Élményem Babba Máriával

Íme: Nem volt semmilyen ünnep, mikor felmentünk Csíksomlyóra. Máriához mentünk, Baba Máriához, a Szent Szűzhöz, a Csodatevő Szent Szűzhöz, hogy közbenjárását kérjük. Gondoltam csak mi leszünk ott a kegytemplomban, a távolról érkezett „zarándokok”. Meglepődtem azonban látva a sok látogatót, a sok fiatalt. Előttem két tizenéves leányka állt a bejegyző füzet előtt, ahova a látogatók beírogatják gondolataikat, kérésüket, megjegyzéseiket. Sugdosódva tárgyalták egymás között, mit írjanak. Elég sokáig foglalatoskodtak a füzet előtt, de én türelmesen vártam soromra. Néztem aztán, vajon mit is írhattak? A társaik névsorát, akikkel együtt jöttek? Valamilyen gondjuk, bajuk miatt kérnek égi közbenjárást? Illetlen dolog a kíváncsiság, de amikor rám került a sor, biza belekukucskáltam a leánykák írásába. Nem volt abban semmi különös, csak olyan egyszerű dolgok, amelyek az ilyen gyerekeket foglalkoztatják. Elmondták a Szűzanyának, hogy kik ők, s kik a szüleik, mivel foglalkoznak, mit tanulnak az iskolában, s hogy halad a tanulás. Akárha egy barátnőjüknek írtak volna levelet. Azzal fejezik be, hogy „most elmegyünk, de visszajövünk Hozzád. Szeretünk, Mária!” és a két aláírás. Beültek utána a padba és ott csendesen imádkoztak. Egyszerre halk énekszó jutott el hozzám valahonnan. Mintha csak úgy a magasság szólalt volna meg. Fokozatosan erősödött az előbb csak halk zümmögés, s már az ének szövegét is értettem forma. Valahogy így hangzott: Egészen szép vagy Mária… … Imádj érettünk, könyörögj érettünk A mi Urunk Jézus Krisztusnál, Hogy megmentsed országunkat! Ők nem ünnepelni jöttek, nem a szenzáció, a divat, vagy a látványosság vonzotta őket, hanem úgy jöttek Baba Máriához, mint haza. S még visszajönnek… Végtelen sorban jöttek idősek, fiatalok, gyerekek, hogy megérinthessék a csodatevő csíksomlyói Szűzanya szobrát. S mi is. Majd meghatódva indultunk fel a Kálvárián, egészen a Nyeregig. Ott megpihentünk, hallgattuk a csendet. Én pedig fényképeztem a tájat, a keresztet. Gyűjtöttem az emlékeket. Legyen később vigasztalónk, ha a bánat elborít. Sütött a nap, alig néhány felhő úszott habos-fehéren az égen. A nagy kereszt szép kontrasztot adott, s jó fotónak ígérkezett a látvány. Készítettem is néhányat alapos előkészületek után. Később, amikor visszanéztem a felvételeket, megdöbbenve láttam, hogy valamilyen fény vetült a kereszt csúcsára, ami úgy nézett ki, mintha lángolna. Néztem a keresztet szabad szemmel, de semmit sem láttam. Körbejártam, nézegettem, próbáltam a fényképezőgép lencséjén, s kijelzőjén is nézni, de semmi hasonlót nem láttam. A felvételen ellenben ott volt a kereszt csúcsán a láng! Visszatérve a szálláshelyünkre megmutattam a panzió tulajdonosának, Ambrus Gizellának, meg az ott időző embereknek is. De ők sem tudtak magyarázatul szolgálni. Másnap a fényképésznél Kováts úrnál kinagyítottuk a képet, s akkor derült fény a jelenségre. A lencse színszűrője, illetve védő rétege vetített színes foltot a kereszt csúcsára. De éppen akkor? És éppen oda? Székelyudvarhely 2010

Van az úgy...

Van az úgy,
mikor nem jön a szó,
és nem szárnyal
szerelmes gondolat,
lelked mélyén
pihen csendesen,
most varázsfonalból sző,
eljövendő szép álmokat.

***

Van az úgy,
mikor átölel egy szó,
majd reményeket fest
életed vásznára,
és Te úgy vágysz rá,
miképp a hívő ember,
az Isteni
megtestesült csodára.

***

Van az úgy,
mikor átok a szó,
és éles tőrként ejt
sebeket a lelkedben,
mégis a szeretet,
mely a szívedben él,
meggyógyít minden
tépett virágot a kertedben.

***

Van az úgy,
mikor vigasz a szó,
és lelked feketébe
öltözött könnyein át,
várod, hogy
feloldozást nyerj,
majd levethesd örökre,
a könnyáztatta bánatruhát.

***

Van az úgy,
mikor öröm a szó,
és megtaláltad végre
lelked nyugalmát,
majd szíved erejével,
minden ember
feje felett látod,
a szeretet szivárványt.

Nyúlpecsenye (Lièvre à la Royale)

(Maigret nyomában) „Ezen az estén tehát a konyhaművészetről volt szó, még közelebbről pedig a nyúlpecsenye á la royale elkészítési módjáról.” (G. Simenon) Mindig szívesen követem kedvenc regényhőseim kulináris szokásait. Örömmel ültem oda gondolatban Agatha Christie „kis belgája” asztalához, hogy felhörpintsek én is egy korty édes kakaókávét. Ugyan így boldogan elkísérem Maigret főfelügyelőt párizsi jövésmenésein, ahol a kiskocsmák rendszeres meglátogatása legalább olyan jelentősek nyomozása szempontjából, mint az áldozat életének megismerése. Kifinomult ízlése nem a fényes lokálokhoz vonzotta, hanem az élet apró örömeinek is örülni tudó, mára már provinciálisnak számító, és kihalásban levő családias vendéglők. Baráti társaságban is ínyencként vesz részt az étkezéseken, és szívesen tárgyalja meg háziasszonyával az egyes fogások elkészítésének titkait. Így volt ez a nyúlpecsenyével is. Vonzónak találván a jelzőt – „á la royale” -, utána jártam kicsit, vajon ez mit fed? Elsőként az a megjegyzés bukkant fel, miszerint ez a fogás a szakácsmesterség szemszögéből nézve igazi mesterműnek számít. Mit is nevezünk „kulináris mesterműnek”? – tegyük fel a kérdést. A válasz egyszerű: kötelező a komplex módszer, a hosszas elő- és felkészülés, a drága és ritka összetevők. Lévén szó a nyúlpecsenyéről, „elengedhetetlen, hogy túl jó legyen az egyszerű emberek számára, és hogy egy hét vadászat eredményezzen egyetlen étkezést!” – írta 1898-ban a Le Temps hasábjain Aristide Couteaux szenátor úr. Az igényes cikkben elmeséli, miképpen vadászott egy héten keresztül, amíg sikerült a megfelelő példányt elejtenie, s azt átadni a szakácsnak, aki hét órán át dolgozott, hogy elkészítse a királyi étket. Korabeli szakácskönyv a következőkre hívja fel a figyelmet: A legmegfelelőbb vadnyúl, a rőt szőrű, mely a hegyvidék lakója. Legyen egy, úgy 5 vagy 6 font súlyú süldő nyúl, elegáns fejjel és szép, hosszú lábakkal, a Francia Felföldiekre jellemző alakkal. Elengedhetetlen feltétel a pontos fejlövés, hogy egy csepp vér se menjen kárba. A szükséges hozzávalók sem maradnak hátrább a jelentőség szempontjából. Ezek itt következnek: 2-3 evőkanál libazsír, ¼ font szalonnapörc, ¼ font nyers szalonna, 6 uncia jó minőségű borecet, 2 icce Médoc (legalább 2 éves!), 20 cikk fokhagyma, 40 fej mogyoróhagyma, ¾ font apróra vagdalt sárgarépa, ½ font felkarikázott vereshagyma, egy csokor garni* 12 szem borókabogyó, libamáj, szarvasgomba. A fokhagymát és gyöngyhagymát alaposan össze kell zúzni, szinte „molekuláira törjön szét!” Vigyázva merjük ki a vad belsejében levő vért, keverjük kevés brandyvel, és tegyük félre, mert a mártáshoz szükségünk lesz rá. Az elejtéstől számított 5 napon belül el kell készíteni, de addig a bőrében tartandó. Ez a következőképpen töerténik: 1 nap Nyúzás és bontás. Nagyon fontos tevékenység! Először is levágjuk az első és hátsó lábak végeit, majd a derekánál a bőrét körbevágjuk, s mint egy harisnyát lehúzzuk előbb az egyik feléről, utána a másikról. Farkát levágjuk, fejénél a bőrt óvatosan lefejtjük. A hasát felvágva kivesszük a belsőségeket, megtartjuk a májat, szívet, veséket, tüdőt, de a beleket kidobjuk. Kicsontozás. Ez is nagy figyelmet, óvatosságot igénylő munka. Minden csontot el kell távolítani, de úgy, hogy a hús ne szakadozzon szét, maradjon egyben, hogy majd göngyöleget készíthessünk. Jó éles, hegyes kicsontozó kést használjunk. A rosz szerszám minden mester átka! Pácolás. A húst és a csontokat elhelyezzük egy nagyobb méretű tálban. A májat és a többi belsőséget nem tesszük hozzá. A felsorolt fűszereket ráhintjük, az ecetet, bort ráöntjük. Ha a két icce bor nem elég, felöntjük annyival, hogy ellepje az egészet. Vizet ne használjunk! Lefedve 24 órát pihentetjük, de időnként megmozgatjuk, hogy keveredjenek az ízek. A tölteléket elkészítjük. Kell bele: -1 font zsíros sertéshús, - 2/3 font szeletelt szalonna, - 1/3 font borjúhús nyesedék, - 1/3 nyúlhús nyesedék, - ½ font erdei gomba, - ¼ font gyöngyhagyma, - egy szelet tejbe áztatott kenyér, - ½ pint lángolt konyak, - 1/3 font kiolvasztott libaháj, - 1 pint szarvasgomba-olaj, - ½ font apróra vagdalt szarvasgomba. Továbbá a nyúl belsőségei (tüdő, máj, vese, szív), 2 evőkanál vagdalt zöldpetrezselyem, 2 evőkanál friss kakukkfű, 3 egész tojás, só, bors, szegfűbors. Mindezt összekeverjük, nagylyukú darálón ledaráljuk, és 24 órán át pihentetjük. 2 nap Az igazi munka napja – most készítjük el tulajdonképpen magát a pecsenyét. A göngyöleget. A pácléből kivesszük a húst és jól lecsepegtetjük, szárazra törüljük. Helyezzünk a munkalapra vékony hátszalonna lapokat, erre kerül a nyúlhús. Sózzuk, borsozzuk, s a lábakat hajtsuk fel, borítsunk rá két nagyon vékonyra szelt 20 cm széles hátszalonna csíkot, kenjünk az egészre egy réteg tölteléket, majd vékonyra szeletelt libamájat helyezzünk rá, meg apróra vagdalt szarvasgombát, szalonnapörcöt, és erre újabb réteg tölteléket. Ezután készítsük el a göngyöleget úgy, hogy a szalonnalapok kívül maradjanak, legyen olyan, mint egy vastag kolbász. Tekerjük olajos sütőpapírba, és kötözzük át szorosan erős cérnával. Tekerjük be a göngyöleget egy tüllkendőbe és a végeit kössük össze. Dinsztelés: A nyúl csontjait apróra törjük, és forró sütőben megpirítjuk. Helyezzük egy akkora üstbe, amibe belefér a göngyöleg is. Öntsük fel a páclével, valamint egy liter borjú alap lével. Főzzük fel, a habját szedjük le, hagyjuk lehűlni és pihentessük 12 órát. Éjszakára tegyük hűvös helyre. 3 nap Tálalás, kínálás. A megfagyott zsiradékot az abáló lé tetejéről leszedjük. A nyulat kivesszük a kocsonyás léből, eltávolítjuk a tüllkendőt, lekaparjuk a szalonnaburok maradványait (a legtöbb rész leolvadt már az abáló lében). Elvágjuk a cérnát, és felszeleteljük a húst körülbelül ¼ fontos szeletekre. A szeleteket tűzálló tálba tesszük, lefedve 200 fokon 40 percig sütjük. Tálaláskor egyenként márkás tányérra helyezzük, és a mártással leöntjük. Mártás: A zsírtalanított abáló levet felforraljuk, kétharmadára lefőzzük, átszűrjük egy tiszta edénybe és ellenőrizzük a fűszerezettségét. A melegen tartott besűrített lé fél literéhez számítva hozzáadunk 2 uncia vajat, valamint 50 ml nyúlvért. A vért apránként adjuk hozzá állandó kavargatás közben. Vigyázzunk, ne melegedjen túl, mert a vér kicsapódik. Ideális a 65 fok Celsius. Habverővel addig kavarjuk, ameddig az állaga sima, selymes lesz. Szükség szerint még sózzuk, borsozzuk. Egy kis darabka keserű csokoládé még tovább javítja a mártás állagát. (Ez csak egy kóbor ötlet!) Ezzel a meleg mártással öntjük le a nyúlszeleteket, adunk mellé két gombóc zellerpürét és néhány szem vajban pirított főtt gesztenyét. -.- * Couteaux, Aristide (1835-1906) francia politikus, szenátor. *garni csokor – kakukkfű, babérlevél, petrezselyemzöld, zsálya, rozmaring, csombor, tárkony, esetleg turbolya, vérfű, zellerlevél összekötve cérnával. -.- - forrás: - Caterer and Hotelkeeper: Lièvre à la royale by Michael Raffael - Elizabeth David: A Book of Mediterranean Food. - notrefamille.com: Lièvre à la royale traditionell. - The Old Foodie: Lièvre à la Royale.

Példabeszéd

    

 

Elébb a tornyot a szélből emeltet
valamennyi tisztázatlan termed
pókhálót a bolthajtások sarkaiba
sosem gyúlt mécs füstjét a falakra
hiányzó fegyverek derengő helyét
a csikorduló vaspántos ajtót
padlóreccsenést lépteidnek
kidőlt napszakokat trófeának
ráadásként mind a négy égtájjal
kísérteteid a padlásra kísértőid a pincébe
elébb ama sárkányt is unalmad elűzni
és gyanút magad köré biztos ami biztos
vizesárkot ravasz felvonóhidat
ablakaid lezárt rostélyát
elébb a hetedik szobába minden szerelmedet
elébb tehát mindezt elébb birodalmad
aztán majd azt is ami kívül
megannyi szélből emelt tornyot.

„Ez a harc lesz…”/2

„Kicsi kocsi újra száguld”

Elérkezett a várva várt elbocsátás napja. Barátom már napok óta készült rá. Más ilyenkor körbejárja a beteg társait, mindenkihez szól egy jó szót. Megköszöni a nővéreknek a fáradozásukat, és persze az orvosoknak is legalább egy köszönömöt mond. Szóról szóra

majdnem minden így történt. Bemelegítésképpen először a takarítónőkkel veszett össze, aztán a betegtársakkal, de sorra kerültek a nővérek is. Majd az orvost megvádolta, hogy két centiméterrel többet vágott le belőle, mint kellett volna. Sikerült kiharcolnia azt, amit egészséges korában. Mindenki utálta. Tehát felgyógyult.

Hazavittük, és otthon folytatta a gyógyulást. Napról napra jobban lett. Már élénk társasági életet élt. Először a gyógytornászt kurvázta le, majd a műlábast jelentette fel.

Aztán megint hullámvölgybe került. Depressziós lett és életunt. Meg akart halni. Néha már azon kaptam, hogy kedves a feleségéhez. Ez már a vég, gondoltam, mert eddig, ha jókedvében volt, csak annyit tudott kedveskedni neki, hogy Zzzzsuzzzsa néni, te egy mafla tót vagy!

El voltam keseredve. Meg fog halni a barátom. Már csak félórákra kelt fel. Alig evett.

Egy nap aztán megelégeltem ezt az apátiát. Felmentem hozzájuk, kikaptam az ágyból, és betettem a rokikocsiba.

– Na, figyelj, Feri, lemegyünk a kocsmába az alkoholista haverjaidhoz.

– Miért? – kérdezte elhaló hangon.

– Mert hogy lehetsz annyira paraszt, hogy nem búcsúzol el tőlük, mielőtt felborulsz?

Nagyon hiú ember volt, és ez megtette a magáét. Nem akarta, hogy sajnálják. Kihúzta magát, és megengedte, hogy felöltöztessük. Sőt a feljelentős lábát is magára követelte. Betettem a kocsiba, és levittem az utcára. Tavasz volt. Ragyogott minden. Láttam, hogy örül neki. Persze soha nem vallotta volna be. De ez most nem érdekelt. A trafikban vettem neki egy újságot. Sok hónapja nem látott ilyet. Olvasgatni kezdte, majd váratlanul azt mondta:

– Tamás! Vigyél egy kicsit körbe a környéken.

Nagyon megörültem, de nem mutattam.

-Figyú, Feri – mondtam –, mit képzelsz, én nem a Budapest by nightnál dolgozom, de egy sörért körbeviszlek.

A smucig beleegyezett. Csak ámultam-bámultam. Gyanakvóan ránéztem. Talán rosszul van? De nem. (Hál’ istennek.)

Már egy órája raliztam vele, amikor bekanyarodtunk a kedvenc kocsmájába, ahol harminc éve törzsvendég. A hideg tavaszi szél kicsípte az arcát, már szinte egészségesnek látszott.

Hatalmas ovációval fogadták egykori szesztestvérei. Már közelített is felénk az első családtag, kezében egy pohár sörrel.

– Ferikém, húzd le a felépülésedre – mondta az ember.

Ez a ritka helyek egyike, ahol még nem ismertek, így ideje volt bemutatkozom. Felálltam, kivettem az ember kezéből a sört, és megittam.

– Na, figyelj ide, jóember! Ha még egyszer alkoholt mersz hozni a Ferinek, kitépem a kezedet, és a hátadba szurkálom. És – néztem körbe – ez a többiekre is vonatkozik.

Morgolódást hallottam az asztalok felől, majd felállt a kocsma bajnoka. Odatántorgott hozzám. Egy kiló muslicát rám lehelve kérdezte:

– Miért, ki vagy te, apukám?

– Jól mondod, mostantól én vagyok az apukátok, és a rossz gyerekeket elfenekelem.

Azóta már hetek teltek el. Mikor van időm, elmegyek a barátomhoz, és letologatom a kedvenc gladiátorképzőjébe. Megiszunk egy-két sört. Ő a női változatot (alkoholmentes), én a fiúsabbat. Ha jókedvem van, akkor rálehelem a nikotinnal vegyes alkoholillatot. Pia, cigi együtt. Hadd élvezze ő is egy kicsit.

Már ritkábban találkozunk. Megáll most már a saját lábán is. Felépült, nincs szükség rám.

Hetente egyszer megkeresem. Bent ül a kocsmában, és osztogatja az észt. Leülök mellé, és elbeszélgetünk. Szinte teljesen jól van. Meghízott, kipofásodott, és ugyanolyan szemétláda, mint a betegség előtt volt. Kiállhatatlan, lehetetlen természetű vénember.

Ő az én barátom.

Mindig féltem, hogy egyszer csak visszaesik. Köztudott, hogy az alkoholista soha nem szokik le a piáról, csak egy időre abbahagyja.

Eljött a nyár. Rekkenő hőség borítja el a Margit körutat, és rettentő szomjúság borítja el az agyamat. Véletlenül (á, dehogy) a barátom kocsmája felé veszem az irányt. Körbe sem nézve a pulthoz lépek, és kérek egy pohár sört. Valami furcsa van a levegőben. A gyerekeim elcsendesülnek, csak kocsmai főhős köszön rám bátortalanul.

– Szia, apa!

Humora, az van, meg kell adni.

Megpillantom barátomat a sarokban, éppen a sörét igyekszik eldugdosni.

– Feri, a kurva nénikédet!

Elveszem a sört előle, és lecsapom a pultra, hogy ezerfelé fröccsen.

A pultos erélyesen rám szól.

– Itt, kérem, mindenki azt iszik a pénzéért, amit akar.

– Kussolj! – vetem oda barátságosan. – Nem látod, te barom, hogy levágták a lábát? Mit tippelsz, miért? Mert az ilyen hiénák, mint te, húsz forint jattért gyilkolásszák az embereket.

Bújik az ember a sörcsap mögé. Látja, hogy a legszívesebben kirángatnám onnan.

– Feri, kapd a hónod alá a mankóidat, és gyerünk!

– Hová megyünk? – kérdi megszeppenve

– Nem tudom – vakargatom a fejemet –, talán kiviszlek a villamossínre, és elfutok a mankóiddal. Minek neked évekig szenvedni megint, rendezzük el egyben, én meg majd kegyeletileg leülöm.

Megszeppenve követ. Felülünk a 6-os villamosra. Majd átszállunk az 59-esre. Valamit sejt már, és szólni akar. Nem hagyom.

Farkasréti temető, főbejárat, mondja a villamosrádió. Leszállunk.

– Iparkodj, ne maradozz le, itt téged már várnak! Próbafekvésre viszlek.

Megyünk vagy negyedórát, mikor megállok.

– Itt jó lesz? – kérdem.

– Mi lesz jó?

– Hamarosan ez lesz az állandó lakcímed. Ülj le ide – vezetem egy padhoz -, és szoktasd magad a látványhoz. Déli fekvésű sírhely, panoráma a mennyországra. Add ide a mobilodat! Neked nemsokára úgysem lesz térerőd.

Odaadja. A mankóit pedig elveszem, és köszönés nélkül elindulok kifelé.

– Barátom, itt hagysz?

– Nem vagyok a barátod – szólok vissza.

Eltűnök a szeme elől, majd a másik úton visszamegyek mögé. Közben felhívom a fiát.

– Gyere kocsival faterodért, a Farkasréti temetőbe.

– Mit csinál ott?

– Gondolom, a jövőjét tervezi – és elmesélem neki a történetet.

Tíz perc múlva ott a gyerek. Felkapja a cuccot, és hazaviszi.

Én meg hónom alá csapom a mankókat, és kiugrálok velük a temetőből.

Nekem sem árt egy kis gyakorlás, mert iszom és dohányzom is.

Most egy darabig mosolyszünet van. De persze mindig tudom, mi van vele.

A napokban csörög a telefonom. Ő az. Felveszem.

– Itt az Úr hangja – mondom.                                                                                                       

Jóízű nevetés a túlsó oldalról.

– De jó, hogy hívsz – folytatom -, éppen virágot akartam vinni a sírodra, mert most olcsó.

– Gyere a kocsmába, valamit akarok mondani. Hol vagy?

– Itt, az első asztalnál, te vaksi malac.

Átülök hozzá. Kezet fogunk.

– Nagy hírem van, Tamás, holnap jön meg az elektromos kocsim. Csak… – mondja szemlesütve – nem tudom használni, míg nincs akadálymentesítés a lépcsőn.

– Nagy hírem van, Feri, éppen most betonoztuk le a fiaddal, míg te itt pompáztál.

– Barátom! – mondja hálás tekintettel –, meghívhatlak egy pohár sörre?

– Nem vagyok a barátod! Mi ez az ömlengés? Barátom is, meg sör is? Rosszul vagy?

Másnap megérkezett álmai kocsija. Ügyes kis szerkezet. Akkus, és metálpiros. Tekintetével, kezével körbesimogatja. Örül neki.

– Na, menj egy kört buszos – biztatom. Felül rá, és pillanatok alatt eltűnik. Kinyílt előtte a világ.

Megharcoltunk érte.

Én érte, ő meg maga ellen.