(részlet)
… Úgy el volt foglalva saját magával, vágyaival, lehetőségeivel,
festő barátja iránti nagy segíteni akarásával, hogy alig értette meg Zoltán
levelét. Már az is zavaró volt, hogy idegen, ismeretlen bélyeg volt a
borítékon, s nem Zoltán hazájában, hanem a szomszéd országból postázták.
Írta, hogy nem
biztonságos náluk a levelezés, az államvédelmisek elolvassák, és könnyen bajba juthat
a levélíró, ezért adatta fel egy ezerismeretlen révén a szomszéd országban.
Sokan kimennek a vasútállomásra, és akár ezer idegeneket is megkérnek, vigyék a
levelüket magukkal, és ott adják fel, ahova utaznak. Nem szokták ezeket a
kéréseket visszautasítani. Évelint megdöbbentette, amit a továbbiakban
olvasott. A karhatalmi erők belelőttek a tüntetőkbe és sokan meghaltak, az
államvédelmisek összeszedték a halottakat és eltűntették őket. Nem lehetett
tudni, hova. Hozzátartozóik még el sem temethették őket.
„Sok ezren
voltunk a téren, hogy tiltakozzunk a város népszerű papjának elhurcolása ellen,
de a tömeghangulata egyre erősebben a kormány és a Párt ellen fordult. Letépték
a vörös zászlót, a mindenütt díszelgő hatalmas Ceausescu-képeket, címereket. A
katonaság sortüzet nyitott. Mellettem is összeesett egy lány, és nem mozdult.
Menekült, ki hogy tudott, s aki elesett eltaposták. Megragadtam a lány karját
és magammal hurcolva menekültem kifele a tömegből. A bal karját fogtam, a jobb
karjából csöpögött a vér. Valahogy eljutottunk a házakig és behúztam egy kapu
alá. Eddig a menekülő emberek között nem lehetett megállni, mert elsodortak. A
zsebkendőmmel elkötöttem a seb felett a karját, aztán mentünk tovább hozzánk
haza. Annyit szólt halkan, hogy „mulțumesc”
(köszönöm), de utána nem szólt egyetlen szót sem egész úton, még csak nem is jajgatott.
Otthon édesanyám kifertőtlenítette, bekötözte a sebet. Jó darabot kiszakított a
golyó, de csontot nem ért. Anya értett a sebekhez, mert dolgozott a baleseti
sebészeten, mint segédnővér, mielőtt apa elvette volna. Nem mertük a kórházba
elvinni a lányt, mert féltünk a securitate
(román titkosszolgálat) emberitől. Milyen igazunk volt! Megtudtuk később, hogy
bementek a kórházakba, és az orvosok tiltakozását semmibe véve a sebesülteket
kirángatták és elhurcolták, elvitték még a halottakat is hullaházból. Féltünk,
de másnap újra ott voltunk a téren. Imádkozz az életünkért!”
Éveline sírva
olvasta a sorokat, s nem tudta mivel segíthetne kedves levelezőtársán. Ki
vagyok én? Ülök a saját kis életem közepén. Pátyolgatok egy bolond festőt –
lehet, tehetséges. Közben a világ, nem is olyan távoli részén, emberek küzdenek
saját méltóságukért. És ezért akár meghalni is hajlandók…
