ige

        megtestesült
        ünk

Urbán-Szabó Béla: Mire ébredsz?

Nem tudod, mire ébredsz,
a ma a tegnapra
és a holnapra kérdez.
Pihentető beszélgetés
ölelés helyett.

Mire ébredsz?
Hát kérdezz, és kérdezz!

Hajnali sokkolás...
Tőled, aq tegnaptól távolodás.
Nem tudod, mire ébredsz.
Hát kérdezz, és kérdezz!
 Marad a holnapi várakozás. 

Ne olyan hevesen

Ne olyan hevesen, drága tanár úr!

              „mérlegként függtök öröm és bánat között”

                                                   (Kahlil Gibran)

- Látom egy az utunk. Te is a kultúrházba mész, nekem ott van dolgom a könyvtárban. Neked csak arrafelé vezet az utad? Értem, az iskolába igyekszel. Jó, odáig is együtt mehetünk. Mesélj, mi van veled?  Mesélj valamit magadról, az iskoláról, a munkádról. Olyan rég nem találkoztunk! Talán kerülsz valamiért, Megbántottalak? Pedig azt hittem, kedvelsz. Mindig olyan udvarias és odaadó voltál velem, ha találkoztunk. Egyszer még kávézni is elhívtál. Azt hittem, egy kicsit szerelmes vagy belém. Most meg mintha kerülnél. Tényleg, megbántottalak? Na, most már mindegy. De itt is vagyunk – szevasz, viszlát, légy jó!

Ezt így, egy szuszra mondta Barbara, attól kezdve, hogy a hídfőnél találkoztunk. Úgy vettem észre, lélegzetet sem vett közben! Csak néztem döbbenten utána, ahogy becsapódott mögötte a kapu, s megráztam a fejem. Hogy én szerelmes lettem volna bele? Nevetséges! Akkor, azon a bizonyos napon, azért hívtam meg egy kávéra, mert megláttam Nórát a cukrászdában, és reméltem, legalább köszönhetek neki, és talán észre is vesz, vagy még szóba is áll velem.

Nos, az igazság az, hogy Nóra nem is vett észre, úgy elmerült az asztaltársával folytatott beszélgetésben. Csak napok múlva sikerült vele találkoznom, de sajnos akkor is annyira körül rajongták a csodálói, hogy alig válthattunk pár szót. „Hogy vagy? Mi újság nálad?” – meg más hasonló semmitmondó szavakat. Pedig nagyon erős hatással volt rám az a nő – egész lénye, a zöld szeme, kissé keleties vonású, sovány arca. Még magam is meglepődtem saját érzéseimen. „Csöppet sem szép!” – ismételgettem magamban…

Néhány nap elteltével váratlanul találkoztunk össze az iskola előtt. Én igyekeztem befelé, mert órám volt – a harmadik, tíztől -, ő pedig jött kifele a kapun. Valami ügyét intézhette ott bent.

- Jó, hogy látlak! – szólott köszönés helyett.

- Hát, még én! – válaszoltam.

- Ezt, hogy értsem? No, de mindegy. Én azért mondtam, mert meg akarlak hívni az esti zenehallgatásra. Zene audícióra. Kovács tanár úr a zeneiskolából mutat be szemelvényeket Bartók műveiből. A műsor hatkor kezdődik a művelődési házban.

- Ott leszek! – mondtam, és tovább siettem, egyrészt zavaromban, másrészt, mert becsengetés előtt be akartam érni a tanáriba.

Nem tudtam mit kezdeni ezzel a meghívással, nem tudtam mire vélni. Csak nekem szólt? Vagy minden ismerősét ugyan így meghívta? Biztos ez az utóbbi a valószínű, mert, miért lennék én számára más, mint a többi, akik körülötte tolongnak? Azért a zenei audícióra elmentem. Sokan voltunk – legalább harmincan. Nórával nem tudtam beszélni, nem mozdult a tanár úr mellől, s még a szokásos udvartartása is távol maradt tőle. Válogatta a szalagokat, lemezeket, lapozta a kottát. Szóval nem ezen a világon élt az alatt a két óra alatt. Csak jobban csodáltam ezért.

Az elkövetkező időben minden zenei rendezvényen ott voltam - ha időm engedte - remélve, hogy találkozhatok vele. Ellenben Barbara,”véletlenül” minden alkalommal ott volt, és rám tukmálta szószaporító, idegesítő személyét. Utólag úgy gondolom, csöppet sem voltak ezek annyira véletlen találkozások!

- No, nézd csak! – lelkendezett minden alkalommal – Megint és megint összefutok az én kedves kollégámmal! Gabikám, annyi érdekes újdonságom van számodra, hogy el sem hiszed. Az igazgatónő, az a kiállhatatlan perszóna, nem fér a bőrében, most is túllőtt a célon…

Soha nem tudtam meg, hogy mit követett el „szeretett” igazgatónőnk, mert itt elszakadt a film. Nem voltam képes ráfigyelni - a terem túlsó felén, ugyanis, megpillantottam Nóra vonzó alakját. Két fiatal tacskóval beszélgetett elmélyülten. „Mi a csudát képes azzal a két nyikháj alakkal csevegni?” – gondoltam dühösen. De hát, különben mi közöm van hozzá? Azzal beszél, akivel és ameddig akar. Hogy nekem rosszul esik, az már az én bajom!

- Gábor, te nem is figyelsz rám! – hallottam meg egyszerre Barbara hangját.

- De igen, mondd csak tovább!

- Szóval, hála nekem, végül is nem lett a dologból semmi.

- Jobb is így! – nyugtáztam a kijelentést, bár fogalmam sem volt róla, vajon miről is van szó.

A következő héten szinte szóról szóra így zajlott le a találkozás, azzal a különbséggel, hogy Nóra nem jelent meg, pedig reménnyel telten figyeltem, lestem az ajtót, a teremben jövő-menőket. Egyik nap aztán, éppen dzsesszmuzsikát hallgattunk a helyi műkedvelő zenekar tűrhető, de főleg lelkes előadásában, Nóra hozzám lépett a szünetben, és kissé gunyoros, szánakozó mosolyfélével az arcán azt kérdezte, vajon tetszik-e nekem Barbara, mert sokat lát minket együtt.

- Ugyan, dehogy! - válaszoltam háborogva.

- Pedig nagyon úgy néz ki a dolog, hogy együtt jártok, hogy udvarolsz neki. Bár semmi közöm hozzá, de annyit mondok, vigyázz vele! Az a nő egy veszélyes vipera!

Választ sem várva otthagyott faképnél, és én csak bámultam utána döbbenten, de időm sem volt válaszolni, mert egy szempillantás alatt elvegyült az emberek között. Sokáig azonban nem töprenghettem, mert megjelent a megidézett „vipera”. Figyelmesen néztem rá, vizsgálgattam titokban, de semmilyen kígyószerűséget nem észleltem, inkább a szokásos lelkes odaadást.

- Mi történt? Olyan furcsán nézel?

- Semmi, semmi – ráztam meg a fejem -. Elandalított ez a zene. Jók a fiúk! – tettem még hozzá, hogy tereljem másfelé a beszélgetést.

- Előadás után várjál meg! Fontos dolgom van veled – mondta tőle szokatlan tömörséggel, és váratlanul otthagyott, majd kisietett a teremből.

Rövid időn belül már másodszor maradtam faképnél hagyva. Kezdtem megszokni…

Műsor után a többi emberrel én is kisodródtam a nagykapun, s a levegőn nagyokat szippantottam a tiszta levegőből. Elég áporodott volt bent a levegő, bár senki nem cigarettázott. Álldogáltam, nézelődtem, vártam Barbarát, s közben úgy láttam, mintha Nóra alakja villan volna meg az emberek között, de hamar eltűnt a szemem elől, hiába nyújtogattam a nyakamat. Nem nézett felém, biztos nem látott meg. Vagy nem akart? Ezen méláztam éppen, mikor hallom, hogy a hátam mögött a nevemen szólítanak.

- Ne kérdezz semmit, hanem gyere velem fel az igazgató irodájába – folytatta Barbara, mert ő volt, aki a nevemen szólított.

Megindult előttem a lépcsőn felfele, s én utána, föl a második emeletre. A könyvtár melletti szoba ajtaján bekopogtatott, majd be is nyitott, és engem előre tessékelt.

- Itt van a tanár úr! – mutatott be a szobában levő három embernek – Testnevelés és történelem szakos – fűzte még hozzá magyarázatképpen, s azzal ki is lépett behúzva maga után az ajtót.

- Üdvözöljük, tanár úr! Nem túl furcsa párosítás ez: testnevelés és történelem?

- Nem! Illetve csak akkor, ha egyszerre csinálják.

- Mi a helyzet az iskolában a testneveléssel, a sporttal kapcsolatban? – kérdezte az ablaknál álló férfi.

Nem láttam jól az arcát, mert a fénynek háttal állt, de a hangját, azt jól hallottam! A kellemetlen, kissé rekedtes hang borzolta az idegeimet, irritált. Ennek az indulatnak engedve vágtam rá:

- Ki kérdezi?

Nagy csönd lett a szobában. Szinte tapintani lehetett a csöndet. Majd, bizonyos krákogás kíséretében bemutatkozott a kérdező, s utána a másik kettő is. Magas kormányköröket képviselve támogatást – pénzt – hoztak iskolánknak valamilyen humanitárius alapból.

- Új tantermet építünk – büszkélkedett a szószólójuk, aki az ablaknál álldogált -, hozzá teljes felszerelést adunk, továbbá egy rendes méretű sportpályát lelátóval és öltözővel!

- Jól hangzik! Mi lenne mindebben az én szerepem?

- Úgy gondoltuk, előzetes információink alapján, hogy ön lehetne, tanár úr, ennek az egész fejlesztésnek a szakmai irányítója, természetesen megfelelő, tanácsadói javadalmazással.

- És ezért mit kell nekem tennem?

- Várjon, várjon! Még nem fejeztem be. A munkálatok befejezése után is szükség lesz majd önre. Sportklub szerveződik ösztönzésünkre a városban, és ennek lesz a vezető edzője, vagy elnöke az előzőhöz hasonló jövedelmezéssel.

- Újra kérdezem, mit kell ezért nekem tennem! – kezdtem elveszíteni a türelmemet.

- Nos, elmondom! Ezzel a munkával, feladatkörrel, sok emberrel kerül majd kapcsolatba. Tisztviselőkkel a polgármester környezetéből, tanárokkal, mérnökökkel, politikusokkal, a gyermekek szüleivel, szinte az egész várossal. Munkatársaim – mutatott rá az eddig némán üldögélő két másik emberre – időnként fölkeresik önt és elbeszélgetnek egymással. Értem ez alatt, hogy beszámol az ismeretségeknek köszönhető tapasztalatairól.

- Ezt meg hogy értsem?

- Egyszerű! Elmondja, ki milyen ember, mi a szenvedélye, hogyan él, milyenek a családi viszonyai, vannak-e intim kapcsolatai, milyen a politikai beállítottsága? Soroljam tovább?

- Egyszóval legyek besúgójuk?

- Ez csúnya szó! De lehet így is mondani.

- Válaszom: nem!

- Ne olyan hevesen, drága tanár úr! Nem csupán pozitív irányú jelentéseket kaptunk önről, hisz az még nem elég, hanem olyanokat is, amelyek kellemetlenek lehetnek egy köztiszteletben álló pedagógus számár, ha napfényre kerülnek. Kisded játékok kolléganőkkel, be nem tartott házassági ígéretek…

- Na, ebből elég! – kiáltottam, majd nagyon halkan, óvatosan kinyitottam az ajtót, csöndesen betettem és elmentem.

Nagyon nagy önuralomra volt szükségem, hogy megőrizzem a nyugodt külsőt, és ne kezdjek üvölteni, mint egy eszement. A kapun kilépve persze, hogy belebotlottam „véletlenül” Barbarába. Igen, tiszta véletlenül éppen akkor igyekezett kifele. Felhúzott szemöldökkel, kérdően nézett rám, de látva arckifejezésemet jobbnak látta, ha most az egyszer nem szólal meg.  Én sem szóltam semmit, pedig az ajkamra tódult néhány keresetlen szó!

*

- Így most itt vagyok nálatok, az ország másik végén – tett Gábor pontot elbeszélése végére.

- Szóval?

- Itt kaptam állásajánlatot, a megbeszélésről jövök éppen. Igaz nem a tanügy, hanem a kereskedelem, de most nem is baj, egyszer talán még lehetek pedagógus! Egyelőre mindent felszámoltam, felégettem, mindent otthagytam. Még a Nórához fűződő reményeimet is! Bár idővel ki tudja... 

 

Ingyen szerelem

Bányai Tamás

           Calmarius nagy népszerűségnek örvendett Rómában, nemcsak, mert tisztességes római patricius volt, de egy jólmenő üzlet tulajdonosa is. Vállalkozása Amorium néven jegyeztetett be a Római Birodalom irattárában, s amellett, hogy a jeles cég híre szájról-szájra terjedt, hirdetése minden nap megjelent Neoticum révén. Azaz csak a szószátyár Neoticum jelent meg minden nap a Szenátusban, s vitte hírét minden új lánynak, sőt minden új vendégnek is, ami szintén növelte a forgalmat, hiszen, ahol egy neves ember megfordul, onnan már a többi sem hiányozhat.

            Amorium a Via Grappián található szórakoztató kombinát volt, ahol rabszolgalányok mellett, Illyriából hozatott hárfaművészek, szerecsen kuruzslók, görög borok és luculluszi lakomák várták a vendégeket. És persze maga Calmarius, aki a boltív alatt fogadta előzékenyen minden látogatóját. Volt ebben némi számítás, lévén, hogy minden kliens más és más anyagi háttérrel rendelkezett, s ennélfogva különböző igényekkel lépett fel. Calmárius már ott, a bejáratnál felmérhette kit, milyen élményben részesítsen, s hogy azt hány sestertiusért szolgáltassák.

            Ez talán kapzsiságnak tűnik az egyszerű halandó szemében, ám erről szó sem volt, mint ahogy nem is tartotta senki sem pénzéhes embernek Calmariust. Alapos volt csupán, aki mindig gondosan mérlegelte és pontosan kiszámolta, miért mennyi jár, s ehhez mindig következetesen ragaszkodott. Soha nem csapott be senkit, ám azt sem akarta, hogy netán ő legyen egy esetleges anyagi félreértés szenvedő alanya.

            Calmarius tizenöt rabszolgalányt alkalmazott, gondjukat viselte, és ahhoz képest, hogy saját portáján élet-halál ura volt, tisztességesen is bánt velük.

            Történt egyszer, hogy Filippina, a legfelkapottabb rabszolga kéjnő, belehabarodott az ifjú Musicusba, aki a hárfát pengette esténként az aulában. Szerelemük, mint minden kezdődő szerelem, eleinte csak plátói volt, ámde szemeik csillogásán hamarosan átsütött a testi vágy is, már csak az időnek kellett eljőnie, hogy érett gyümölcsként egymás ölébe hulljanak.

            S mint egyszer mindennek az ideje, ez is elérkezett. Vadul ölelték egymást, mintha soha nem akarnának kielégülni, mintha kiapadhatatlan lenne vágyaik forrása. Aztán az első éjszakát követően, amikor csak tehették, átadták magukat a testi gyönyörnek.

            Mindez, gondolhatná az ember, az általa juttatott testi szolgáltatás rovására ment, ámde éppen az ellenkezője volt igaz. Vendégei még többet kaptak tőle, mint addig. Olyan volt, akár a színész, akinek tetszik a darab és a próbákon élvezettel kísérletezik újabb és újabb variációkkal, hogy aztán az előadáson igazi szenvedéllyel, szerepével tökéletesen azonosulva, élete legjobbb alakítását nyújtsa.

            Calmarius - természetesen - a tulajdonos jogán, hetente kétszer részesült Filippina kegyeiben. Válogathatott volna rabszolganői közül, de Filippina volt az egyetlen, akinek nemcsak türelme volt az idősebb patriciushoz, de fiatal korára emlékeztető élvezetekben részesítette. Ujjaival, nyelvével becserkészte a puhány férfitestet fejebúbjától a talpáig, biztató, becézgető szavak kíséretében, mint akinek valódi gyönyört szerez az elhízott ember puha, petyhüdt bőrének simogatása, akinek már az is gerjesztő élvezet, ha életre kelti  Calmarius hímtagját.

            A patricius addig sem volt elégedetlen, de mióta Filippina megismerte Musicust, még a korábbiaknál is csodálatosabb éjszakák vártak rá. Mert a lány új szerelmi játékokba vonta be, fiatal testének minden buja mozdulata még serkentőbben hatott, suttogó szavai izgatóbbak voltak, ágyéka forróbb a lávatűznél. Calmarius újra élte ifjúságát, s már az is megfordult fejében, egyetlen és kizárólagos ágyasává teszi Filippinát, s nem engedi el maga mellől, sőt még a jól fizető vendégek elől is elrejti. Ez utóbbi gondolatot, persze, gyorsan kiverte agyából, a jövedelemről nem akart lemondani, úgy vélte, semmi károsodás nem éri azzal, ha a lány másokat is élvezetben részesít.

            Igenám, de a vendégek fizettek, Musicus meg nem. Addig nem is volt ezzel semmi baj, míg a fiatalok szerelme titokban tombolt. Csakhogy semmit sem lehet örökké eltitkolni, egy szép napon Calmarius rajtakapta őket.

            - Mit fizet neked ez a hárfapengető? - támadt a lányra. A kérdés ugyan teljesen felesleges volt, hiszen a patricius nagyon jól tudta, a rabszolgák legfeljebb csak hírből ismerik a pénzt, így aztán fizetségről szó sem lehetett. - Ha meg fizet, hol a pénz?

            Filippina megijedt. Úgy érezte, ő keverte bajba szerelmét, ám hiába vállalt magára mindent, s hiába esdekelt. Calmarius hajthatatlan maradt. Musicust még aznap elvitte a rabszolgapiacra.  S hogy bosszúsága tökéletes legyen, még a kért árat sem kapta meg érte, meggyőződése szerint duplán megkárosították. Emiatt aztán napokig zsörtölődött magában, Filippinára sem volt kíváncsi.

            Amikor végre lehiggadt, magához rendelte a rabszolgalányt. Kárpótlásban reménykedett, mámoros éjszakában, testi gyönyörök halmazában, de csalódnia kellett. Filippina kedvetlen volt. Csókjai szenvedélytelen, hideg cuppantásnak, simogatása kaparászásnak bizonyult, s bármennyire is igyekezett Calmarius minden óhaját teljesíteni, csak a patricius dühét növelte.

            Calmarius, megelégelve a hiábavaló próbálkozást, korbácsot kapott a kezébe és alaposan elverte a lányt, majd elzavarta.

            Aztán a vendégektől is panaszokat hallott, hogy Filippina már nem a régi, érzéketlen és közönyös, csókjaiból hiányzik a tűz, teste ernyedt és mozdulatlan, gondolatai messze járnak az ágytól, az érte fizetett sok-sok sestertius ablakon kidobott pénz.

            Calmarius - mondhatnánk így is - adott még egy esélyt a lánynak, ám ez az éjszaka sem különbözött a legutóbbitól. A patricius ezek után úgy döntött, Filippinának ugyanott a helye, ahol Musicusnak: a rabszolgapiacon.

            Kezdetben elégtétellel nyugtázta, hogy a lányért egymásra licitálnak a vevők, fiatalsága és szépsége, arányos teste, domborulatai és hajlatai kelendő portékává tették. Az árverés végén szép summa került a patricius erszényébe, akkora összeg, hogy azért három, négy rabszolgalányt is vásárolhatott magának.

            Ám az új lányok nem hozták vissza a régi gyönyöröket, kínszenvedés volt minden velük töltött éjszaka, és Calmarius egy szép napon azzal a tudattal ébredt, hogy megfosztották maradék ifjúságától.

Válaszod akarja

 

Testedbe zárva egyre rád pályázik
Feszélyez közvetlensége. Megszólít,
lépten–nyomon provokál, amíg meg nem
érted, hogy a válaszod akarja, nem
mítoszok személytelen feleletét.
Ekkor dőlsz el, saját akaratodból
és megmásíthatatlanul. Kitérhetsz
előle, hogy feledd: nyelveden beszélt
hozzád, s neveden szólított. Hallható
frekvencián kívülre kergetheted.
Ám ha belső tartás képessé tesz bi-  
zalomra, magadra eszmélsz. Betöltöd
a hiányt a benned megtestesülttel.