálta meg a szívességet, hogy rendbe tette a
kertet, gyümölcsöst, hisz alapmestersége a kertészet-szőlészet, s így hasznos
munkát végzett az alkalmi ismerősöknél. Végre egyenesbe jött az élete, még
munkát is kapott a városi kertészetnél, előbb próbaidőre, de mivel jól és
megbízhatóan dolgozott véglegesítették. Így azt végezhette, amit szeretett, és
amihez értett.
Alkoholhoz azóta nem nyúlt, hogy bekerült a kórházba. És
tartja is immár több mint két éve. Ezt tőle tudom, akkor reggel mesélte, amikor
találkoztunk a kávé mellett a büfében. Még azt is elmondta, hogy heti
rendszerességgel itt szokott találkozni néhány sorstársával. Beülnek a
sarokasztalhoz és elpanaszolják egymásnak a bánataikat, sérelmeiket, s ha van,
a sikereiket is. Ha valaki közeledett, átváltott a beszéd a termésre,
időjárásra vagy a friss pletykákra. Senkire nem tartozik az életük – vallották,
csak saját magukra.
Kérdeztem, részt vehetnék-e én is egy ilyen
„összejövetelen”? Nem zárkózott el a kérés elől Tóbiás, de meg kellett ígérnem,
hogy nem szólok egy szót sem a beszélgetés alatt. Egy árva szót sem!
Mégsem került sor erre a találkozásra – Tóbiás súlyos
májelégtelenséggel kórházba került, és onnan már nem jött vissza…
