Különös fény vonta be reggel a falut. Mintha a házakból jött volna a
fény. Vagy fentről? A tavaszi ég izzani látszott, s rongyos szélű felhők úsztak
tova rajta. A nap közülük kikandikált és ezüstös csillogással vonta be szélüket.
Csend volt a falu felett. Elmélázva, szinte félálomban bandukoltam a reggeli
fényben, s néztem az égre törő tornyot, mely jelezni látszott valami ígéretes, jó
hír érkezését.
A megkonduló harang szava egyszerre megtörte
a csendet.
Megelevenedett a falu. Ünneplőbe öltözött emberek
özönlöttek ki a kapukon a harangszóra. Férfiak és nők, öregek és fiatalok, meg
gyerekek. A gyerekek közül néhány legénykén posztóharisnya feszült, s ügyes
kicsi lajbi, lábukon csizma. A leányocskák között voltak székelyruhába
öltözöttek – csíkos szövésű lerakott szoknyában, ugyan ilyen karcsú mellénykében,
s hozzá kötényke. Az idősebb emberek közt is látok egy-két harisnyás
férfiembert, s az asszonyok sötét öltözéke is mintha fényben játszana ezen a
tavaszi reggelen.
A templom előtt legtöbben megállnak egy kis
tereferére, amíg várják a papot. Mikor harmadikat harangoznak, meg is jelenik a
tiszteletes úr fekete reverendájában, méltóságosan lépegetve. De a komolyságot
hiába erőlteti, mert ebben a fényben csak vidámnak szabad lennie az ember
fiának. Az emberek szépen félrehúzódva utat engednek neki, s illő „békesség
Istennel” szóval köszöntik, melyre ő is hasonlóval válaszol.
A pap után a hívők bevonulnak mind a
templomba. Külön kapun a férfiak, külön kapun a nők. A helyüket is így, külön-külön
foglalják el: a szószéktől jobbra az asszonyok, balra férfiak. A halkan
zsibongó gyermeksereg pedig a karzaton. Csak a székelyruhába öltözött
legénykék, s leányocskák ülnek az első padokra a szószékkel szemben, ahol máris
megjelenik a tiszteletes úr zsoltáros könyvvel a kezében.
A pap végig tekint a hívein. Sokan eljöttek,
megtelt a kicsiny templom. De sokan hiányoznak is. Szomorúság szállta meg a
szívét, mikor arra gondolt, hányat kísért végső útjára, s milyen keveset
keresztelt. Az ablakon beszökő napsugár azonban nem engedte sokáig búslakodni.
Észre vette, ahogy szemeit legeltette a híveken, előbb az asszonyok sorai
között (huncut ez a pap, előbb az asszonyokra figyelmez), majd a férfiak között
is azokat, akiket rég látott, mert sorsuk idegenbe vetette őket. Most eljöttek
az ünnepre feltöltekezni bizodalommal, reménységgel, hittel - feloldódni a
szülőföld semmivel sem pótolható szeretetében.
Áhítatos alázat töltötte el a pap szívét is,
hisz ha fogyatkozva is, de a gyökerekből mégis új élet, új remény serked.
Csend ülte meg a templomot, várakozással teli
csend, még a gyermekek pusmogása is elhalt, s a pap rátalálta a hangra és érces
zengő hangon megszólalt:
- Krisztus
feltámadott!
