Apeva 2022 (Előszó)

 

2022 júniusában jelent meg a 6. klasszikus (az eredeti, Szimeonov Todor által szerkesztett) apevás antológia, melynek volt szerencsém az előszavát írni. Ezt teszem itt most közzé, miközben azt is jelezni szeretném, hogy már az idei, 2023-as antológia pályázata is kihirdetésre került.

Apeva 2022 – Mi legyen, vál. SZIMEONOV Todor, előszó VARGA Árpád, Bp., Változó Világ Mozgalomért Közhasznú Alapítvány, 2022 (Változó Világ Extra, 12).

Előszó

Egy szó és egy évszám: immár a hatodik apevás antológiát tarthatja kezében e kíváncsi olvasó, melyhez ha megfelelő jelzőt kellene társítani, leginkább a klasszikus vagy az originál szavak illenének. Ugyanis nemcsak a brandjévé vált már a szépirodalmunkban magának helyet követelő és még ma is újnak számító minimalista műfajnak ez a kötetsorozat, hanem különleges módon épp a versforma kiötlője, Szimeonov Todor szerkeszti, illetve ő maga is rendre közli benne ötsorosait. Talán olyasmi ez, mintha Giacomo da Lentini évente meghirdetett volna egy szonettpályázatot, amelynek köteteiben ott találnánk a leghitelesebb, általa publikált műveket is. Hovatovább ez egy olyan antológiapályázat évről évre, amelyen végül mindig és kizárólag az apeva a győztes.
E műfajban rövidsége okán nemhogy minden egyes szónak, de minden toldaléknak, akár egyetlen betűnek, adott esetben írásjelnek vagy hiányának jelentősége, üzenetértéke lehet. Mivel egy-egy apeva nem sok szót tartalmazhat – legalább ötöt és legfeljebb tizenötöt –, így egy változatos, gazdag szókincs átadásához könyvnyi ötsoros szükségeltetik. Az idei, hol gondolatébresztő, hol léleksimogató terméshez a legelső, 2017-es antológia előszavából kölcsönzött szavakkal kívánok jó olvasást – prózaian, de stílszerűen apevába öntve: Sok / delta / s gyémántpor, / lelkek finom / művészete vár!

Ízelítők az antológiából:
https://www.facebook.com/apeva2100

A legújabb, 2023-as pályázatról bővebb információk:
http://www.apeva.art/hu/palyazatok.htm

Béla bácsi naplójegyzete

 

Béla bácsi naplójegyzete

 

Régi családi iratokat böngészve került a kezembe anyai nagybátyám, Béla bácsi naplójegyzete. Jól olvasható, kalligrafikus betűkkel írt jegyzetei sok olyan érdekes adatot tartalmaztak, melyekről eddig nem sok tudomásom volt. Nem tudom, kinek szánta ezeket a sorokat, de olvasás közben úgy éreztem, hogy éppen nekem, a késői rokonnak és kortársaimnak, hogy nem merüljenek el a feledés homályában. 

 

Nevem Béluci

 

Életem egy szakaszát mesélem most el, azokat az eseményeket melyek megestek velem és számomra fontosak. Ezen események, történések mögött érzések, indulatok kavarognak, még akkor is, ha azokról említést sem teszek.

Lássuk!

Egy nagy házban laktunk. Három ablaka az utcára nyílt, a nagy kétszárnyas kapuja szintén, az udvar felől nagy oszlopos veranda futott végig, ahol esős, zimankós időben bátran lehetett tartózkodni. Füves udvar és gyümölcsös kert is tartozott a házhoz, amelyik leért a folyóig.

Nevem Béluci, azaz Krajcár Béla. A barátaim néha Petáknak hívnak, de ez azért nem valódi, mert a nevem nem az aprópénzből ered, hanem a Kaiser német szóból, ami tudvalevőleg császárt jelent. Így inkább Császárnak hívhatnának, de ez nekik nem tetszik, mert akkor én uralkodnék rajtuk. Az aprópénzről az jut mindig az eszembe, hogy ha valakit le akartak rázni, azt mondták, kifizettem aprópénzzel.

Kisgyermek koromból nagyapám alakja ötlik fel előttem. Egyszer megengedték, hogy reggel befeküdjek az ágyába, és ott igyam meg a kávémat. Ez volt azonban az első és az utolsó alkalom is, mivel az történt, hogy kiömlött a kávé a dunyhára, amit Piroska, a kis szolgáló duszának nevezett. Nem haragudtak igazán a balesetért, de többet nem engedtek be a nagyapa ágyába. Pedig, hogy kívánkoztam! Úgy hittem, ha én is befekhetem oda, nekem is olyan szép nagy bajuszom nő, mint a nagyapámnak. Máig sem értem hogyan ömlött ki az a kávé, mikor én már akkor rég tudtam csészéből inni, és a kiskanalat is tudtam használni. Igaz, nem szívószál módjára…

- Béluci, mennyi dolgot ad nekem! – fogadott a konyhában Piroska – Most moshatom a duszát!

- Most moshatom, most moshatom – kántáltam, de Piroska meglegyintett egy törlőruhával, így meghúztam magam.

- Mi ez a derendócia[1]? – jött be nagymama.

- Csak beszélgetünk – hárítottam el a szidás lehetőségét.

Nagymamám, Greif Mária kicsi, vékonypénzű asszony volt, de borzasztó szigorú, úgy a személyzettel, mint a családjával – különösen a gyerekekkel szemben. Esztergomban született, de a család valahonnan Mannheim környékéről került ide. A nagybajuszú nagyapa abban az időben pelyhedző állú fiatal kadét volt, amikor nagymama éppen hazajött a nevelőintézetből. Sok haszontalan dolgot tanultak ott, de úgy hitték, ezek egy úri kisasszony számára nélkülözhetetlenek. Megtanult pukedlizni, szépen enni, előre köszönni az idősebbeknek, semmit mondó társalgást folytatni, táncolni, ami mind hasznos a tárasági élet szempontjából. Megtanult továbbá hímezni, kézimunkázni. Abban az időben mindezek igencsak fontosak voltak, különös tekintettel a társadalmi szokásokra, de nem tanult meg sütni-főzni, sepregetni, takarítani. Minek az egy úri lánynak? Alig ékezett haza, a szülei abban igyekeztek, hogy minél hamarabb bemutassák az úri társaságnak. Erre jó alkalmat nyújtott a nemrég divatba jött Anna bál. Átkocsikázni Füredre hozzátartozott a mulatsághoz. A bálban ott volt a többi között egy karcsú, elegáns, snájdig kadét is, Diószeghy László. Jó táncos hírében állott.

A mi kadétunknak feltűnt a kecsesen mozgó, hófehérbe öltözött ifjú hölgy. Fehér elefántcsont borítású legyezője feltűnést keltett, hiszen Osváth báróné ajándéka volt. Az első bálozó Mária kisasszony megnyerte a báróné tetszését, amit ezzel a feltűnő ajándékkal fejezett ki. Nagymama ma is őrzi fiatal évei emlékeként. Nekem is megmutatta egyszer, mikor jó kedve volt. Ritkán történt meg ilyesmi, mert inkább képzeltem el zupás őrmesternek, mint romantikus fiatal lánynak. Sokat gondolkodom azon, hogy miért mások az emberek, mint amilyen az igazi természetük? Itt van példának okáért Piroska, aki szíve szerint minél hamarabb férjhez menne Mózsihoz, a pakulár[2] fiúhoz, de közben itt mórikálja magát a konyhában, ha véletlenül egy férfiember bekukkant az ajtón. Most, hogy nagymama ránk dörrent, behúzta a nyakát, és szaporán neki fogott mosogatni.

- Béluci, kér egy szem cukrot? – fordult felém, miután nagymama kiment.

Azért kedves lány ez a Piroska – gondoltam magamban, de nem szóltam, csak hevesen bólogattam, hogy kérem a cukrot. Ritka jó dolog az a cukor – édes és fehér. Úgy elolvad a szádban, mint a pinty. Hogy a pinty hogyan olvad el, azt én nem tudom, mert még kisgyerek vagyok, de így mondják a nagyok, s a kockacukor tényleg hamar elolvad. Ott tartották a kaszten[3] felső polcán, hogy a gyerekek ne érjék el. Tartójául egy fedeles porcelán kehely szolgált. Az is veszélyes tárgy volt, mert, „ne nyúlj hozzá, eltörik!” – kiáltást váltott ki a felnőttekből, ha feléje nyújtózkodtam.

Nagyapa többet mesélt nekem, mint a többiek, és később mikor nagyobb lettem sok mindent megértettem a vele történtekből.

A cukortartóra azt mondta, pikszis, amin én mindig nagyot kacagtam, s élvezettel ismételgettem.

- Pikszis, pikszis!

- Kacaghatsz, de tudd meg, hogy ez híres herendi porcelán.

- Miről híres? – kotnyeleskedtem.

- A gyár is híres, de ez a pikszis is. Tudod – folytatta Laci nagyapa -, egy egész készlet volt ebből a porcelánból. Nászajándékba kaptuk Osváth bárónétól, aki nekem távoli rokonom. Olyan magyar komaság. Az én nagyapám a báróné nagyapjának a húgát vette feleségül.

        Kisgyermek korom emlékei, mint egy reflektorfény világítanak meg egyes embereket – nagymamát, nagyapát, Piroskát és a többi rokont, ismerőst.

 

Iskolába megyek

 

            Éppen a kerítés tetején egyensúlyoztam barátom nagy ámulatára, mikor váratlanul behívtak az udvarról.

- Béluciii! – harsogta Piroska a konyhaajtóból.

Ennek a hívásnak nem volt értelme ellene szegülni, mert akár csihi-puhi is lehetett az ellenkezés következménye. Leugrottam a kerítésről, s hátrahagyva a barátomat és futottam be a házba. Nem volt semmi baj még, csak uzsonnázni hívtak. Kiderült, hogy nem akármilyen uzsonnáról van szó. János-bácsi is ott ült az ebédlőasztalnál, és éppen a főhelyen, ahol máskor nagyapa szokott ülni.

- Ülj csak le te is a helyedre – szólott nagymama.

      Mind nagyon komolyan ültek, s miután Piroska behozta a tejeskávét és a piskótát, elmondták, hogy eljött az iskolába menés ideje számomra. Bentlakásos iskolába fogok menni, mert így határoztak a felnőttek. Ők mindent jobban tudnak nálam, és azzal nem törődnek, hogy én mit szólok hozzá.

          Mindent János-bácsi intézett, Nagymamám rokona, aki tudós kanonok volt. Nagyszüleim nehezen tudnak már tovább nevelni. A koruk miatt. Édesapámat pedig egy galíciai garnizonba helyezték át, édesanyámat - úgy mondták – elvitte a „hurut”, mikor még kisebb voltam. Ez valami veszélyes dolog, betegség és sokan belehaltak. Ezért vagyok én a „szegény Béluci”. Most elküldenek iskolába. A Körös-parthoz közel egy nagy-nagy házban volt az iskola, és az internátus. Szent Vince nevét viselte és apácák rendelkeztek felette. Nagyon sok gyerek járt oda, de a bentlakásban csak vidékiek és olyan árvagyerekek voltak, mint én. Láttam őket, a nagy udvaron, mikor szünetet adtak két óra között. Egy elkülönített részen óvoda és bölcsőde is volt külön udvarral.

Hogy mennyit szaladgáltunk azon a nagy udvaron! Fák állottak köröskörül, és egy kiskapun keresztül át lehetett menni a virágos kertbe, de oda minket, kis gyerekeket nem engedtek be. A nagyobbak néha engedélyt kaptak, hogy ott sétáljanak. Sokszor leskelődtünk ácsingózva a kerítés mentén, vajon mit csinálnak a sétálók. Valamiket felolvastak egymásnak füzetlapokról.

- Költőnek készülnek – súgta egyik társam.

Fogalmam sem volt, mi lehet az, de szégyellettem megkérdezni, nehogy sült butának tartson. Azért csak ott motoszkált a fejemben a kérdés, és este lámpaoltás után súgva megkérdeztem a mellettem levő ágyban fekvő iskolatársamat, Vilmost. Ő egy évvel nagyobb nálam, és biztosan sok mindent tud már.

- Vili! Mi fán terem az, hogy költő, a nagyfiúk miért készülnek költőnek?

- Olyanok, tudod, akik verseket írnak.

- De miért?

- Tetszik a lányoknak…

- Csend! Ne pusmogjatok! – szólt ránk a nevelő.

Nagy szigorúság uralkodott itt. Az apáca nénik minden hibát észrevettek, és a büntetés sohasem maradt el. Mindenféle megvonások képezték a büntetéseket. Például, szünetben nem lehette kimenni az udvarra, vagy órák után bent kellett maradni az osztályban még egy órát. Szégyenpad is volt, meg sarokba állítás, sőt nem ritkán körmös, vagy fenekes. A legfélelmetesebb az volt, ha a főnöknő elé hívattak. Én magam is így jártam. Nem csak az esti pusmogás miatt, hanem más bűn is terhelte a lelkemet.

Az történt, hogy az osztályban előttem Artúr ült, egy más felekezethez tartozó fiú. Így mondták, más felekezethez tartozik. Nem tudom, ez igazából mit jelent, de azt mondták, és a vallásórán neki nem volt kötelező jelen lenni. Az édesapja Szent Vincének sok pénzt ajánlott, ha rendes embert faragnak a fiából, mert otthon ez nem sikerült. Összeférhetetlen, rossz gyerek hírében állott. Mi, többiek is gyanakodva fogadtuk, de később megszoktuk és engedtük, hogy együtt játsszon velünk. Valamilyen általam ismeretlen okból kopaszra nyírták még otthon, s most ujjnyi sörte borította a fejét. Engem különösen ingerelt a kugli fej látványa, egyik nap bele is vágtam a tollszemből fabrikált nyilacskámat. Beleállt a bőrébe és Artúr úgy visított, mint a fába szorult féreg. Lett is nagy kalamajka. A tanító néni, aki szintén apáca volt, kirángatott a padból, leszidott mindennek, és beállított a sarokba. Órák után mennem kellett a főnöknő elé. Meg voltam, ám ijedve! Olyan kicsire húztam össze magam, amilyenre csak tudtam.

Egy kicsi szobába vezettek, ahol egy szentkép előtt térdelve imádkozott a főnöknő. Fel sem nézett, amikor beléptünk. Az engem kísérő szóror térdet hajtott, keresztet vetett, csendben megállt és kezét fejemre téve várakozott. Egy idő után a térdeplő főnővér keresztet vetett és felállt, rám nézett, majd intett a kísérő szórornak, beszéljen.

Beszélt is! Elmondta összes hitványságaimat, hogy este villanyoltás után beszélgettem, hogy nem ülök rendesen a padban, hogy beleszúrtam a tollszemet az osztálytársam fejébe, hogy … hogy … hogy…

- Krajcár Béla! – kezdet halk, de szigorú hangon. Közben mereven a szemembe nézett, s zöld fények csillantak meg a szemeiben. A nagy cirmos kandúrnál láttam ilyen villanást, mikor megpillantotta az eresz széléről a földre leszálló verebet.

Nagy „prédikációt” tartott nekem, megmagyarázva, hogy csak a tanfelügyelő, főtisztelendő János kanonok úr külön utasítására vettek fel.

- Én, a Szent Vince apácarend vezetője felelek személyesen a nevelésedért. És rendes embert faragunk belőled, még akaratod ellenére is! – fenyegetett.

Ahogy belemelegedett a mondókájába, úgy apadt el bennem a félelem, s kezdtem figyelni, mit is mond. Gyermeki eszemmel próbáltam megérteni a lényeget, kihámoznia a beszéd lényegét. Azt magyarázta, hogyha nem viselkedem rendesen, úgy bánnak majd velem, mint azokkal, akik büntetésből kerültek ide. Közben egy nagy felfedezést tettem – a zárdafőnök fél János-bácsitól. Fél Monsignore János kanonok úrtól!

Ezek után, ha valamiért megróttak, mondtam, hogy bocsánat, többé nem teszem és meg fogom gyónni János atyának. Ettől mindig egy pillanatra felhő futott át a nevelő szóror tekintetén. Napról napra kevesebbek lettek a kifogások a viselkedésem ellen. Egy idő után úgy tapasztaltam, mintha több barátom lenne. Eleinte hízelgett a hiúságomnak, később nem törődtem vele. Voltak olyanok, akiknek a barátsága hasznomra volt az iskolai dolgokban. Vilmosnak különösen örültem, mert szívesen segített a matematika nehéz tételeinek a megértésében. Másik barátom, akinek hasznát vettem – igazi hasznát – Herzig Ottó volt, egy negyedikes nagydiák. Ő segített, hogy tökéletesítsem az irodalmi német tudásomat és a latin nyelvet. A némettel nem volt semmi gond, hiszen otthonról hoztam az alapot, de a latin eleinte nehezen ment. Ottónak köszönhettem, hogy év végére kitűnő lettem belőle. Később is tartottam a tempót, mert jó nyelvérzékkel áldott meg a szentlélek. Meg aztán ott állt előttem János-bácsi példája, akit itt az intézetben János atyaként emlegettem.

Igazi nagy példaképem volt ő. Már kisgyerekkoromban is csodáltam, de akkoriban a külsőségek, a megjelenése, mozdulatai, beszéde ragadott magával. Később nagy tudása, s az a tény, hogy a paraszti világból kitörve lett rangos papi méltóság. Még a teológia doktora – Theologiae Doctor – címet is elnyerte a velejáró magas kinevezésekkel. Utóbbi kinevezése így szólt (bekeretezve ott függött a szobája falán):

„Mi Első Ferencz József Magyarország Apostoli Királya emlékezetül adjuk ezennel jelentvén mindennek kit illet, hogy Mi kegyes tekintetbe vévén azon erényes szép tulajdonokat, tudományt, tanultságot, példás erkölcsi jámborságot, s egyéb jeles tehetségeket melyeknél fogva tisztelendő CSIKÓS JÁNOS székes egyház kanonokja, keresztelő Szent János czimzetes prépostja királyi kegyelmünkbe ajánltatott főpártfogói jogunk erejével jogilag, tettleg s törvényszerűen megürült bácskai főesperességbe minden javadalmával, hasznával, s illetményével együtt Őneki, mint alkalmas, miden tekintetben érdemes, Felségünknél is kedves férfiúnak adtuk.”

Ilyen jeles férfiú szerettem volna lenni felnőtt koromban. Ennek érdekében tanultam szorgalmasan, s igyekeztem a környezetem hajlandóságát felém fordítani. Egy kis ravaszság, türelmes hallgatás, némi ajándék megtette a magáét. Árulkodni, azt nem! Megvetettem és a többiek előtt megszégyenítettem azt, aki árulkodott a társaira. A bajtársias összetartást tartottam a legfontosabbnak, s ezt szorgalmaztam iskolatársaim között. Megbecsültek érte és hallgattak rám. A nevelő apácákat megtanultam kezelni. Elég volt egy halvány hivatkozás János atyára és máris megszelídült a különben következetes szigor. Négy éven át tartott ez az állapot. Ennyi ideig vállalták a vincés nővérek az ifjúság nevelését. Ezután ki hazament, ki gimnáziumba, vagy másik nevelő intézetbe. 

---

[1] derendócia - felesleges hangoskodással járó, látványos felhajtás, cécó, hűhó

 

[2] pakulár - havasi pásztor, pecorarius (lat) - juhos gazda

[3] kaszten – pohárszék, olyan tárolóbútor, amelyet általában díszedény bemutatására is használnak

 

Legújabb honlapom, ahol saját verseim válogatása olvasható

 https://sites.google.com/site/zsefyseholsincsvilaga/home?authuser=0

Minden, ami lehettem volna és minden, ami nem lehettem

Cătălina Mihai írása

 – megjelent a LiterNet online irodalmi portál Proză scurtă – Miscellanea rovatában 2021.01.09

(Újságkivágások …)

Ma elmentem az egyetem mellett, és arra gondoltam, milyen lenne most az életem, ha idegen nyelv szakon maradnék, és nem lépnék a színészi pályára. Talán most egy francia vállalatnál dolgoznék, és több pénzem lenne. Vagy talán megírtam volna az első regényemet. És talán egy szoba-konyhában élnék a Piata Romana-n, és kutyát vettem volna magamnak. Vagy talán elmentem volna Franciaországba, és sétáltam volna a Champs-Élysées-n, mondván zsötem egy franciának, aki feleségül akar venni. Aztán erősen megszorítottam a kezedet, és mindenre gondoltam, ami nem lettem volna, ha valami más lettem volna.

 A halántékom égett, az agyam forró volt a négy órás A kategóriájú francia vizsga után. Öt hónapja meditáltam franciául, minimális esélyem volt csak a vizsgára. A második nyelv román lehetett: nyelvtan. Kifogástalanul írok ezen a nyelven, de még mindig nem tudom, hogy ez mi a határozó, mi a jelző. Nem tudom, és soha nem is tudtam, ezért az angol mellett döntöttem. Beléptem az amfiteátrumba, elfoglaltam a helyemet egy kínai fiú mellett, hatalmas fejhallgatóval, és mondtam lesz, ami lesz. Emlékszem, hogy egy olyan fordítást kellett elvégeznem, amely sok madárnevet sorolt ​​fel, ezért egy órán át elidőztem, hogy emlékezzek a madarak francia nevére, ahelyett, hogy lefordítanám a lefordítandót, Annyit írtam csupán: les plus beau oiseaux dans ce monde. Módfelett kínos.

 Forgószélként hagytam el az egyetemet, megtagadva minden kapcsolatot a többi lánnyal, akik szerettek volna, ha barátkozom velük, ha benyomásokat cserélünk a vizsgáról. Hiába, amúgy is kolosszálisan hülyének éreztem magam, ezért addig futottam, amíg a lábam bírta, amíg megtorpantam a Nemzeti Színház lépcsőjénél. Apa felhívott - hogy ment a vizsga, rendben volt, de nem hiszem, hogy leteszem. Letette a telefont, és azt hiszem, úgy gondolta, hogy legalább a nővérem okosabb nálam, franciául, spanyolul, angolul beszél és nincs semmi, amit ne tudna megtanulni. Földhöz csaptam a telefont, és azt mondtam, azértis be kell kerülnöm a színire. Nagy volt a tét, ha most nem sikerül, jövőre meg se próbálom.

 Felhívtam egy barátnőmet, és mondtam neki, hogy menjünk el inni. Megérkeztünk az Old Centerbe, és kitaláltuk, hogy úgy teszünk, mintha idegenek lennénk. Azt mondta, francia akar lenni. Egy újabb kudarcot nem viseltem volna el, ezért azt mondtam: orosz vagyok. Egy szót sem beszélek oroszul, de a halandzsában jó vagyok. Egy pohár vodka után a torkomon sétáltam a tömegen. Egy fiúcsoport megállt és közölték velünk: you are very beautiful. Thank you, mondtam, egy kitalált angol-orosz nyelven. Merci - mondja a barátnőm. Where are you from?, Petersburg, Oroszország, te? France. Paris. Ránéztem a barátnőmre, ő lesütötte a szemét: egy francia bennszülött rögtön észreveszi, hogy az általa beszélt francia nem igazi francia, de mivel gyönyörűek voltunk, elbájoltuk őket úgy egy félórára. Egyikük azt mondta, hogy nem ismeri fel az akcentusomat, nos, én kitartottam a szerepem mellett: Irina Petrovna. Még úgy tettem, mintha anyámmal beszéltem volna telefonon és úgy kiabáltam, zengett a kitalált oroszomtól az egész Óváros. A franciámat elbűvöltem, le nem vette rólam a szemét. Megkérdezte, hogy kerültem Romániába. Nos, és hogyan tudjam elmagyarázni, hogyan működik a sors iróniája - a franciák nem a barátnőm miatt lepleztek le minket, hanem éppen miattam: I came here with Erasmus.  Csend. How?... What how? You don't know what Erasmus is?... I know, but Russia it's not in UE, so they don't have an Erasmus project there. Basszus. Basszus. Basszus. Ránéztem, szélesen elmosolyodtam, és bedobtam egy vodkát.

Hajnali négykor mentem haza a Iancului utcai lakásomba. Rúd táncos. Cigiző. Pisztolyos csaj. Rendőrnő. Énekes. Író. Újságíró. Politikus. Elnök. Színésznő. Fejben újjáépítettem az egész életpályát, amely szerettem volna lenni, kicsi koromtól kezdve, amíg fel nem nőttem. Hiába próbáltam meggyőzni magam arról, hogy bármilyen szakma szép, amikor csak, mint egy gondolat zeng a fejemben: ha színésznő leszek, akkor bármi lehetek. Vagy legalábbis akkor gondoltam.

Ma elmentem az egyetemen felé, és mindenre gondoltam, ami lehettem volna, ha nem az lettem volna, aki vagyok, majd megfogtam a kezedet. Nem csak téged, akinek a kezében pihentetem a tenyeremet, de úgy tűnik, a sorsomat is kézben tartom és olyan, amilyen. Arra gondoltam, hogy hiába próbáltam meg az egész karantén alatt alternatív kereskedéseket találni, talán mégis nekem van a legszebb munkám a világon. Az a munka, amely nélkül a világ nem áll meg. Az a munka, amelyben nincs hétvége. Az a munka melyben sötét karikák vannak a szemeben. Az a munka, ahol a tehetségét elvárják és mérlegre teszik, mintha húsgombóc lenne. Az a munka, amelyre csak legyintesz és imádkozol, hogy szerencsecsillag alatt szülessél, hogy észre vegyenek. Az a munka, amiben megismertelek. A borospoharak mestersége. Az a munka, amelyben, ha a világ megáll, akkor az is megáll, mert soha senki sem halt meg színházhiány miatt.

De talán egyszer, amikor a csillagok visszatérnek anyaméhükbe, amikor felébred a világ, amikor a bolygó beindítja a Dacia zajos motorját, amelyik már túl sokáig ült egy garázsban, amikor a vírusok elapadnak, amikor nem lesz többé az emberhalál, amikor a sűrű köd felszállt a földről, mintha Isten a mennyben grillezne, akkor talán az emberek rájönnek, hogy nem színházhiány miatt halnak meg, hanem csak furcsa vágyakozás él bennük. És akkor, mert soha senki nem halt meg színházhiány miatt, túl fogják élni.

- fordította: Bige Szabolcs Csaba

 

 

 

 

 

 

 

 

Vers a javából

Kedves Évacska, ez az első versed, amelyet most olvastam.

Már az első sorok megragadtak a nyugodtságukkal, és elegikus

hangulatával. Az nem egészen világos, hogy nőből egy vagy kettő

van? Úgy hiszem: kettő. Az első fele világosabb, hatásosabb!

Esik a hangulat, és magyarázkodó. A vers egésze kedves,

tetszetős. Egyebet most nem küldök, csak az őszinte

 gratulációmat.