ige

        megtestesült
        ünk

Urbán-Szabó Béla: Mire ébredsz?

Nem tudod, mire ébredsz,
a ma a tegnapra
és a holnapra kérdez.
Pihentető beszélgetés
ölelés helyett.

Mire ébredsz?
Hát kérdezz, és kérdezz!

Hajnali sokkolás...
Tőled, aq tegnaptól távolodás.
Nem tudod, mire ébredsz.
Hát kérdezz, és kérdezz!
 Marad a holnapi várakozás. 

Ne olyan hevesen

Ne olyan hevesen, drága tanár úr!

              „mérlegként függtök öröm és bánat között”

                                                   (Kahlil Gibran)

- Látom egy az utunk. Te is a kultúrházba mész, nekem ott van dolgom a könyvtárban. Neked csak arrafelé vezet az utad? Értem, az iskolába igyekszel. Jó, odáig is együtt mehetünk. Mesélj, mi van veled?  Mesélj valamit magadról, az iskoláról, a munkádról. Olyan rég nem találkoztunk! Talán kerülsz valamiért, Megbántottalak? Pedig azt hittem, kedvelsz. Mindig olyan udvarias és odaadó voltál velem, ha találkoztunk. Egyszer még kávézni is elhívtál. Azt hittem, egy kicsit szerelmes vagy belém. Most meg mintha kerülnél. Tényleg, megbántottalak? Na, most már mindegy. De itt is vagyunk – szevasz, viszlát, légy jó!

Ezt így, egy szuszra mondta Barbara, attól kezdve, hogy a hídfőnél találkoztunk. Úgy vettem észre, lélegzetet sem vett közben! Csak néztem döbbenten utána, ahogy becsapódott mögötte a kapu, s megráztam a fejem. Hogy én szerelmes lettem volna bele? Nevetséges! Akkor, azon a bizonyos napon, azért hívtam meg egy kávéra, mert megláttam Nórát a cukrászdában, és reméltem, legalább köszönhetek neki, és talán észre is vesz, vagy még szóba is áll velem.

Nos, az igazság az, hogy Nóra nem is vett észre, úgy elmerült az asztaltársával folytatott beszélgetésben. Csak napok múlva sikerült vele találkoznom, de sajnos akkor is annyira körül rajongták a csodálói, hogy alig válthattunk pár szót. „Hogy vagy? Mi újság nálad?” – meg más hasonló semmitmondó szavakat. Pedig nagyon erős hatással volt rám az a nő – egész lénye, a zöld szeme, kissé keleties vonású, sovány arca. Még magam is meglepődtem saját érzéseimen. „Csöppet sem szép!” – ismételgettem magamban…

Néhány nap elteltével váratlanul találkoztunk össze az iskola előtt. Én igyekeztem befelé, mert órám volt – a harmadik, tíztől -, ő pedig jött kifele a kapun. Valami ügyét intézhette ott bent.

- Jó, hogy látlak! – szólott köszönés helyett.

- Hát, még én! – válaszoltam.

- Ezt, hogy értsem? No, de mindegy. Én azért mondtam, mert meg akarlak hívni az esti zenehallgatásra. Zene audícióra. Kovács tanár úr a zeneiskolából mutat be szemelvényeket Bartók műveiből. A műsor hatkor kezdődik a művelődési házban.

- Ott leszek! – mondtam, és tovább siettem, egyrészt zavaromban, másrészt, mert becsengetés előtt be akartam érni a tanáriba.

Nem tudtam mit kezdeni ezzel a meghívással, nem tudtam mire vélni. Csak nekem szólt? Vagy minden ismerősét ugyan így meghívta? Biztos ez az utóbbi a valószínű, mert, miért lennék én számára más, mint a többi, akik körülötte tolongnak? Azért a zenei audícióra elmentem. Sokan voltunk – legalább harmincan. Nórával nem tudtam beszélni, nem mozdult a tanár úr mellől, s még a szokásos udvartartása is távol maradt tőle. Válogatta a szalagokat, lemezeket, lapozta a kottát. Szóval nem ezen a világon élt az alatt a két óra alatt. Csak jobban csodáltam ezért.

Az elkövetkező időben minden zenei rendezvényen ott voltam - ha időm engedte - remélve, hogy találkozhatok vele. Ellenben Barbara,”véletlenül” minden alkalommal ott volt, és rám tukmálta szószaporító, idegesítő személyét. Utólag úgy gondolom, csöppet sem voltak ezek annyira véletlen találkozások!

- No, nézd csak! – lelkendezett minden alkalommal – Megint és megint összefutok az én kedves kollégámmal! Gabikám, annyi érdekes újdonságom van számodra, hogy el sem hiszed. Az igazgatónő, az a kiállhatatlan perszóna, nem fér a bőrében, most is túllőtt a célon…

Soha nem tudtam meg, hogy mit követett el „szeretett” igazgatónőnk, mert itt elszakadt a film. Nem voltam képes ráfigyelni - a terem túlsó felén, ugyanis, megpillantottam Nóra vonzó alakját. Két fiatal tacskóval beszélgetett elmélyülten. „Mi a csudát képes azzal a két nyikháj alakkal csevegni?” – gondoltam dühösen. De hát, különben mi közöm van hozzá? Azzal beszél, akivel és ameddig akar. Hogy nekem rosszul esik, az már az én bajom!

- Gábor, te nem is figyelsz rám! – hallottam meg egyszerre Barbara hangját.

- De igen, mondd csak tovább!

- Szóval, hála nekem, végül is nem lett a dologból semmi.

- Jobb is így! – nyugtáztam a kijelentést, bár fogalmam sem volt róla, vajon miről is van szó.

A következő héten szinte szóról szóra így zajlott le a találkozás, azzal a különbséggel, hogy Nóra nem jelent meg, pedig reménnyel telten figyeltem, lestem az ajtót, a teremben jövő-menőket. Egyik nap aztán, éppen dzsesszmuzsikát hallgattunk a helyi műkedvelő zenekar tűrhető, de főleg lelkes előadásában, Nóra hozzám lépett a szünetben, és kissé gunyoros, szánakozó mosolyfélével az arcán azt kérdezte, vajon tetszik-e nekem Barbara, mert sokat lát minket együtt.

- Ugyan, dehogy! - válaszoltam háborogva.

- Pedig nagyon úgy néz ki a dolog, hogy együtt jártok, hogy udvarolsz neki. Bár semmi közöm hozzá, de annyit mondok, vigyázz vele! Az a nő egy veszélyes vipera!

Választ sem várva otthagyott faképnél, és én csak bámultam utána döbbenten, de időm sem volt válaszolni, mert egy szempillantás alatt elvegyült az emberek között. Sokáig azonban nem töprenghettem, mert megjelent a megidézett „vipera”. Figyelmesen néztem rá, vizsgálgattam titokban, de semmilyen kígyószerűséget nem észleltem, inkább a szokásos lelkes odaadást.

- Mi történt? Olyan furcsán nézel?

- Semmi, semmi – ráztam meg a fejem -. Elandalított ez a zene. Jók a fiúk! – tettem még hozzá, hogy tereljem másfelé a beszélgetést.

- Előadás után várjál meg! Fontos dolgom van veled – mondta tőle szokatlan tömörséggel, és váratlanul otthagyott, majd kisietett a teremből.

Rövid időn belül már másodszor maradtam faképnél hagyva. Kezdtem megszokni…

Műsor után a többi emberrel én is kisodródtam a nagykapun, s a levegőn nagyokat szippantottam a tiszta levegőből. Elég áporodott volt bent a levegő, bár senki nem cigarettázott. Álldogáltam, nézelődtem, vártam Barbarát, s közben úgy láttam, mintha Nóra alakja villan volna meg az emberek között, de hamar eltűnt a szemem elől, hiába nyújtogattam a nyakamat. Nem nézett felém, biztos nem látott meg. Vagy nem akart? Ezen méláztam éppen, mikor hallom, hogy a hátam mögött a nevemen szólítanak.

- Ne kérdezz semmit, hanem gyere velem fel az igazgató irodájába – folytatta Barbara, mert ő volt, aki a nevemen szólított.

Megindult előttem a lépcsőn felfele, s én utána, föl a második emeletre. A könyvtár melletti szoba ajtaján bekopogtatott, majd be is nyitott, és engem előre tessékelt.

- Itt van a tanár úr! – mutatott be a szobában levő három embernek – Testnevelés és történelem szakos – fűzte még hozzá magyarázatképpen, s azzal ki is lépett behúzva maga után az ajtót.

- Üdvözöljük, tanár úr! Nem túl furcsa párosítás ez: testnevelés és történelem?

- Nem! Illetve csak akkor, ha egyszerre csinálják.

- Mi a helyzet az iskolában a testneveléssel, a sporttal kapcsolatban? – kérdezte az ablaknál álló férfi.

Nem láttam jól az arcát, mert a fénynek háttal állt, de a hangját, azt jól hallottam! A kellemetlen, kissé rekedtes hang borzolta az idegeimet, irritált. Ennek az indulatnak engedve vágtam rá:

- Ki kérdezi?

Nagy csönd lett a szobában. Szinte tapintani lehetett a csöndet. Majd, bizonyos krákogás kíséretében bemutatkozott a kérdező, s utána a másik kettő is. Magas kormányköröket képviselve támogatást – pénzt – hoztak iskolánknak valamilyen humanitárius alapból.

- Új tantermet építünk – büszkélkedett a szószólójuk, aki az ablaknál álldogált -, hozzá teljes felszerelést adunk, továbbá egy rendes méretű sportpályát lelátóval és öltözővel!

- Jól hangzik! Mi lenne mindebben az én szerepem?

- Úgy gondoltuk, előzetes információink alapján, hogy ön lehetne, tanár úr, ennek az egész fejlesztésnek a szakmai irányítója, természetesen megfelelő, tanácsadói javadalmazással.

- És ezért mit kell nekem tennem?

- Várjon, várjon! Még nem fejeztem be. A munkálatok befejezése után is szükség lesz majd önre. Sportklub szerveződik ösztönzésünkre a városban, és ennek lesz a vezető edzője, vagy elnöke az előzőhöz hasonló jövedelmezéssel.

- Újra kérdezem, mit kell ezért nekem tennem! – kezdtem elveszíteni a türelmemet.

- Nos, elmondom! Ezzel a munkával, feladatkörrel, sok emberrel kerül majd kapcsolatba. Tisztviselőkkel a polgármester környezetéből, tanárokkal, mérnökökkel, politikusokkal, a gyermekek szüleivel, szinte az egész várossal. Munkatársaim – mutatott rá az eddig némán üldögélő két másik emberre – időnként fölkeresik önt és elbeszélgetnek egymással. Értem ez alatt, hogy beszámol az ismeretségeknek köszönhető tapasztalatairól.

- Ezt meg hogy értsem?

- Egyszerű! Elmondja, ki milyen ember, mi a szenvedélye, hogyan él, milyenek a családi viszonyai, vannak-e intim kapcsolatai, milyen a politikai beállítottsága? Soroljam tovább?

- Egyszóval legyek besúgójuk?

- Ez csúnya szó! De lehet így is mondani.

- Válaszom: nem!

- Ne olyan hevesen, drága tanár úr! Nem csupán pozitív irányú jelentéseket kaptunk önről, hisz az még nem elég, hanem olyanokat is, amelyek kellemetlenek lehetnek egy köztiszteletben álló pedagógus számár, ha napfényre kerülnek. Kisded játékok kolléganőkkel, be nem tartott házassági ígéretek…

- Na, ebből elég! – kiáltottam, majd nagyon halkan, óvatosan kinyitottam az ajtót, csöndesen betettem és elmentem.

Nagyon nagy önuralomra volt szükségem, hogy megőrizzem a nyugodt külsőt, és ne kezdjek üvölteni, mint egy eszement. A kapun kilépve persze, hogy belebotlottam „véletlenül” Barbarába. Igen, tiszta véletlenül éppen akkor igyekezett kifele. Felhúzott szemöldökkel, kérdően nézett rám, de látva arckifejezésemet jobbnak látta, ha most az egyszer nem szólal meg.  Én sem szóltam semmit, pedig az ajkamra tódult néhány keresetlen szó!

*

- Így most itt vagyok nálatok, az ország másik végén – tett Gábor pontot elbeszélése végére.

- Szóval?

- Itt kaptam állásajánlatot, a megbeszélésről jövök éppen. Igaz nem a tanügy, hanem a kereskedelem, de most nem is baj, egyszer talán még lehetek pedagógus! Egyelőre mindent felszámoltam, felégettem, mindent otthagytam. Még a Nórához fűződő reményeimet is! Bár idővel ki tudja... 

 

Ingyen szerelem

Bányai Tamás

           Calmarius nagy népszerűségnek örvendett Rómában, nemcsak, mert tisztességes római patricius volt, de egy jólmenő üzlet tulajdonosa is. Vállalkozása Amorium néven jegyeztetett be a Római Birodalom irattárában, s amellett, hogy a jeles cég híre szájról-szájra terjedt, hirdetése minden nap megjelent Neoticum révén. Azaz csak a szószátyár Neoticum jelent meg minden nap a Szenátusban, s vitte hírét minden új lánynak, sőt minden új vendégnek is, ami szintén növelte a forgalmat, hiszen, ahol egy neves ember megfordul, onnan már a többi sem hiányozhat.

            Amorium a Via Grappián található szórakoztató kombinát volt, ahol rabszolgalányok mellett, Illyriából hozatott hárfaművészek, szerecsen kuruzslók, görög borok és luculluszi lakomák várták a vendégeket. És persze maga Calmarius, aki a boltív alatt fogadta előzékenyen minden látogatóját. Volt ebben némi számítás, lévén, hogy minden kliens más és más anyagi háttérrel rendelkezett, s ennélfogva különböző igényekkel lépett fel. Calmárius már ott, a bejáratnál felmérhette kit, milyen élményben részesítsen, s hogy azt hány sestertiusért szolgáltassák.

            Ez talán kapzsiságnak tűnik az egyszerű halandó szemében, ám erről szó sem volt, mint ahogy nem is tartotta senki sem pénzéhes embernek Calmariust. Alapos volt csupán, aki mindig gondosan mérlegelte és pontosan kiszámolta, miért mennyi jár, s ehhez mindig következetesen ragaszkodott. Soha nem csapott be senkit, ám azt sem akarta, hogy netán ő legyen egy esetleges anyagi félreértés szenvedő alanya.

            Calmarius tizenöt rabszolgalányt alkalmazott, gondjukat viselte, és ahhoz képest, hogy saját portáján élet-halál ura volt, tisztességesen is bánt velük.

            Történt egyszer, hogy Filippina, a legfelkapottabb rabszolga kéjnő, belehabarodott az ifjú Musicusba, aki a hárfát pengette esténként az aulában. Szerelemük, mint minden kezdődő szerelem, eleinte csak plátói volt, ámde szemeik csillogásán hamarosan átsütött a testi vágy is, már csak az időnek kellett eljőnie, hogy érett gyümölcsként egymás ölébe hulljanak.

            S mint egyszer mindennek az ideje, ez is elérkezett. Vadul ölelték egymást, mintha soha nem akarnának kielégülni, mintha kiapadhatatlan lenne vágyaik forrása. Aztán az első éjszakát követően, amikor csak tehették, átadták magukat a testi gyönyörnek.

            Mindez, gondolhatná az ember, az általa juttatott testi szolgáltatás rovására ment, ámde éppen az ellenkezője volt igaz. Vendégei még többet kaptak tőle, mint addig. Olyan volt, akár a színész, akinek tetszik a darab és a próbákon élvezettel kísérletezik újabb és újabb variációkkal, hogy aztán az előadáson igazi szenvedéllyel, szerepével tökéletesen azonosulva, élete legjobbb alakítását nyújtsa.

            Calmarius - természetesen - a tulajdonos jogán, hetente kétszer részesült Filippina kegyeiben. Válogathatott volna rabszolganői közül, de Filippina volt az egyetlen, akinek nemcsak türelme volt az idősebb patriciushoz, de fiatal korára emlékeztető élvezetekben részesítette. Ujjaival, nyelvével becserkészte a puhány férfitestet fejebúbjától a talpáig, biztató, becézgető szavak kíséretében, mint akinek valódi gyönyört szerez az elhízott ember puha, petyhüdt bőrének simogatása, akinek már az is gerjesztő élvezet, ha életre kelti  Calmarius hímtagját.

            A patricius addig sem volt elégedetlen, de mióta Filippina megismerte Musicust, még a korábbiaknál is csodálatosabb éjszakák vártak rá. Mert a lány új szerelmi játékokba vonta be, fiatal testének minden buja mozdulata még serkentőbben hatott, suttogó szavai izgatóbbak voltak, ágyéka forróbb a lávatűznél. Calmarius újra élte ifjúságát, s már az is megfordult fejében, egyetlen és kizárólagos ágyasává teszi Filippinát, s nem engedi el maga mellől, sőt még a jól fizető vendégek elől is elrejti. Ez utóbbi gondolatot, persze, gyorsan kiverte agyából, a jövedelemről nem akart lemondani, úgy vélte, semmi károsodás nem éri azzal, ha a lány másokat is élvezetben részesít.

            Igenám, de a vendégek fizettek, Musicus meg nem. Addig nem is volt ezzel semmi baj, míg a fiatalok szerelme titokban tombolt. Csakhogy semmit sem lehet örökké eltitkolni, egy szép napon Calmarius rajtakapta őket.

            - Mit fizet neked ez a hárfapengető? - támadt a lányra. A kérdés ugyan teljesen felesleges volt, hiszen a patricius nagyon jól tudta, a rabszolgák legfeljebb csak hírből ismerik a pénzt, így aztán fizetségről szó sem lehetett. - Ha meg fizet, hol a pénz?

            Filippina megijedt. Úgy érezte, ő keverte bajba szerelmét, ám hiába vállalt magára mindent, s hiába esdekelt. Calmarius hajthatatlan maradt. Musicust még aznap elvitte a rabszolgapiacra.  S hogy bosszúsága tökéletes legyen, még a kért árat sem kapta meg érte, meggyőződése szerint duplán megkárosították. Emiatt aztán napokig zsörtölődött magában, Filippinára sem volt kíváncsi.

            Amikor végre lehiggadt, magához rendelte a rabszolgalányt. Kárpótlásban reménykedett, mámoros éjszakában, testi gyönyörök halmazában, de csalódnia kellett. Filippina kedvetlen volt. Csókjai szenvedélytelen, hideg cuppantásnak, simogatása kaparászásnak bizonyult, s bármennyire is igyekezett Calmarius minden óhaját teljesíteni, csak a patricius dühét növelte.

            Calmarius, megelégelve a hiábavaló próbálkozást, korbácsot kapott a kezébe és alaposan elverte a lányt, majd elzavarta.

            Aztán a vendégektől is panaszokat hallott, hogy Filippina már nem a régi, érzéketlen és közönyös, csókjaiból hiányzik a tűz, teste ernyedt és mozdulatlan, gondolatai messze járnak az ágytól, az érte fizetett sok-sok sestertius ablakon kidobott pénz.

            Calmarius - mondhatnánk így is - adott még egy esélyt a lánynak, ám ez az éjszaka sem különbözött a legutóbbitól. A patricius ezek után úgy döntött, Filippinának ugyanott a helye, ahol Musicusnak: a rabszolgapiacon.

            Kezdetben elégtétellel nyugtázta, hogy a lányért egymásra licitálnak a vevők, fiatalsága és szépsége, arányos teste, domborulatai és hajlatai kelendő portékává tették. Az árverés végén szép summa került a patricius erszényébe, akkora összeg, hogy azért három, négy rabszolgalányt is vásárolhatott magának.

            Ám az új lányok nem hozták vissza a régi gyönyöröket, kínszenvedés volt minden velük töltött éjszaka, és Calmarius egy szép napon azzal a tudattal ébredt, hogy megfosztották maradék ifjúságától.

Válaszod akarja

 

Testedbe zárva egyre rád pályázik
Feszélyez közvetlensége. Megszólít,
lépten–nyomon provokál, amíg meg nem
érted, hogy a válaszod akarja, nem
mítoszok személytelen feleletét.
Ekkor dőlsz el, saját akaratodból
és megmásíthatatlanul. Kitérhetsz
előle, hogy feledd: nyelveden beszélt
hozzád, s neveden szólított. Hallható
frekvencián kívülre kergetheted.
Ám ha belső tartás képessé tesz bi-  
zalomra, magadra eszmélsz. Betöltöd
a hiányt a benned megtestesülttel.

Öreg platánfák alatt...

( Rakottyai Ágnes : Mr. Alkohol )

Öreg platánfák alatt felsír az élet,

hol mezítlábas szegénység él szabadon,

nyári hajnalon fagytól nem fél a lélek,

bódultan alszik még a parkbéli padon.

Keserű a sors, egy szatyorban mindene,

kivert kutyaként reggel kukában kutat,

nem érzi álmában, hogy létért küzdene,

felébredve sem talál többé kiutat.

Öreg platánfák alatt múlik az élet,

telnek a napok, lassan újra itt a tél,

nincstelen lélek már nem látja a szépet,

rezzenéstelen arca haláltól sem fél.

Érzés-Haikuk

Vágy

Sejtek közt lévő

féktelen amfetamin,

átfolyt testeden.

*

Szomorúság

Szemed sarkából

ki-kibuggyanó könnycsepp,

a bánat szava.

*

Öregség

Barázdát hasít

a múlt-idő arcodon,

...várnak odaát.

*

Közöny

Ha minden mindegy...

győz az érdektelenség,

meghal a lélek.

*

Szerelem

Őrült pillangók

gyomrodban táncra kelnek,

...rózsaszín világ.

*

Hit

Magasztos erő

mindenségünk alapja,

belőlünk ered.

Ördög kápolna

Árnyék suhan át a házak falain,
korhadt fatönkben a halál rémítő,
kátrány füst-létezést élők kínjain,
körúti kocsma hangzavara szédítő.

A lebujban dáridó muzsika szól,
részeg alakok tántorognak bátran,
sisak fejükből a szomj sejtet rabol,
zátonyra futott élet a pohárban.

Irányított szerkezet már itt a test,
bábák között megszületett létforma,
horoggal elcsípett idő lett az est,
alkoholban úszik az ördög kápolna.

Asszony a Kis utcából

Szembe jött velem az asszony a szomszédos Kis utcából, s köszönésképpen felém bólintott. Szinte felkiáltottam a meglepetéstől – tisztán, rendesen volt öltözve, majdnem elegánsan.

- Mi gondod vele?- kérdezte a nejem.

- Hát, ismerem régről és csak…

Csak, csak!

Felködlik egy kép előttem, ahogy könyörgő szemekkel megállt előttem a koszos ruhába öltözött ember. Elég kellemetlen szél fújt, és a hó is pilinkázott, s kékes-vörösre fázott kezeit kinyújtva közeledett.

- Adjon, egy kis kenyérre valót! Csak pár forintot.

Ritkán szoktam koldusnak pénzt adni, nem hiszem, hogy őszintén beszél, mikor a keserves nyomorúságára hivatkozik, de ez az ember valahogy más indulatokat keltett bennem. Szánalmat. A zsebembe nyúltam, s a markába öntöttem, amit felmarkoltam. Köszönte, és kezdte számolni.

- Nem lenne még ott egy kis apró? Ötven forint hiányzik még, hogy egy kiló kenyeret vehessek.

Kicsit kotorásztam, s még néhány érmét találtam. Ezzel elég lett a pénz. Elmosolyodott, és ekkor vettem észre, hogy nem is olyan öreg, mint ahogy első ránézésre gondoltam. Negyven egynehány lehetett, de arcára ráültek már a jelek. A puffadt szemhéj, a remegő pillák, a duzzadt, kék erekkel hálózott orr, száj körüli mély ráncok – mind a túlzott alkoholfogyasztás következményei. Gondoltam az a pár forint is a kocsmába vándorol, hiába játszotta el a kenyérrevaló játékot.

Ettől kezdve több-kevesebb rendszerességgel kért pénzt tőlem. Volt úgy, hogy naponta találkoztunk, s volt, hogy hetekig, hónapokig nem láttam. Tudtam róla, hogy van felesége és gyermekei, de azokkal soha nem futottam össze a városban. Talán nem is itt éltek…

A feleségét akkor ismertem meg, amikor behozták az embert az ügyeletre.

Csúnyán elvágta a kezét, mikor kenyeret szelt. Lám, lám, mégiscsak került kenyér az asztalra azokból az aprókból! – gondolom magamban. Azért a kocsma is megkapta a részét, mert mind a ketten elég mámorosak voltak. De nem azért ültem ott, hogy a vendéglátó ipar bevételi forrásáról meditáljak, hanem valami másért.

- Neve, kora, lakcíme, kérem a TAJ kártyáját – kezdtem felvenni az adatokat, a nővér pedig bőszen jegyzett.

- Vá-váradi Al-albert, 46 éves – motyogta.

- Kis utca… - sietett segítségére az asszony.

Most már tudtam a nevét is, s miután a sebet elláttuk, megkérdeztem, miként történt.

- Elég kemény volt a kenyér – válaszolt az asszony -, és a héjon megcsúszott a kés.

- Így történt? – kérdeztem az ember, leintve az asszonyt, aki válaszolni készült.

- I ... i…

- Mondja, mondja! Akarom hallani a hangját!

- Meg van ijedve, azért nem beszél – kotyogott közbe az asszony.

- Mindegy, csak akartam a hangját hallani, de már látom, totál káros, és nem csak a sebesülése miatt. Holnapra várom kötözésre!

A biztonság kedvéért le is írtam egy darab papírra, el ne feledjék.

Ameddig kötözésre járt, kicsit alaposabban megismertem őket. Mindig ugyanabban a kopott, kétes tisztaságú orkánkabátban jöttek - Alberten sötétszürke, az asszonyon halványzöld. Legalábbis új korukban ilyenek lehettek. Próbáltam szóra bírni őket, de szűkszavúan válaszolgattak, s olyankor is inkább az asszony.

Mégis megtudtam lassanként, hogy kevéske segélyből és alkalmi munkából élnek, de ritkán kerül ilyen munka, a fizetség is alig egy rendes napszám fele, s egy tál étel, meg üveg sör leves gyanánt.

- Gyengék vagyunk a nehéz munkához – jelenti ki szomorúan Albert.

- Szegények vagyunk, az van! Nem kellünk senkinek! – toldja hozzá a feleség.

Nem fűzök hozzá semmit, nem mondom ki, mit gondolok, úgy is jól látszik, mi a helyzet. Az alkohol miatt nem bíznak rájuk csak alja munkát, hiszen mindketten akkor is bűzlenek az italtól, mikor a rendelőbe jönnek.

Váradi Albert nem tartozott az ideális férfiak csoportjába, de Sipos Amália sem az eszményi nők közé. Mégis összejöttek, vagy éppen ezért találtak egymásra. Ez a Piri Béci lakodalmán történt. A véletlen – a nagy házasságkerítő – egymás mellé ültette őket a hosszú fenyődeszka asztal közepe táján. Anti koccintásra emelte a poharát.

- Igyunk, hogy rongyosodjunk! – mondta.

Amálka elkacagta magát és odakoccintotta a poharát. Tetszett neki a fiatalember, aki néha jókat mondott, bár keveset szólott, de gyakran koccintott. Jól sikerült lakodalom volt, ha nem is olyan fényes, mint a gazdagoké, de elég enni-innivalóval traktálták a meghívottakat. Előételnek hurkát szolgáltak fel a helyi szokásnak megfelelően. Háromfélét: véreset, tüdőset, májasat. Utána hozták az aranysárgán csillogó tyúkhúslevest grízgaluskával, majd jött a húsostál, rajta tyúk combja, melle pirosra sütve, disznópecsenye, prézlis szelet, kolbásszal töltött fasírozott. A zenekar húzta hajnalig, a fiatalság ropta a táncot, de ha valaki kidölt közben, egy félreeső szobában szundíthatott egyet, s föleszmélve folytathatta kivilágos virradatig. Az éjféli töltöttkáposzta sem maradt el a mennyasszonytánc után, de a kora reggeli frissen főtt, illatos feketekávé sem. Hosszabb, rövidebb barátságok, szerelmek szövődtek, s voltak, akik – gondolatban, vagy már akár szóban is – a jövő évi lakodalmat, farsangot tervezgették.

Anti és Amáli nem tartozott ezek közé, s mégis ők ültek leghamarabb lakodalmat, nem várták meg a következő farsangot. Még a nyarat sem. Húsvét után egybekeltek – jött a gyerek... Igaz, a „lagzi” sem volt igazi, csak ketten ülték meg a sarki bisztróban.

A várostól kaptak egy szoba-konyhás bérlakást utcára néző ablakokkal. A házban levő, hasonló méretű lakás – volt még öt – ablaka mind az udvarra nézett. Ideiglenes lakások ezek, melyeket fiatal házasoknak utalnak ki, akik addig lakják, ameddig sikerül saját fészket rakniuk. Gyakran váloztak a lakók.

Anti és Amálka is így gondolták, de nem sikerült – itt rekedtek! Itt nevelték fel három gyermeküket az egyszoba-konyhában. A középső gyermek, a fiú hagyta el elsőként a családot, beállt valamilyen szektába, s még a városból is elköltözött. Évekig hírét sem hallották. A két leány férjhez ment, így ők ketten magukra maradtak.

Antal dolgozott és Amália a gyerekeket nevelte, ahogy tudta, s ameddig kellett. Nehéz munkát végzett az ember, de hát, nem lehetett válogatni, el kellett fogadnia azt, amit felkínáltak, hisz semmilyen szakmája nem volt. A közeli téglagyárba járt dolgozni, s ott is az egyik legnehezebb munkát végezete – a téglahordást. Fájt is eleinte a válla, háta, s minden porcikája, de később megszokta. Reggelenként autóbusz vitte a gyárig, s hozta délután vissza. Menet, reggel hatkor megállt a kapu előtt. Akkor már itt várt vagy tíz ember, nem mind a házból, hanem néhányan a szomszéd házakból. Az autó mindig pontosan érkezett.

- Itt legyenek a kapu előtt, emberek! – szólott a gépkocsivezető dühös hangon, pedig nem is haragudott, de úgy vélte, ez a hangnem illik hozzá.

- Én itt leszek pontosan, de senki után nem várok! – tette még hozzá a biztonság kedvéért.

Az emberek pedig pontosan kijöttek ebbő a házból is, a szomszéd házakból is. Soha senki nem hiányzott az eltelt húsz év alatt, még betegség miatt sem.

Húsz éven keresztül indultak minden áldott reggel, vasárnapot, meg az állami ünnepeket kivéve. Hazafelé nem jött be az utcába a busz, megállt a sarkon. Ott tette le az ingázókat szemben a kiskocsmával. Egy élelmes kereskedő nyitotta, amikor híre jött, hogy indul a gyár. Nem valami elegáns vendéglő félét nyitott, hanem olyan talponállót, ahova a munkába menők, munkából jövők, be-belépnek s mennek is tovább.

A világ azonban változik, hiába szeretnének az emberek bízni egy biztos jövőben, még ha az nem is legfényesebb, a helyzet sohasem azonos a vágyakkal. Húsz év után a több-kevesebb haszonnal működő téglagyár egyik napról a másikra csődbe ment. Hogy miért? A munkásai, dolgozói szempontjából teljesen mindegy, nekik nem mondták, különben is őket csupán az érdekelte, hogy minden végkielégítés nélkül az utcára kerültek.

Anti alól is kicsúszott a talaj. Munkát sehol nem kapott, tartalékai nem voltak. Felnőtt gyermekei elhagyták az otthonukat, saját életüket élték, s küzködtek a mindennapokkal. A munkanélküli segély olyan csekély volt, hogy valóban, csak a napi szükös szükségletekre futotta belőle.

Még jó, hogy a kocsmáros adott felírásra a legolcsóbb pálinkájából...

Néha az alkalmi munkák elég jól sikerültek, de ilyen alkalom mégis csak ritkán adódott. Legtöbbször filléres munkákra hívták, s azt se fizették meg rendesen. Egy pohár pálinkával, üveg borral, sörrel viszonozták a szolgálatait, s kevéske pénzzel, amit vitt is tüstént a kocsmába.

Otthon elvárta az asszonytól, hogy főtt étellel és pohár borral várja. A főtt étel olyan volt, amilyen, nem válogatott, de a borhoz ragaszkodott, s cirkuszt csapott, ha hiányzott. Egyre lejjebb csúsztak. Egyre nehezebben bírta Anti az italt, és egyszer egy a sarkon bekanyarodó autó kerekei alá esett. A kanyarodó gépkocsi lassan haladt, ez mentette meg az életét, de így is súlyos állapotban vitték kórházba. Ott kiderült súlyos alkoholizmusa. A szervezete nem reagált az altatókra! Pedig műteni kellett a törött karját!

A karját megmentették, de könyöktől megbénult. A következmények katasztrofálisak lettek, hiszen így azok az alkalmi munkák is elmaradtak, melyekkel valahogy felszínen maradtak. Ideje nagy részén a piacon, vagy az üzletek környékén lézengett egy kis pénzbeli segítség, vagy alkalmi munka reményében. Néha bevált a régi trükk a kenyérrevalóval.

Így telt el néhány hónap, talán egy félév. Egy hosszabb időre aztán eltűnt a szemem elől. Később tudtam meg, mi történt, amikor összefutottunk az áruház előtt. Kerekes székben ült, Amália tolta.

- Mi újság, mi történt? – kérdeztem miután köszöntöttük egymást.

- Látja, tolókocsiba kerültem!

- Agyvérzést kapott – magyarázkodott Amália -, és lebénult a fél oldala. Most mindkét keze használhatatlan. Én etetem.

- És inni tud?

- Öt hónapja nem ittam egy korty italt sem. Józan életű lettem, de látja, ezért nagy árat fizettem!

Ezzel be is fejezhetném a történetet, de még rákérdezek a szinte új ruhájukra.

- Segélyben kaptuk Svédországból – világosít fel Amália -. Ezt a szekeret is úgy kaptuk, meg egy csomó ennivalót: lisztet, cukrot, olajat. Meg olyan tornaszert, amivel otthon erősítheti Anti a bénult kezét, lábát. Sokat használ neki. Most tanul egyedül enni, már meg tud  ja fogni a kanalat!

Életünk

A szerelem virágait

oltja belénk a tavasz.

Nyár érleli,

hullajtja ősz,

a tél mindent

behavaz

s újra szül vérző anyaöl

csillag-meleg szent kelyhe,

új tavasz jön,

nyár,

ősz

és tél

az örök szerelemre. 

(Kép:Horváth Piroska)

Mimikri

Annyira ügyel látszatokra: már nem
ő látszik. Még tudatalattijából
is a második szándék kezd elsőként
nyomulni, ám a high-tech színvonalon
művelt alakoskodás sem hibátlan
rendszer. Eszement kapkodás a válasz
bármilyen üzemzavarra. Pontosan
tudja, milyen gyermekded reakció,
mégsem képes blokkolni véglegesen
kiiktatottnak gondolt reflexeket.
Nem érti, hogy látszódó helyett miért
a nem látszóról születik ítélet.

splendor ordinis

   belesimulni meghitten
   ahogyan csak ők tudtak a régiek
   helyére tolva a kizökkent időt
   hazatérni az eredendő rendbe
 
   boldog tárgyak közt élni a jelenben
   az időtlen ösztönös tudatában
   pillanatról pillanatra teremtve újra
   a harmónia egyensúlyát
 
   megcsapolni a psziché legmélyéről
   felszínre szivárgó tudást
   kilépni a meglévőbe
   és teret kreálni föléd

   megbizonyosodni
   hogy e szabadság jegyében
   teljesülhet végre arány
   mérték szabály
   és érvénnyel mondható ítélet
   mentegetőzéseidről