Bakos Erika - Hópaplan alatt...

Hópaplan alatt szunnyad a mező,
dér-palást ruhát öltött az erdő
jég-csipkés ága.

Csillogó hóban megfürdik a hold,
hidegben varázsos-vágyakat old
télnek virága.

Dallamát feszíti csendben a fagy,
majd gyönyörű fehér hósapkát hagy
hegyeknek ormain.

Jégbe fagyott patak tükör-arcán,
látni a gyerekek ragyogásán
a jövő álmait.

Maróti György: Orpheusz és Eurüdiké

Mottó:
„Csak dalolj, dalolj szívem,
ez a fény ma még enyém,
de holnap már azt kérdem én:
hol jársz, van-e más, aki hív?
Új csók, ami átmelegít?
Tavaszi éjszakán, van-e ki
rád talál, aki a mennybe száll
csókod után?”


Rhodopén, szép Rhodopén, az északszelü haemuszi bércen, lanttal kezében Dalnok ül: olykor meg- megpengeti lantját, és északszelű, bérczengető hangon dalol, de többnyire csak hallgat. Mikor énekbe kezd, azt mondja Rhodopé szorgos népe: „Hallga! Orpheusz dalol! Orpheusz, ki menekül minden szerelemtől.”
És mialatt a rhodopei parasztok a hegyhátakon, domboldalakon szőlőt karóztak, kötöztek, szemeztek, és mialatt a rhodopei parasztok a völgyekben szántottak, gabonát vetettek, arattak, és mialatt a rhodopei parasztok fehér kis házaik előtt ülve füleltek az alkonyatba, mást is mesélgettek a vén Dalnokról.
Mondták, hogy mikor húrjába csap, és lágy baritonján énekbe fog, a messzi tengerről delfinek jőnek habokból ugrándozva, habokba visszahullva, a kikötőbe gyűlnek, és hallgatják a Dalnok fájdalomtelt dalait.
Mondták, hogy messziről szállt a thrák nép partjaihoz egykor a Dalnok; mondták,  hogy jó ideje immár, nem fogadta el szerelmi adományként mit nők nyújthattak: vagy, mert ez okozta keservét, vagy fogadalma kötötte; sokan vágytak vele hálni, és sokakat sértett, hogy a dalnok visszavetette szerelmük. Sőt – mondták - ő volt, ki a thrák nép közt bevezette a zsenge ifju fiuk szeretését, és hogy az ifjui korról szedjék már le a kurta tavasznak zsenge virágát.

A bércen ülő agg Dalnok Kalliopé múzsának és Oiagrosz folyamistennek fia volt. Mondják – mások mondják, én soha sem  -, hogy éppenséggel magának Apollónnak volt a fia. Ám, ha a dalló Költőt erről faggatták, rejtelmes hallgatagságba burkolózott, miként alvilági alászállásáról is hiábavalóan faggatták.
Így hát származásáról nem is tudhatunk meg többet, ne is akarjunk tudni többet!
 Valóban: nem elegendő, hogy itt, a Földön járt közöttünk Orpheusz, a Dalnok? Hogy dalolt, zenélt minékünk, hogy – mint mesélik Rhodopén mindenütt - zenéjével lecsillapította a vadállatokat, táncra indította a sziklákat, megállította a folyókat.
Héthúrú lantján – mondják - olyan harmóniákat volt képes megszólaltatni, melyeket előtte, utána senki! Mert Orpheusz építő és szépítő, áldott költő volt. És mert füles hallgatósága is volt, szépségre és csöndes versek hallgatására váró, befogadó füles hellének hallgatták énekét akkor.
Miért is ne legyen elég nekünk – kései és fültelen földlakóknak - ennyi?
Mesélik rhodope-szerte azt is, hogy egyszer beleszerelmesedett egy földi lányba, az ám! De nem akármilyen földi lányba. Mert Eurüdiké nem a földön járt, hát persze: fölötte röppent, a fölött szállt könnyed két szép lábával: és fölötte szállt szép Eurüdiké minden földi fájdalomnak is: úgy ám!
Szépséges Eurüdiké, folyamok lánya hullámok lenge rajából földiek elébe szálla, és hallgatta sokáig Orpheusz dalait: így volt ez egyszer, így: bizonyára.
És lettek férj és feleség: lettek egy párban.
{mospagebreak}
Történt egyszer, hogy Orpheusz ifjú, szép felesége, Eurüdiké a folyóparton játszott a fák istennőivel, amikor Arisztaiosz - Apollón egyik szertelen fia-, a pásztoristen, megkívánta Eurüdiké csípőjének lágy hullámzását, mellecskéinek édességét: megkívánta, és mint afféle szertelen, meg is akarta szerezni magának a dalló Költő feleségét: üldözőbe vette a lányt.
Menekülve menekült szépséges  Eurüdiké, és nem vette látásába a mérges kígyót a magas fűben: a kígyó mérges mérgével mart a lányba, és  marása Eurüdiké halálát okozta.
Így történt egykor régen: így éppen.

Siratták Eurüdikét a fák istennői, a hegyek, a folyók, és hegyek, folyók és falvak és városok minden lakói, de legjobban Orpheusz siratta szerelmét. Magánosan bolyongott, és Héliosz, a ragyogó Nap keltében is, nyugtában is Eurüdikéről énekelve találta a dalló szájút.
Mert nem, és nem tudta elfogadni, hogy Eurüdiké, rengő csípejü szép felesége nincs többé, lent lakik immár Alvilág mélyén.
Bolyongott a Költő mindenfelé, egyszer aztán elment Tainaron hegyfokához, az Alvilág torkának tátongó mélységéhez:  és Taenarosz-ajtón át le merészelt szállni a Sztüxhez,
s légnemü népeken át, temetést nyert árnyakon által Persephonéhoz elért: az alvilág félelmetes királya és szépséges felesége  elé járult, hogy beszédjével lágyítsa Hádész kegyetlen szívét.  És szólott elébük állva Orpheusz ekként:
"Istenségei föld mélyén ez alanti világnak, melybe leszállunk majd, mindnyájan, földi halandók, adjátok vissza szép Eurüdikét nekem! Enni nem, inni nem, de még levegőt venni sem tudok én nélküle…”
Ám szavak nem voltak képesek meglágyítani vad Tartarosz királyának szívét, hisz oly sok hasonló könyörgést hallott már, mióta Birodalmának királyi tisztjére rendelte őt Zeusz. Orpheusz most hát a lantját vette: húrjaiba csapott, és dalban könyörgött tovább a dalló szájú boldogtalan:
” Nem azért jöttem, hogy a Tartarosz árnyait láthassam; s nem azért, hogy megkössem, min a kígyók teste mered, hármas torkát a medúzai szörnynek; hitvesemért jöttem, kibe eltaposott viperának mérge hatolt, s elorozta virágzó évei számát. S most kérlek e rémes
helyre, Chaosra, a nagyra, e tág tér csönd-iszonyára: Eurüdiké fonalát fűzzétek vissza a léthez!”
Nem,  ó nem a szöveg, és nem is a dallam, nem a mérték és ritmus. Nem az egymásba metaforáló képek, hanem együtt így minden, átvegyítve Orpheusz végtelen bánatával, adták e pár sornak álompalástjukat kölcsön. Elannyira, hogy elcsodálkozott a dalon mind Hádész palotája, mind maga a Tartarosz legbelsőbb zuga is. Nyitva felejtette három száját a Kerberosz, megállt Ixión kereke, nem téptek madarak májat, sem a beloszi lányok
nem meregettek; Sziszüphosz ült sziklára nyugodva. Megállt a Világ egy pillantásra: Perszephoné, Kóré, szép Leányka, az alvilág királynője is megilletődött, és kérlelte urát és királyát, Hádészt: bocsássa el ez egyszer alvilági foglyát, adja vissza az életnek, és Hádész – csoda, Ó!, csoda! - elbocsátotta Eurüdikét. Csak azt kötötte ki, hogy férje mögött menjen fel a napvilágra, s míg fel nem érnek, ne nézzen hátra Orpheusz.

És indultak már fölfelé Héliosz ragyogó világába, és mentek az ösvényen csöndben, mely a földre vezet fel, árnyboritott, meredek-lejtőn, telve sűrü homállyal; s már közelébe is értek a fölső föld peremének. Itt - félvén, hogy elillant, köddé vált hitvese mögötte, látni mohóan vágyta Orpheusz őt, és meg is fordult, hogy lássa. Ó jaj, erre az egy pillantásra Eurüdiké tűnt tova tüstént. És nyújtja kezét ölelést keresőn hiába, megölelni akarja szerelmét Orpheusz, a Dalnok, de jaj, csak a szertefutó levegőbe ölelhetett a karja! A lány meg, az ismét árnyékká lett, nem sírt az uráról semmi panaszt (másról sírhatna-e, mint szeretetről?), s "Légy boldog" szólt még hozzá legutolszor: a hangja már alig is hallott, s maga ismét visszairamlott, siklott a mélybe.

Mondják, hogy Orpheusz hét álló hónapon át siratta hitvesét egy szikla alatt a Sztrümón folyó partján: hét hónapon át ült gyászban,  s a Ceres adományai nélkül a parton;
könnyei táplálták s lelkének gondja-keserve. Nem evett és nem ivott, csak szomorú sorsát újra meg újra elénekelte.
Aztán visszatért Rhodopére: és mai napság Rhodopén, szép Rhodopén, az északszelü haemuszi bércen, lanttal kezében Dalnok ül: olykor meg- megpengeti lantját, és északszelű, bérczengető hangon dalol, de többnyire csak hallgat. Mikor énekbe kezd, azt mondja Rhodopé szorgos népe: „Hallga! Orpheus dalol! Orpheus, ki menekül minden szerelemtől.”

NB! A magánhangzók időtartamának – olykor - önkényes megválasztása a poetica licentia elve alapján azért történt, mert időnként úgy éreztem, csak hexameterben tudok bizonyos dolgokat jól elmesélni

A szemünk világa

   Úgy néztelek akkor,
   akárha először;
   néztelek, s mert a vágy
   oly erővel tört föl,
   csakis csukott szemmel
   láthattalak volna,
        tán csukott szemmel sem
        láthattalak volna.

   Néztelek, és te csak
   azt a nézést láttad,
   rád szegezett szempárt,
   tágult pupillákat —
   vak nézhet így vissza
   a világtalanra,
        vakon néztél vissza
        a világtalanra.

   Mindkettőnk régóta
   élesebben láthat,
   mégis egyre játszik
   velünk a káprázat,
   hogy újra próbáljunk
   egymásba vakulni,
        látva próbáljunk meg
        egymásba vakulni.

Molnár Péter: Ego te absolvo

Jégverem ez a hely. Az ajtó rosszul zár, bár nincs sok jelentősége, egymás után nyitják a betérők, szinte egymásnak adják a kilincset. Minden nyitással betör az utcáról a jeges szél. Ide hívtál, itt várlak. Ha megjössz, átmegyünk valami rendes, fűtött helyre.

Annyira jellemző ez is. Te mindig az ilyen kopott, olcsó helyeket szeretted, ahol savanyú a termoszból öntött kávé és langyos a sör. Ahol térdmagasságban áll a kihűlt cigarettafüst, és fojtogat az ázott kabátok szaga. Ötven éve ismerlek és negyven éve futunk össze időnként. Régen, amikor még barátok voltunk, megvolt a tér sarkán a Mátra. Az is, milyen lepusztult csehó volt, istenem! Borzas fejű józsefvárosi suhancok voltunk, akkor mindegy volt. Neked ma is az.

Emlékszem a szobádra, az se volt különb. Jagger, meg Hendrix, és az életnagyságú poszter a két polc közé kasírozva a falra – Lenin elvtárs sapkában, öltönyben, mellénye zsebéből kilóg a Pravda. Meg az ecsettel kékre mázolt koloniál szekrény, rajta a sváb virágminták. Azt mondtad, eklektikus.

Három éve nem láttalak. A kíváncsiság hozott ide, meg a hangod. A megtört, fásult hangod, ahogy kértél, halkan, majdnem könyörögve. Furcsa volt, mert mindig pörögtél, hadartál és röhögtél, új ötlet, nagy lehetőség, út a kitöréshez. Egykedvűnek se éreztelek soha, nemhogy fásultnak. Kérni se kértél soha, kinyilatkoztattál. Ha azt mondtad: gyere, itt vagy ott találkozzunk, úgy hangzott, mint eldöntött dolog. Az is volt. Te eldöntötted. Mit számított, mit szeretne a másik?

Én kértelek egyszer. Sőt, könyörögtem. Fütyültél rá. Rég volt, nagyon rég. Mikor is? Hány éve árultál el? Harminchét éve nem vagyunk barátok. Én törött térddel feküdtem az ORFI-ban, mozgásképtelenül. Te pedig leutaztál Sopronba. Nem jönnék elő ezzel, de hideg van, fázom és nyomaszt ez a hely. Arra a mocskos pályaudvari kocsmára emlékeztet. A restire, ahol elmondtad, mit tettél. Nem, ez nem igaz. Mert nem mondtál el mindent, nem az egészet és nem úgy, ahogy történt.

Csaltál a játékban, szemérmetlenül. Amikor kiderült, azt mondtad – szerelemben, háborúban nincs szabály. De te nem elszeretted tőlem Évát. Te elcsaltad, elloptad. Orvul, tisztességtelenül, neki is hazudtál, mindenkinek hazudtál.

Feleségül vetted, az mentett meg. És az, hogy szépen éltetek. A tenyereden hordtad, imádtad, istenítetted. Tudom, mondták. Mások. Te soha nem beszéltél a házasságodról, a gyerekeidről, arról, hogy… Hagyjuk, mindegy. Mégiscsak nevetséges, hogy ülök itt, ebben a jégveremben, ahol tócsákban áll a hólé a hideg kövön, egyik cigarettáról a másikra gyújtok és a fejedre olvasom a bűneidet, holott még itt sem vagy.

Elterveztem a mondandómat. Most nem lesz kibúvó, nem lesz könyörület. Elmeséled végre kettőtök közös életét, onnan kezdve, hogy leutaztál hozzá, amíg én kórházban voltam. Hazudtál neki. Azt hazudtad, hogy külföldre mentem, pedig…

Ez volt a legnehezebb. Ágyhoz kötve, az operáció után. Nem mozdulhattam. Anyámat nem kérhettem meg, hogy írjon levelet, arra sem, hogy postára adja, amit én írtam. Jöttek volna a kérdései, anyámat nem lehetett becsapni, mindenben azonnal meglátta a lényeget. És én, mit mondhattam volna? Mit?

Hat hétig feküdtem a műtét után. Végül kiengedtek, a bal térdem nem hajlott, jártam gyógytornára, kínlódtam, közben egyik levelet küldtem a másik után. Meg táviratoztam, végül már naponta. Egyik sem jutott el a címzetthez, mert akkor már veled volt Almádiban.

Leutaztam, a lakás zárva, az anyjától tudtam meg, hogy Szárszón nyaral. Ez is a te műved volt, tudtad, hogy keresni fogom. Almádiban voltatok, én meg két napig bolyongtam Szárszón.

Emlékszel, amikor egy évvel később egymásba botlottunk, abban a mocskos és sötét, pálinkaszagú restiben? Ott vallottad be, hogy egymásba szerettetek. Csak azt nem mondtad el, hogy hazudtál neki, nekem, az anyjának, magadnak. Mindenkinek. Mert szerelemben, háborúban nincs szabály, ugye?

Most megtudod az igazat. Most elmondom majd, hogy amikor évek múlva találkoztunk, a szememre vetette, minden az én hibám, mert nem szóltam róla, hogy disszidálok. Én meg csendben bámultam magam elé. Akkor kellett volna… Akkor kellett volna elmesélnem mindent. Mesélni a kórházról, arról, hogy hányszor kerestem, hány levelet írtam. Arról, hogy bevonultam, két év múlva leszereltem. Arról, mennyire aljas voltál. Én hallgattam. Nem árultalak el. A mai napig abban a hitben él, hogy itt hagytam, külföldre szöktem és négy év múlva jöttem haza. Pedig akkor mentem el.

Bámulom magam előtt, a sörfoltos asztalon a félig telt hamutartót, és elönt a büszkeség. Ez az én elégtételem. Most szembesítelek az aljasságoddal, önmagaddal. Aztán a szemedbe vágom – én nem árultalak el!

Csak akkor vettelek észre, amikor leültél velem szemben a piros műbőr huzatú székre. Sápadt vagy. Alig hallottam, amikor száraz, rekedt hangon köszöntél. Sápadt vagy, sovány és szürke, szürke a bőröd, a hajad, a szemed. Bámulok utánad, amikor a pulthoz mész, hozod a söröket, meg a két Unicumot. Mennyire jellemző ez is! A rohadt önzésed. A nagy egó, a magabiztosság. Szarsz rá, mit szeretne a másik, te sört és Unicumot iszol, legyen jó nekem is. Régen is ezt ittad, mindig ezt ittad, most is ezt isszuk. Összerándulok, savként marja a torkom a gyűlölet. Unicum és sör. Ez képviseli a megvadult világban a folytonosságot.

Felém emeled a likőrös poharat és lehajtod a sötétbarna italt. Várom, hogy rátölts gyorsan a sörből, ahogy mindig. Várom, hogy elkezdjük végre. Hogy meggyötörhesselek. Nem hallom, amit mondasz, mert zaj van, és te suttogsz.

- Bocsáss meg, nem értettelek.

És akkor kiszakad belőled a mondat a zokogással együtt: - Meghalt!

Nem tudom mikor és hogyan ugrottam melléd, mikor öleltelek át. Érzem ahogy rázkódsz, egész tested remeg. És állunk a hidegben, állunk a lepusztult kocsma közepén, és öleljük egymást.

Rekeszizom Faramuci

Gyerekek, ma megtanuljuk, hogyan kövessünk el helyesen harakirit. Ugye mindenki hozott kelléket, tegnap elmagyaráztam, hogy mit barkácsoljatok a  papátokkal műhelyben. Persze a szerencsésebbje, mint Aka Niki és Noha Káhi, bizonyára papájuk nindzsa, illetve szamuráj szerszámát mitntázták le. Bár ez az elméleti részhez tartozik, de egy nindzsa, vagy szamuráj soha nem adná kölcsön kacorját, mert a nap bármely pontjában szüksége lehet rá. Hátrányos helyzetű vagyok, mint látjátok, sokkal idősebb mint ti. Mit óhajtasz Ohana Nauki?
- Azt szeretném kérdezni, a tanár bácsi hogy élt ilyen sokáig?
- Nagyon egyszerű, éppen ennek elmesélésébe kezdtem. Az én gyerekkoromban, még csak fakultatív módon oktatták ezt a gyakorlati tantárgyat, így mire értesültem róla - megcsappant ugyan az osztály létszáma és nem tudom miért -, már csak áhítozhattam, hogy valaha egy tudománnyal többem lesz. El sem tudjátok képzelni, mennyi öntevékeny, autodidakta utánajárást, tanulmányozást igényelt, hogy szakszerűen megtanuljak harakirit elkövetni és most kiképezhesselek benneteket. Mondd Iniaha Sukoaku, miért jelentkezel?
- Azt szeretném kérdezni, tanár bácsi kérem, ha ön állandóan harakirit tanít, hogy-hogy él még?
- Gyerekem, gyerekem, hogy lehetsz ilyen butuska. Természetesen, nektek tartom a gyakorlati kiokítást először és utoljára, azt hittem ez világos. Mondd fiam, te hogyan készítetted az nyiszálódat?
- Tanár úr kérem, lenyúltam derékaljam alá, kivettem a papa előző estén odarejtett eszközét. Ezzel, momentán az életét mentettem meg, csak holnap fogják kötelezően
harakiriztetni, mert az éjjel valami kis gikszerje támadt. Jót cselekedtem, nem?
- Gyalázatos vagy fiam, megbecstelenítetted apádat! Te Rekeszizom Faramuci, hogyan végezted az előkészületeket?
- Tanár bácsi kérem, a kenyérvágó kést alakítottam át jajveszék szerszámmá. A papa így nevezi, de csak családi körön belül…
- Szégyellhetné magát, de a titkot meg kell tartanom. Most, hogy elkezdem a tanítást, ím látjátok ez a pontos szerszám. Emeljétek fel ti is! Gyönyörűen villognak, de még ne nyúljatok hozzá! Most a hegyénél fogva, picit pendítsük meg, hogy zenei hangot adjon ki, a zenélés is tantárgy ugyebár. Ejnye gyerekek, milyen elővigyázatlanok vagytok, úgy látom mindenki megvágta az ujját! Nos helyezzétek az eszközt ahová én! Látjátok? Most, egy erőteljes nyomással billentsétek beljebb, így! Mindenki jól látja? Aztán egy félkör alakú, ehhez hasonló girbe-gurba húzást hajtsatok végre! Rendben, látom mindenki megcsinálta amit mondtam. Most puffanjatok a földre, velem együtt terüljünk el szépen. Nagyon ügyes gyerekek vagytok, megdicsérlek benneteket! 
- Jaj, ez nagyon fájt, nagyon fájt, rögtön felfordulok, nem bírom!
Jolánka, könyökkel vágta oldalba Brúnóját.
- Valami nagyon rosszat álmodhattál, már negyed órája egy horror történetet nyögdécselsz, közben nagyokat jajgatsz. Elmeséled mi történt?
- Alig emlékszem, de iszonyú volt! Még most is belém sajdul, bár már itt a combom tájékán... Jé, mik ezek? Élesek mint az apró szemű, kifent kavics. Hoppá, úgy tűnik megszabadultam a vesekövektől. Tényleg rondát álmodtam, most már emlékszem. Ha gyerekünk lesz, semmiképp ne nevezzük Rekeszizom Faramucinak!
- A rossz álom az eszedet is elvette, úgy látom. Örülök, hogy a kövek így álmodban kijöttek, nem is fájhatott annyira, mások napokig szenvednek. Na, nyúlj az ágy alá, vedd ki a nádvágót és irány a munka!
Brúnón még átszaladt a hideg, de ez a nádvágó egészen más vágó volt. Szimpatikus, kedves! Azelőtt gyűlölt a jégre menni, de most kaktuszba is mosolyogva ült volna.