Tanka

Kuckó falára

a vibráló esti nap

komponált zenét.

Az árnyékok és fények

táncolják el derűsen.

Fotó: Félhelyes Erzsébet - Kuckó

6.0: Nyomorúság

6.0: Nyomorúság: "Én Esterházy Péternek csodákkal határos gyógyulást kívánok. A szeretet gyógyít, Péter, suttogom ismeretlenül..."

 Az idő


Eső szitál, levelet sodor a szél,
lassan, keringve sáros földet ér.
Gerincét súlyos léptek roppantják.

Gyorsan halad az idő, lapozza
a hónapok naptárát, szeme
meg-megáll, messze nézeget.

Október vége felé gyertyát gyújt,
látni akarja a kopár fák bánatát,
könyet törölne, de nem lehet.

Novemberben halomba söpri
a hullott levelet, krizantémok
keserű illatával tölti a levegőt.

Telet vár, havat, lábnyomokat
számlál sokat, ezer felé téveszt.
Reményt keres, utat mutatna.

Keze tétován reszket, talán a hideg?
Szeme embereket simogat - dél, nyugat...
Fejét lehajtja, valamit mondana -

... nehéz minden szó.

Ruszli csupán

Ványadt szöcske huppant
ölembe. térdemnél megült.
Megbámult sárga villamost
és piros trolit,
meg a másik padon
ücsörgő sápadt prolit,
ki némán időzött,
egy sörrel öblítve
a hétvégi munka porát.

Korábban jobb jövőt
remélt, de néki sem jutott.
Belesavanyodott a mába,
mint ecetes hagymába
holmi apró halak,
melyek finomak ugyan,
de jövő számukra
nem volt más,
mint a dunsztosüveg.

Az ivás magasabb sebességi fokozatán

A húsdaráló hétköznapok után, végre egy kis kikapcsolódás. Igazán szerette a motorját, úgy ült rajta mint lovára termett, középkori lovag. A közeli dombvidéken, ismert terepen bár, de újra, meg újra megcsodált mindent. Szerette azt a nagy, kéthengeres dübörgőt és eresztette a betonkemény földúton, ahogy csak bírta. Még dudorászott is magában, a Csomagol együttes kedvenc slágerét. “Senki füle nem lesz szép iá, iá ó, ha felturbózza az eszét iá, iá ó”. Már-már bődületnek érezte magát, de ilyen jellegű, saját címkézést örömmel elfogadott. Mástól, másnak, másra summásan bődült volna hasonló szavakért.
Alig pár barifelhő tarkította a kékséges eget, amikor a tetőről, észrevette a felsorakozott római légiót, tényleg olyanok voltak, mint a filmekben... Először azt hitte káprázik a szeme, de miután megállt és jól szemügyre vette őket, rá kellett döbbennie, hogy nem. Fegyelmezetten álltak, az íjászok elől térdeltek és összehangolt mozdulattal lőtték felé a nyilakat. Úgy látszik, még lőtávolon kívül volt, mert azok mind a domboldalba fúródtak. Mély völgy alján folydogált az a barnás vizű patak, és jól kivehetően lepték el a túloldat. Ijesztően sokan voltak! Majd, egyforma méretű kardjaikkal elkezdték csépelni a pajzsokat, amitől a már inába szállott bátorsága köddé vált.
Még volt annyi ideje, hogy az önindító megnyomása után, szinte helyben megfordulva, rögtön a legnagyobb sebességbe kapcsoljon és kilőtt. Közben kétszer még hátranézett - mert kisebb kétely futott át a fejében, hogy hátha mégis képzelődött -, de tényleg ott voltak.
Aztán előreszegezte a fejét és életében nem motorozott még olyan rettenetes talajon. Hőmérsékletében is ugyanaz a nyár volt, de a szekérút eltűnt és amikor meglátta a felé közeledő lovasságot, már ordítani sem bírt.
De szépen hangzott az a lágy, motorhengerekre szerzett zenedarab, amit az elején beleordított ebbe a változó világba. Ezek cselhez folyamodtak - gondolta -, balra kapta a kormányt, s tekerte a gázt.
Bár ismerte a környéket, de amikor meglátta a dombvidékbe sehogyan sem illő szakadék meredek sziklafalát, már visítva is alig tudott fékezni. Úgy állt meg a szélén, ahogyan csak a kaszkadőrök teszik, az első kerékagy közepe épp a peremen volt. Azt sem tudta, hogy előre, lefelé, vagy milyen irányba nézzen. Csípőből remegett mindkét lába és émelygett egész testében, sosem bírta a magasságot. Így direktben, belemotorozhatóan végképp nem.
Összeszorította szemeit, lábának végveszélyre tartalékolt erejével hátrébb lökte azt a motort, ami csoda, hogy nem dőlt el. Megfordult. A lódobogás egyre közeledett. Fogalma sem volt, mitől fél jobban, a római légiótól, a lovasságtól, vagy talán a szakadéktól.
Ám a lovasság is lőtávolba került. Szerencsére ezeknek nem voltak nyilaik és akkor már észrevette, hogy az egyenruhájuk erősen különbözik, ugyanis nem volt nekik. Fegyverzetük eléggé vegyes, a sarlóra emlékeztető ellenség vakarótól, a kétélű szekercéig, buzogánnyal, lándzsával együtt minden.
Indított és enyhén jobbra húzva, megpróbált kiszabadulni a csapdából.
A rómaiak teljes erővel püfölték pajzsaikat, láthatóan közeledtek és teli torokból kiabálták latinul, “ellenség, ellenség, ellenség”. Közben valami mást is beleordítottak a lovasok fülébe, akik - már letisztázódott a motorosunkban - nem rómaiak voltak, tehát ők lehettek az ellenség. Nagyon figyelt. Érdekes, egészen másképpen harsogták a latin szövegeket, mint a legolaszabb hangsúlyú latintanár. Talán az “r” betűket leszámítva, a nehézkesen ejtő amerikai papok kiejtéséhez állt a legközelebb.
A lovasság megállt, az íjászok átlőttek fejük felett és az első sorokban elkezdődött az elesés. A lovak egy darabig nem álltak meg, míg nem az elől haladó, legkoszosabb vezér felemelt tenyere, azonnali stopot eredményezett. Füléhez tette a kezét és figyelt. Latinul ugyanis, bár a kor, amibe hősünk cseppent, görög világnyelvű volt, mindenki jól tette, ha tudott egy kicsit, végül is majdnem mindig velük kellett háborúzni.
Egy-egy szót elkapott ugyan, de nem tudta összeállítani a szöveget, csak sejtette. Amikor mind a két csapat, irányt változtatva kezdte üldözni, már rájött, hogy az "ellenség, ellenség", amit már közös kórusban, két szólamra kiabáltak, neki szól. “Cö, cö, cö", lehet akármilyen útviszony, ez a drága kis jószág minden lovat és kocogó, baromi nagy pajzsú római katonát ver", gondolta.
Igaz, néha tengelyig süppedt a sárba, máskor egészen szikes, fűtlen részeken zúdult át, majd derekáig gazban. Sajnos nem volt magasabb sebességi fokozat, pedig használta volna... Ekkor villant át rajta hirtelen a burokcsomósodás. A lovakból nem fogy ki a benzin... Érthetetlen, hogyan került hirtelen egy akkora vízmosás az útjába. Tudják, olyan mélységes mély, aminek az alján, megszakadásokkal, itt-ott kisujjnyi víz csordogál.
Beletaposott a fékbe és markolta a kormány két fogantyúját, kuplungot féket együtt. Bár ne tette volna, mert az ilyen modortalanságtól berezonált, össze-visszarángatózó motor, szabad röptében kizuhant alóla. Igaz ez szerencsét is jelentett, mert több méterrel odébb csapódott a túlsó löszfalba, így a nagy durranásnak csak a szele suhintotta meg.

- Hé Demeter, mássz le a szekrényről, ez konyha! Már megszoktam, hogy éjjel álmodban harsogsz, de ne mászkálj, aludni akarok!
Demeter meglepődött a nevén, leszállt, visszacammogott és azonnal elaludt. Csak amikor a szemét döfködő napsugarak már elviselhetetlenek voltak, akkor ébredt meg.
- Lujza!
- Mi van Pistám, mióta lettem Lujza?
- Pihentetően zümmögőset álmodtam...
- Tudom, végigordítoztad az éjszakát, csupa latin szövegekkel.
- Igen, de te ledemetereztél!
- Ahogy most te lelujzázol, Pistukám.
- Jól van na, Juliska, másszunk ki a sátorból, itt a reggeli locsi-pocsi ideje.
Tényleg kimásztak, Juliska elordította magát.
- A domboldalon rohamra készen áll a szovjet hadsereg, bár szinte semmit nem látok belőlük, de sisakjukról pontosan kiveszem a jókora csillagokat.
- Na lássuk, kik ellen háborúznak? Aha! Nem tudom pontosan eldönteni, de mozsárágyúk egyértelmű hangját hallom. Ehhez értek, gyerekkoromban volt mozsarunk! Mehetünk fürdeni, aztán csináljuk meg a reggelit, ez nem érint minket, mert nincs náluk kotta.
- Aha! - tátotta, tán még most is nyitottra száját Juliska – Különben mi lenne ha, aki nem bírja, az nem inna?
- Látod, azt jól tennék, mert sok ilyen vadembert ismerek.