FOSZLÁNYAIM

M. Laurens

FOSZLÁNYAIM

(sorok és gondolatok az utolsó százból)

A történelemnek gúnyos búcsút intve,

 elhaladt mellettem a sorsom: legyintve.

Taposott cipőin billegve, nyögve-sántikálva,

eltűnt a sarkon, maga is füstköddé válva.

Csend van:

A némaság marokként fojt mindent,

senki sem nyomja le többé a kapukilincset.

A székek némák, nincs se taps, se nevetés.

Nincs itt, csak egy vén bohóc ... és a feledés.

Végtelen körút az élet, e bomlott, őrült szerkezet.

Horog vonszolta fatönk, a sötét, vak semmi felett.

S mint elaggott kerekek: örökkön és újra,

terhünket cipeljük a sárral bélelt útra.

Vak vagyok

 e setét világban, hol nincsenek fénylő napok,

hol nincsenek soha kérdések,

se nyugvást adó válaszok.

Sorsom elhaladt mellettem legyintve,

– saját történelmének végső búcsút intve –

és egy elhagyott

szélfútta hárfán, az enyészet görbe ujja játszik. 

Elszállt rég a büszke Főnix:

 többé már emléke sem látszik.

Pest-Buda 2014. május 26.