Mit hozott a Mikulás?

Gyakran tesszük fel a gyerekeknek ezt a kérdést, s eszünkbe sem jut, hogy a gyermekek kedvence, a Mikulás egy valóban hajdan élt személy, aki sok szokatlan dolgot művelt, püspökké emelték és halála után szenté avatták Szent Miklós néven. A 3-4-ik században élt és a személye köré szövődött legendák erre a korra jellemzőek, de ma is hatnak, hisz életét és vagyonát az emberek megsegítésének szentelte.

    A matrózok megmentése egyik korai tettei, csodatételei közül való. Tudni kell a fiatal papról, hogy jól megtermett sportot kedvelő ifjú volt, aki rendszeresen tornázott, és kitűnő úszó lévén sokszor kilométereket úszott a tengerben. Íme, ezt így mondja el az eredet legenda leírója, Farkas Imre:

 „Az eset 270-ben Jeruzsálembe tartó zarándokúton történt.
Akkoriban is rendszeresen zarándokoltak az emberek a Szentföldre. Ezt tette az ifjú Miklós pap is. Ezek a zarándoklatok, ősszel történtek, amikor nem volt olyan nagy meleg. Igen ám, de ilyenkor a tenger az egyik pillanatról a másikra kiszámíthatatlanul viharos tud lenni. Ezért a zarándoklatra tartó hajók, biztonságból egymáshoz közel, konvojszerűen haladnak. Ezen az úton is kitört egy váratlan vihar. Miklós pap hajója mellett alig száz méterre haladó hajónak az orrvitorla árboca kitört, ennek helyre tételéhez legalább két ember kell. Ki is mentek elvégezni a munkát, de mind kettőt lesodorták a hullámok. Tudni kell, hogy ezek a kishajók 3-5 fős személyzettel rendelkeztek, így nem volt ki megjavítsa a hajót, ami ez által süllyedésre volt ítélve. Valamint azt is tudni kell, hogy aki viharban a tengerbe esik, annak nincs túlélési esélye! A helyzetet látva Miklós pap minden gondolkodás nélkül a vízbe vetette magát, és elsőként a két fuldokló tengerészt mentette ki, és ezt követően kapaszkodott fel a tehetetlenül hánykódó hajóra, ahol egymaga helyezte vissza az orrvitorla árbocát, majd megköszönve Istennek a segítségét, imádkozni kezdett. Közben a megrémült és a hajófenékbe menekült emberek csak azt vették észre, hogy a hajó stabilizálódott, és amikor kimerészkedtek a fedélzetre, egy a hajójuk elejében imádkozó embert láttak. Mindenki arra gondolt az ismeretlen megjelenésével, hogy valami égi Szent segített rajtuk. Az ima befejeztével, pedig szemük láttára belevetette magát a habok közé és eltűnt. Ez a tengerbe ugrás egyet jelentett az odaveszéssel, s ezért ezt egyszerű ember nem tehette. Amikor elcsendesült a vihar, mindenki megdöbbenésére, a vízbe esett halottnak hitt tengerész nyugodt álmát aludta a hajófenéken. Miklós a zarándokútról hazafelé ellátogatott Anatólia fővárosába, Myrába*. Itt legendás körülmények között püspökké választották. Majd később, amikor a Jeruzsálemi út tengerészei közül néhányan Myrába jártak, hálaadásra betértek imádkozni a templomba, ahol Szt. Miklós püspökben felismerték a hajójukon a viharban imádkozó személyt, s ettől kezdve a tengerészek hozzá imádkoztak a bajban, és így a védőszentjükké vált.”

    A legismertebb legenda a három eladólányról szóló. Valószínűleg ebből származik a mai világunkig átívelő „szerepe”. Pontosabban az önzetlen adakozás, segítség. Történt, hogy a fennemlített Myra városában élt egy elszegényedett nemes ember, akinek három leánya már eladósorba ért. Olyan szegények voltak, hogy házuk is már szinte rájuk omlott. A leányok apja elhatározta, hogy eladja őket a bordélynak. Így gondolt megszabadulni a ránehezedő adóságoktól. A leányok hiába is sírtak-ríttak, könnyeik nem indították meg a sötét lelkű öreget. Miklós pap tudomást szerzett a lakásához közel zajló szerencsétlen helyzetről. Éjszaka, nagy titokban egy zacskó aranyat dobott be a legnagyobb leány ablakán. Ez éppen elégséges volt a leány hozományára. A következő években a másik két leányt is ugyan így megajándékozott, és így sorsuk jobbra fordult.

    Azóta, egészen napjainkig neve napján, december 6-án szeretteink, különösen a gyerekek ajándékokat kapnak Szent Miklóstól, a Mikulástól. Azonban emellett a jóságos, titokban ajándékosztogató öreg apó mellett van egy bírói szerepet vállaló, számonkérő, felelősségre vonó alakja is.

    Rengeteg vidékenként változó népszokás, játék fűződik hozzá. Lássunk néhányat!

Ha december elején havazik, azt mondják a csángó vidéken, hogy „Miklós rázza a szakállát”. Másik: „ha Miklós fehér lovon jő, János feketén távozik!” Azaz, ha Mikuláskor havazik, fekete lesz Karácsony. Egyes helyeken ezen a napon gyümölcsfaágat tesznek vázába, s ha az Újévre kivirágzik, gazdag termést várnak.

    Térjünk vissza az eredeti kérdésünkhöz. Mit hoz a Mikulás? Kinek mit és hol?

Nálunk a „jó” gyerekek kapnak mindenféle édességet, diót, almát, és egy virgácsot emlékeztetőnek, ha esetleg mégse lennének olyan jók.

    A Skandináv országokban régi hagyománya van a gyerekek megajándékozásának ezen a napon, Krisztus előtti időkig nyúlik vissza az eredete. A viking isten, Odin nyolclábú lován járja télen a világot, hogy megajándékozza a jókat és megbüntesse a rosszakat. A kereszténység Szent Miklós alakjába személyesítette meg ezt a régi legendát.

A ghánai keresztények hite szerint az apó a dzsungelből érkezik, Hawaii szigetén egy bárkából száll partra.

    Dániában a gyerekek úgy tudják, hogy az ajándékhozó Sinter Klaas rénszarvasok által vont szánon érkezik. A gyerekek kitesznek egy tányér tejet, vagy tejberizst a kedves állatok számára.

    A lengyelek szerint az ajándékok az égből származnak, és Szíriában azt tartják, egy fiatal teve hátán érkezik az ajándék.

    Olaszországban Befana* anyó az ajándékosztó. Érdekes legendája Jézus születése idején játszódik. Befana egész álló nap szorgalmasan söpörgetett, takarított. Egy nap bekopogtak hozzá a keleti bölcsek, akik a kis Jézust keresték. Befana azonban elküldte őket, mert nagyon lefoglalta a sepregetés, takarítás. Kis idő múlva észrevett egy fényt az esti égbolton, gondolta, ez mutatja a helyet ahol megtalálható a kis Jézus. Bepakolt mindenféle süteményt, ajándékot egy zsákba a kisded részére, fogta a seprűjét és indult, segíteni a fiatal anyának. Befana elindult, hogy keresse meg a kis Jézust. Kereste, kerteste, de nem találta sehol. És azóta sem találja, hiába teltek évszázadok. Ma is házról házra jár, ahol kisgyerekek vannak, és mindenütt otthagy az ajándékokból a jó gyerekeknek, mert a kis Jézus minden gyermekben jelen van.

    A különös történetek közt előkelő hely illeti meg Mikulás kísérőjének, a kampusznak francia változatát. A piros palástos Mikulás gyakori kísérője egy ijesztő alak, a krampusz, aki megvesszőzi virgácsával azokat, akik azt érdemlik. Franciaországban ennek érdekes történelmi magyarázata van. V. Károly német-római császár 1552-ben megostromolta Metz városát. Az ostrom októbertől decemberig tartott. A takácsok céhe, a városi lakosság bátorítására, készített egy csúnya, groteszk bábut, a császár hasonmását, s ez az alak egy korbáccsal rohangált az utcán a fiatalok után, hogy büntesse meg a helytelenkedőket. Hogy emiatt, vagy a megérkező francia segítség miatt, de tény, hogy Metz rövidesen megszabadult az ostromtól. A következő években, a győzelem örömére felelevenítették az idétlen maskara tréfás szerepét. Ez pedig éppen egybeesett Szent Miklós ünnepével. Telt múlt az idő és az emberek már rég elfelejtkeztek V. Károlyról, de ezen a napon az ajándékosztó Mikulás mellett jelen van a rossz gyerekeket büntető virgácsos figura akit, Mezt város lakói Virgácsos Apónak (Père Fouettard) neveznek.

Szent Miklós tisztelete világszerte elterjedt. Oroszországban különös tiszteletnek örvend, ő az ország fő patrónusa, de máshol is számtalan templom, társulat, foglalkozás patrónusa: tanulók, leányok, hajósok, foglyok, pékek, kereskedők, gyógyszerészek, jogászok, stb.

Tisztelete a Kárpát-medencében is jelentős, melyet mi sem bizonyít jobban, mint hogy a történelmi Magyarország területén 37 helyiség viseli a nevét Törökszentmiklóstól Lajtaszentmiklósig.

*

*- Farkas Imre – Nemzetközi Santa Claus Béketanács Európai Képviselő

 - Myra (gr Μύρα) – ókori görög város KisÁzsiában

 - Befana – az olaszok jó boszorkánya, neve a görög epifánia (επιφάνεια) szóból ered, melynek jelentése „megjelenés”.

Hámréteg

  Előbb még illedelmesen meghajolt, mint egy jól nevelt rizsparókás billegő, majd nem  zúgott, még csak nem is bömbölt, hanem egészen furcsán nyöszörgő, síró fahanggal próbálta a platán leveleit megcirógatni. Talán inkább hozzájuk dörgölőzött, szeretetet keresett, gyógyírt.

   Most csendben van, remélem csak azt teszi, amit időnként szokott, el-elhallgat, pihen. Dühöngés előtt, a szél is némi regenerálódásra szorul. Már megint csikorgásszerű hang csapja meg fülem, olyan, mint mikor az ajtó sarka nyikorog, vagy nagyon öreg, korhadt fák - minden rásegítés nélkül - fel-felnyöszörögnek.
   Érdekes, egy árnyékot látok a földre vetülni, ami igen keserű borzongással, kétségbeesetten bámul rám. Előbb nem tudom hová tenni a dolgot, aztán rá kell eszmélnem, hogy ez a szelecskénél vékonyabbra gyengült, egykori légmozgató, a szél. Ő pislog rám. Halkan meg is szólal, nem pontosan értem, de nyúzást emleget. Azt mondja valaki - egy széltől félő ellensége - megkopasztotta. Rá kell kérdeznem, hogy mi a valóság, mert ez így nem tiszta kép, hiszen a nyúzás nem azonos a kopasztással. Szontyolog és ismételget valamit. Nem is gondoltam, hogy a félelmek - fél elem híján - ismerik a biológia csínját-binját. Hámréteget hallok, most meg jelez, mint magát megadni vágyó birkózó. Fülelek, nem réteg, hanem oszlás. Hogyan tudtam összekeverni? Vagy mégis nyúzás? Erőtlenül int, nevet...
   - Alma, körte... – suttogja hangtalan, már-már némán – nyúl, krumpli...
   Ez a szél valószínűleg megbuggyant, vagy az elmúlás közelébe jutott. Hiszen a szelek sem élnek örökre, egybeolvadnak egy másik széllel, nagyobbak lesznek, vagy kihunynak, mit lehet tudni. Mit akarhatott ez a nyúzással? Nézzük! A gyomor gyönyörítő növények, és szegény nyuszkók is valamiben hasonlíthatnak. Lássuk! Az almát meghámozzuk, felszeljük és ropogós húsukba harapva, mossuk fogunkat, oltjuk szomjunkat. Esszük őket. A krumplit másképpen hámozzuk, nem körbe-körbe, mint a körtét, almát, hanem hosszában. Nyersen a legritkább esetben fogyasztjuk. Én soha! Mégis a legfinomabb étek! Nem is értettem a krumplitlan étkezés kedvelőit... Szegény nyúl van a legrosszabb helyzetben, mert idegrendszere - nekünk embereknek azt sugallja -, hogy ő veszi legrosszabb néven a hámozást. Igen kérem, megtaláltam a kulcsszót! Hámozás, nyúzás! Akadnak még olyan galádok, akik szelet is nyúznak, eltávolítják a hámrétegüket. Ezek szerint, ilyen eleven izgő-mozgók hámozói léteznek. A szél, mintha a gondolataimba látna, nagy bágyadt szemekkel tekint fel, és hozzáteszi.
   - Ha tudnád mennyien hámoznak engem!
   Ekkor világosodok meg, hogy a levegők mozgató urai, feszülő lényekhez hasonlóan, újra meg újra növesztik hámrétegüket, mert nyitott bicskákkal, csapatokban jönnek, az őket hámozni vágyók. A hámosok...

A kiűzetés helye (remix*)

 

Köröskörül a csapdák vashidege,
mintha nem lett volna más, tapintható.
Nyomulva közelítők érvényüket
vesztve oldódtak föl — fekete lyukban.

Itt ment végbe. Látni kellett, még ha csak
távolról is, hogy most visszataláljon.
Eggyé olvadva magáénak érzi
módosult integritását. Nekiszabadul.
_______________________________________________
*Változat az azonos címmel korábban feltöltött írásom
(http://koborlokoborlovagok.blogspot.hu/2012/01/orokosen-csapdak-vashidege-akarha-nem.html) témájára

Árnyékorgia

Elszorultan háborog. Odafent, ősrégi idők kalamárisainak tartalma keveredik egymásba öntött árnyalatkülönbséggel. Nem hevíti magát a fenséges kozmoszból és a nagy tömegvonzó felé is bezár. Nem enged kilátni szépséges, időnként szűkre szabottnak érzett planétánkról. Mint zord burok, ami csak különös kegyét fitogtatva enged át egy szemernyi megtört össze-vissza színű holdfényfürtöt.

Nagy cselével észre sem veszi, hogy a tiszta égen kéjes fénnyel terpeszkedő égi vándor takarásával megsokszorozza máskor elhanyagolt hatását. A fenn kiláthatatlan összevisszasága helyett, szép sötét árnyékok földi egymásba fonódása közül, színes üveglapjaim alatt, külön személyes csatornán szűrhetem ki a nekem tetsző derengést.
Ma érzéketlen semlegességgel hanyagolja a kitakartat és bogáncsosan összetekeredett árnyfonalak szétkúszásában gyönyörködve, szüneteltet minden illúziókeltő megszépülést.
A sejtelmesen rejtőzködő, még csak alig kókadó fűszálak fölött, odébb a lassan kopaszodót vélem ágbogakkal, mind leveletlenebbül körvonalaiban kivenni.
Mintha a hetek óta elnémult tücsökzene is visszaderengne árnyékában, időt és teret, nyárt, őszt és telet legyőzve. Talán a káván is ott csücsül, bár az utcai lámpa ebben segítette. Most kicsit csaltam hát...
A fenn és lenn közötti felszínen egymást követik a szárítókötélre csipeszelt apró csodák. Számtalan nagyhangú eb kórusban kántálással erősít meg, hogy a pacába folyt burkon túl még megvannak, és meg is maradnak csillagok. Itt lenn az árnyékorgia egymásra simulásában is minden rejtettnek helye van.

 

Motorbicikli az eresz alatt

Misi, a tizenhét körüli nagykamasz betolt egy sötétzöld NSU-t az udvarra. Tolta, mert a motort nem lehetett beindítani, hiszen kopogó üres tankkal még egy ilyen nagyszerű motorbicikli sem működik!

- Jól fizetik a villanyszerelőket nálunk! – jegyezte meg öreg Mihály.

- Imrétől kaptam – válaszol Misi.

- Képzelem!

- De igazán! Nem is adtam neki érte többet, mint…

- Na, ne hazudozz itt nekem össze mindenfélét! Úgysem hiszem el! Különben is honnan a csudából került annak a léhűtőnek ez a motorbicikli?

- Egy orosztól kapta egy demizson borért. Kifogyott belőle a benzin, s a katona nem akarta gyalog taszítani, inkább odaadta a borért.

Anyuka hangja szakította félbe a beszélgetést.

- Gyertek, segítsetek behajtani a tyúkokat! – kiáltotta harsányan.

Mindannyian elkezdtek a tyúkok után szaladgálni – a leglelkesebben persze a két gyerek - Henrietta és Bigu. Úgy 7-9 évesek lehettek, abban a lelkes korban, amikor még szívesen részt vettek a felnőttek dolgaiban. Az aprójószág azonban fittyet hányt az igyekezetre, inkább arrább futott újabb kapirgálni valót keresve. Öreg Mihály a körtefa alól figyelte a társaság idétlenkedéseit, s azt megunva odaszólt az árnyékban heverésző pulinak:

- Legény, kerítsd!

A kutya egyből felugrott, néhányat vakkantva körbeszaladta az udvart, s a tyúkok méltatlankodó kotkodácsolások közepette befutottak a nyitott kapun át saját udvarukra. Amit négy-öt ember nem tudott megtenni, azt egy szó és egy kutya egyetlen szempillantás alatt elvégzett!

Haj, haj öreg Mihály! Mennyi mindenen átmentél, amíg ideértél, hogy egyetlen szavadra történik valami hasznos, sőt szavaidat meg is becsülik!

Misi az eresz alatt kitámasztott NSU nyergéből méregette az öreget. Gondolatban visszaröppent arra a két éve történt délutánra, amikor negyvennégy őszén az oroszok elfoglalták a várost. Ide a hegyre is megérkeztek a fegyveres csapatok. Egy 8-10 tagú csoport jelent meg az udvaron előretartott fegyverrel.

- Nyemcki, nyemcki! (németek, németek) – kiabálták és berúgták a présház ajtaját, de senkit nem találtak.

Kijőve meglátták a konyhából éppen kilépő Mihályt. Misi a konyhaablak függönye mögül figyelte a történéseket. A katonák fegyvereiket nekiszegezve megkötözték a védekezni se tudó embert, s a diófához cipelték „nyemcki, nyemcki” kiáltások kíséretében.  Mihály közben egyfolytában kiabált, hogy ő nem német.

- Já nyet nyemckij, nyet, nyet! (nem vagyok német, nem, nem).

A katonák dühösen a szőke hajára mutogattak. Nem hittek neki. Ő meg tovább kiáltozott:

- Daragie tovariscsi, ja vengerszkij cselovek! Ja vengerszkij! (drága bajtársak, én magyar ember vagyok, magyar vagyok)

Erre leengedték a fegyvert, s meglepetten bámultak rá.

- Tü gavarity pá ruszki? (te beszélsz oroszul)

- Csetür let zsila v Rosszii – magyarázkodott kissé megnyugodva -. Ja bül v Talicin, Nyizsnüj Novgorod… (négy évig éltem Oroszországban, voltam Talicinben, Nyizsnij Novgorodban)

Erre a katonák eloldozták a kötelékeit, s kezdték ölelgetni, leültek a földre, s őt is leültették középre. A fegyvereiket azért kézben tartották továbbra is és figyelő szemekkel pásztázták a környéket. A tarisznyájából egyikük elővett egy vodkás flaskát, és Mihálynak nyújtotta, majd sorra mind meghúzták. Kérték aztán, meséljen, mit csinált Oroszországban, s hogy került oda. Nem sokat kérette magát az öreg, s miután még egyszer meghúzta a flaskát, elmondta a történetét, fogságba esését tizennégybe, hadifogságának fontosabb eseményeit, állomásait, szabadulását. Ironikus hangnemben adta elő a mondókáját, közben dicsérte az orosz parancsnok emberségét. Ez utóbbit nagy hátba veregetéssel jutalmazták a katonák. Kis idő múltán szedelőzködni kezdtek, s indultak tovább, de Mihályt magukkal vitték.

- Tolmácsra van szükségük. Ne féljetek, estére hazaengednek! – kiáltotta elmenőben.

Misi megrázta a fejét, hogy az emlékeket kiűzze a fejéből. Értetlenül nézett szét, vajon mi okozta az emlékek áradatának megszakadását. Kicsi húga állt előtte, Heni, s az inge úját húzogatta.

- Felültetsz? Ültess fel!

- Engem is! – futott oda lelkendezve Bigu.

Misi felültette a két kicsit a nyeregbe. A kisfiú rögtön megragadta a kormányt, csavargatta, berregett hozzá, nyomogatta a kapcsolókat. Közben mindegyre kérdezősködött, hogy mi mire való? Mikor a dudát megnyomta, megrettent a hangtól, de aztán kacagni kezdett.

- Működik! – kiáltott boldogan.

- Akkor elviszel egy körre? – szólalt meg Heni.

- Most nem lehet, nincs benne benzin.

- Hát, tegyél bele!

- Holnap lebiciklizem a városba, és hozok egy kannával – ígérte.

Nem lett azonban a dologból semmi, mert sok munka akadt a ház körül, s nem nélkülözhették Misi segítségét. Azért a gyerekek nem nehezteltek, mert a sok munka, tennivalók közepette velük senki nem foglalkozott, s nyugodtan kereshettek saját szakállukra szórakozást, kalandot. Ötletekben nem volt hiány, a két égedelem rosszcsont gyermek mindent kitalált, amivel kétségbe ejthette a felnőtteket.

A filagória padlására felmászni nem okozott gondot, de nagy ribillió lett, amikor öreg Mihály meglátta, hogy gyertyát gyújtottak. Hiába parancsolták le gyorsan onnan, a magasság vonzásának nem tudtak ellenállni, s egy óvatlan pillanatban felmásztak a diófának támasztott hosszú létra tetejéig. Elől Heni, alatta pár fokkal a fiúcska. Öreg Mihály látta meg őket a veszélyes magasságban, a billegő létra tetején, jó három méterrel a föld felett. Szidás, dorgálás lett az eset következménye, és bizonyos testi fenyítést is kilátásba helyezett, ha még egyszer, és így tovább…

- Legalább most már tudjuk, hogy ezt sem szabad! – nyilvánított halkan véleményt a kislány.

Ahogy ténferegtek az udvaron, meglátták Misit a tornác talpán. A villanyvezetéket ellenőrizte, és a foglalatot szerelte. Ezt tanulta a szakiskolában, a villanyszerelést, és gyakorolta is lelkesen. Minden nap talált valami javítani valót – vagy egy kapcsolót, dugasz, aljzatot szerelt, vagy a régebbi vezetékeket cserélte ki. Mint most is.

- Gyere, menjünk, segítsünk Misinek! – lelkendezett Bigu.

Nem kellett kétszer mondani!

- Mit segítsünk? – rohantak oda hozzá.

Misi alig figyelt rájuk olyan nagy figyelemmel vizslatta a villanydrótokat. Megnyálazott újával próbálgatta: „ez null, ez fázis” – motyogta, majd leszólt a gyerekeknek.

- Mi kell?

- Mit segíthetünk? – kiáltották kórusban.

- Fogjátok meg a lábamat, le ne essem a deszkáról! – szólott tréfásan.

Alig értek azonban a lábához, már ugrottak is el. Megrázta őket az áram!

Misi csak kacagott.

- Így jár, aki nem figyel! Nézzétek, én a száraz deszkán állok, gumitalpú cipőben, ti pedig mezítláb a kőpadlón.

- Ez nagyon rossz vicc volt, Misi fiam! – kiabált öreg Mihály – Meg ne próbáld még egyszer, mert szíjat hasítok a hátadból!

- Csak száztíz volt…

- Velem te ne feleselj, mert kitör belőlem a parasztintelligencia!

- Jó, jó – hunyászkodott meg a fiú.

- Emlékezzél, mi történt Imre kicsi húgával! A vihar ledöntötte az oszlopot, s ő rálépet a földön heverő vezetékre. Azonnal szörnyet halt!

A gyerekeknek elment a kedve a további hitványkodástól a tragikus hírre.

- Mondja el, Mihály bácsi, hogy történt! – kérte Bigu.

- Emlékeztek a tavaszi nagy viharra? – kezdte az öreg – A szél kidöntötte azt a villanyoszlopot, ami ott állt a Gyurkáék háza közelében. A drótok a földre estek a gizgaz és fű közzé. Terike zöldet szedett a nyulainak, amikor valahogy a csupasz huzalt ragadta meg. Ott halt meg, kis kosarát már teleszedte, ez lett volna az utolsó marékkal. S az is lett…

- Mi nem nyúlunk a dróthoz! – fogadkozott a kisfiú.

- Úgy legyen!

Misinek másnap volt ideje, hogy lemenjen a városba benzint venni. Biciklivel indult, és kishúgát, Henriettát is magával vitt. Addig könyörgött neki, hogy végül felültette elöl, a vázra, s irány lefelé! Az volt aztán a száguldás! Heni haja csak úgy lobogott, s egyet kacagott sikongott, különösen, mikor nagyokat döccentek a kerekek a krumpli köveken. A hegyre vezető út ilyen férfiökölnyi, vagy kissé nagyobb, kerek, kőrös kövekkel volt kirakva. Betonutakra akkoriban nem jutott. Jók voltak ezek a kővel kirakott utak – lefolyt a víz közöttük, s sár sem volt. Igaz döcögött rajtuk a kerék, de ez még mindig jobb, mint a sárban kínlódni.

A benzinkút – egyik a három közül - ott volt a zárdával szemben, a színház mögött. Kézi szivattyúval működött, a vásárló kellett a kart le-fel mozgassa, mint az ártézi kutaknál. Heninek nagyon tetszett, mókásnak találta, ahogy Misi pumpált, s kérte, ő is dolgozhasson kicsit. Persze két mozdulat után abbahagyta. Aztán boldogan felkiáltott:

- Nézd Misi! Oda járok iskolába! – mutatott a zárda épületére – A gyakorló iskolába.

- Mit gyakoroltok?

- Nem mi gyakorolunk! – nevette el magát a kislány – A kis tanító nénik gyakorolnak rajtunk tanítani. Tudod, a tanítónőképzősökről beszélek – tette még hozzá tudálékosan.

A hazafelé vezető út, ameddig a városon át vezetett, nem okozott gondot a kerékpározóknak, nézelődve haladtak. A hegyre vezető úton azonban, bizony megtört a lendület, leszállva taszították, nyomták a kannákkal megterhelt „pléh szamarat”. Lassacskán haladtak, hogy még a keresztúthoz sem éretek, s elhagyta őket Szerző Irén, karján a friss ivóvízzel tele, zománcos kannával. Lentről hozta az ártézi kútról. A hegyen mindenki odajárt ivóvízért. Főzni is csak az onnan származó vízből lehetett, mert az udvarokon levő kút vize olyan kemény, hogy nem fő meg benne a paszuly, s az edény falára is, amiben áll a víz vastagon rárakódik a vízkő.

Irén a Misiék szomszédjában lakott, a harmadik házban. Édesapjával és kicsi öccsével élt együtt, s ő vezette tizenöt évesen a háztartást. Édesanyjukat három éve elvitte a szárazbetegség. Mikor bejöttek az oroszok, Irént az apukája elbújtatta az istállóban, a jászol alá. Rádobott egy halom szalmát is, ne találjanak rá. Ott gubbasztott majd egy hétig, csak éjszaka mert előbújni, de az istállót nem hagyhatta el. Ennivalót is ilyenkor vitt neki lopva az öcsikéje. És persze ivóvizet is a zománcos kannában. Azóta ez a kedvenc edénye, s ha kell naponta akár kétszer is szívesen legyalogol az artézi kúthoz, csakhogy a karjára akasztva érezze a kedves, szerinte életmentő zománcos kannát…

- Mi újság a városban? – fogadta öreg Mihály az érkezőket.

- Mi lenne? – felelte hetykén, foghegyről Misi.

Tényleg, mi is lenne? – morfondírozott magában. Lebombázott házak, sok helyen még ott a törmelék, foghíjas utcák, masírozó orosz katonák, és hosszú sorok lisztért, cukorért.

- Hogy néz ki a Közkórház? – folytatta a kérdezősködést az öreg, mintha kitalálta volna a fiú gondolatait.

- Elhordták a romokat, s kijavították a megsérült épületeket – válaszolta hirtelen közlékennyé válva Misi -. Szerelik a villanyvezetékeket, és engem is hívtak segíteni, holnapra.

- Az jó lesz. Menj csak, menj, vedd ki a részed a munkából!

Másnap reggel nagy burrogással elindította a motorbiciklit, s nagy boldogan azzal indult dolgozni, csakhogy a romok alatt fel nem robbant aknát találtak, s ezért hazaküldték az embereket. Hatástalanították, ugyan a tűzszerészek, de ameddig alaposan át nem vizsgálják aknakeresővel az egész területet, se betegek, se munkások nem léphetnek be a területre.

Másnap reggel zuhogott az eső, s ezért Misi később indult.  Hogy a késést behozza, ráhúzott a gázra. A kövek még nedvesek voltak, s ahogy az első kanyarhoz ért, elvesztette az uralmat a motor felett, különben sem volt még gyakorlott motoros. Felfutott az útmartra, onnan pedig visszaesett. Összetört csontokkal hosszú ideig feküdt magatehetetlenül, amíg a kútra igyekvő szomszéd lány rá nem talált. Hetekig nyomta az ágyat, s tél is elmúlt mire rendesen talpra állt.

Öreg Mihály pedig az összetört motorbiciklit beledobta a kertben levő bombatölcsérbe, s földet lapátolt rá, hogy még emléke se maradjon.

Ez lett a vége az NSU-nak, az első motorbiciklinek, melynek a nyergébe magam is beleülhettem.