Ez nem vicc…

Domokos bácsi, apám testvére, akit a családban, s a szűk baráti körben csak úgy röviden Domi bá'-nak neveztünk, jó egészségnek örvendett betöltvén a 65-t is!

Leánya, unokahúgom Icu olvasva az egészségügyi felvilágosításokat az internet áldásos oldalain, addig noszogatta az édesanyja, Marcella néném támogatásával, hogy elhatározta, megvizsgáltatja magát a család orvosával.

- Valóban, aki már elérte ezt a kort, még ha jól is érzi magát, üdvös dolog, hogy ellenőriztesse az egészségi állapotát! – jelentette ki a doktor.

- Csak hogy én valóban makkegészséges vagyok! – tiltakozott Domokos bácsi.

- Azért csak hallgass a doktorra! – vetett véget a további kifogásoknak Marcella néni.

Így aztán az öregúr elballagott az orvoshoz, aki akkurátus ember lévén, minden vizsgálatot, analízist megcsináltatott vele. Bele telt vagy két hétbe, mire mindennel végzett.

- Jók az eredmények, egészen jók! – lelkendezett a doktor – Alig egy két kisebb hiba mutatkozik, de azokat kijavítjuk. Nem kell izgulni!

Na, ettől lett igazán ideges Domi bá. Mi az, hogy nem kell izgulni?

- Mondom, semmi vész! Már írom is a receptet.

Írta is! Valamit a koleszterin ellen, fehér tablettát a vérnyomás ellen, egy szíverősítőt, vitaminkészítményt, vércukor csökkentőt, mert soha sem lehet elég óvatos az ember, sárga pilulákat allergia megelőzésre. Aztán, hogy ezek a gyógyszerek meg ne támadják a gyomrot, írt fel egy modern gyomorsav gátlót, valamint vízhajtót megelőzendő a lábszár vizenyőt.

Domokos úr elment a patikába, kiváltott mindent, s otthagyta fele nyugdíját.

Otthon nekiállt rendszerezni a beszerzett patikaszereket: ezt evés előtt, azt evés után, amazt reggel, a másikat este és így tovább. Addig-addig míg végül belezavarodott, hogy vajon a sárga tablettát allergia ellen a gyomorsav lekötő előtt, vagy utána kell venni és a szívszert reggel, vagy este, melyiket lehet a másikkal egyszerre, s melyiket nem.

Így hát visszament az orvoshoz, tisztázzák a sorrendet, s egyébként is!  Szerencsére a doktornak volt egy kis ideje, s minden kérdést sikerül tisztázni, bár Domi bá mondhatni kissé nyugtalan lett ennyi tanács hallatán. A jó doktor bácsi ezt észre is vette és gyorsan felírt egy kedélyjavító szert.

Nagybátyám azonban ahelyett, hogy javult volna, egyre rosszabbul érezte magát.

Az összes gyógyszert a konyhaszekrény polcára helyezte, hogy mindig kéznél legyenek, de a házból nem volt bátorsága kimenni, nehogy valamelyik pilula bevételét elmulassza.

A baj azonban nem jár egyedül, Domokos bácsit elkapta az influenza. Marcella néni ágyba dugta, főzött neki mézes teát, de elhívta az orvosukat is, aki azt mondta, nincs semmi komoly baj. A biztonság kedvéért azért felírt egy efedrin tartalmú aszpirinkészítményt éjszakára, meg egy grippe tablettát, lázlehúzót, a heves szívdobogás ellen ritmusszabályozót, és természetesen antibiotikumot minden 12 órában, tíz napig. Továbbá nehogy elgombásodjon, gombaölőt és herpesz vírus elleni szert is napi 1x1-et megelőzésül.

Mit ad Isten, Domi papa elolvasta a gyógyszeres dobozokban levő prospektusokat. Elolvasta az összes ellenjavallatot, mellékhatást és figyelmeztetést. Elborzadt ennyi ijesztő, veszélyes dologtól. Nem elég hogy kilehelheti a lelkét, de kaphat szívritmus zavart, vérzéseket, hányingert, veseelégtelenséget, magas vérnyomást, bénulást, görcsrohamot, elmezavart és még annyi borzalmat, hogy el sem mondható. Reszketve a halálfélelemtől elhívta az orvosát, aki igyekezett megnyugtatni.

- Nyugi, nyugalom, Domokos uram! Nincs ok semmilyen izgalomra! – szólott és újabb recepteket írt. Egy depresszió elleni pilulát, éjszakára egy nyugtatót és az ízületi panaszaira gyulladáscsökkentőt.

A receptekkel a patika felé vette az útját, s a maradék nyugdíját ott hagyta.

De minden hiába, egyre rosszabbul érezte magát, s orvosa további patikaszereket írt elő – a legújabbakat, a legnépszerűbbeket.

Szegény Domi bá'-nak egyetlen perc pihenője sem maradt annyira lekötötte a tabletták, pilulák, kapszulák, cseppek szedése, és hiába kapott altatót éjszakánként egy pillanatra sem tudta aggodalmában a szemeit lehunyni. Étvágya oda lett, csont-bőrre fogyott, a 90 kilós ember most alig nyomott 50-et.

Se éjjel, se nappal nem volt nyugta se neki, se a családjának. Mindenki próbált segíteni újabb és újabb tanácsokkal. Icu unokahúgom, aki az egész lavinát elindította, hallott egy híres-hírhedt csodadoktorról, aki a szomszéd faluban lakott. Hozzá fordult segítségért utolsó kétségbeesésében.

- Nem tudok rajta segíteni – mondta a mester -, csak akkor, ha minden gyógyszer szedését felfüggeszti, hogy a teste befogadó legyen az én tudományom irányában.

- Jaj, de akkor meghal, ha ne szedi be, amiket a doktorok előírtak!

- A viszont látásra! Így nincs miről tárgyalni!

Domi bá', amikor meghallotta, mit akar a csodadoktor, rögtön elővette a nagy fáskosarat, az össze gyógyszert a konyhaszekrény polcáról belesepertre, s leült a kályha elé. Megrakta rendesen a tüzet és bedobta az első skatulyát.

- Nesze koleszterin! – rikoltotta.

- Megbolondultál, Domokos? – rémült meg Marcella néni.

- Nem a’! Most jött meg az eszem. Hozz egy kupica szilvóriumot!  - szólott és tovább dobálta be a gyógyszeres dobozokat a lángok közzé.

Hozta a néni a pálinkát, de közben elszalasztott a doktorért.

- Nesze ízület, nesze vesebaj, gyomorsav! – dobálta egyre-másra a kosár tartalmát, amíg csak egy is maradt.

Mikor az utolsóra került volna a sor, megjelent az orvos a konyhaajtóban. Megállt, s csöndes mosollyal figyelte betege ügyködését. Domi bá' is meglátta a belépőt.

- Jöjjön doktor úr, igyon velem, egy kupicával!

- Mire iszunk?

- Arra, hogy orvos, patika bolondság, halál ellen nincs orvosság!

(folytatás az olvasóra bízva)

Felavatták a pajzs nélküli Földet!

Képzelt nyers tudósítás, Inna Enne kiküldött munkatársunktól

Az évi 78 fokos középhőmérséklet, eléggé megviseli a majd félmilliós emberiséget. A dédpapák még hallottak valamit nagyszüleiktől az áram nélküli világról. Most nagy hasznát veszik ezeknek az információknak, mert összement az emberiség. Bizonyos értelemben képtelen kijelentésnek tűnik, de élet- és cselekvésképtelenné váltak.
Valahol mélyen, irdatlan nagy, kongó barlangok jelzik, hogy egyszer, még a kizsákmányolás előtt, kőolaj töltötte meg őket. Itt-ott, kettéroppant, szétszáradt villanyoszlopok is maradtak, de az ismét csupán a két kezére számítható embertömegecske, amit csak lehet felhasznál belőlük.
Igaz, az éghajlatváltozás nem egyenletes. Az eurázsiai kontinensen - amit egy nagyjából ezer kilométer széles szárazföldi sáv köt össze Amerikával - a telek akár plusz harmincöt, harmincnyolc fokra is lehűlnek, a máskor megállás nélküli munkára fogott túlélők ilyenkor hűsölnek.
Az "Óceániai Szigetvilág" megnevezésnek már rémen nincs értelme, ugyanis a tengerek szintje nem emelkedett, hanem csökkent. Össze van kötve Ausztráliával, és az azt körülvevő szigetvilág összezsugorodott nyomával.
Az Antarktisz, illetve a Szaharai Egyesült Államok éghajlata a legelviselhetőbb. Utóbbiban soha nem emelkedik ötvenöt Celsius fok fölé - a még néhány létező - hőmérő higanyszála.
Telente, a plusz huszonöt fokot is csak alig haladja meg a hőmérséklet. Azt mesélik, nem is olyan rég még homoksivatag lepte a vidéket, de a nagy vízfeltörések után a világ legkényelmesebb élőhelye lett. Minden más területtel összehasonlítva, burjánzik minden!
A hőmérsékleti viszonyokat tekintve, az Antarktisz valamivel jobb helyzetben áll. Ott akár plusz huszonöt fokig is lesüllyedhet a téli negatív rekord hőmérséklet, de nyaranta még így is eléri a hatvanat.
Az Európai Unió utódállamában, a J. J.-ben, ami a jaj-jaj lerövidítése, már harminc esztendeje az európai teve a konvertibilis fizetőeszköz, ami az akkor még létező borzbundát váltotta fel.
A sivatagban nehéz a lét, földművelés nélkül nehezen lehetne életben maradni. Tény, hogy az elnéptelenedés a radikális, minden előjelzésnél gyorsabb klímaváltozás következménye, nem egy sokat prognosztizált világjárványé.
A fennmaradt emberek zöme nem volt képes az elég gyors visszalépésre. Azoknak például, akik még epilálták és manikűrözték magukat, meglehetős nehézséget jelentett a rengeteg fertőzéselhárító ásó használata. Hiszen éjjel-nappal temetni kellett. Az elején úgy nézett ki, csak drasztikus intézkedésekkel fog sikerülni a rendfenntartás. Néhányat kénytelenek voltak bevezetni, amely intézkedések a mai napig élnek a Földközi Árok Demarkációs Terület és a Szaharai Egyesült Államok között, ahová még zöld kártyát sem lehet szerezni. Az illegálisan bevándorolni próbálkozók, jobb ha előbb tisztességgel végrendelkeznek, egyébként munkaeszközeik is a semmi martalékává válnak.
Sokáig bírták az ökrök, mégis kénytelenek voltak tevésíteni. Másképpen, gépek nélkül nem mozgathatják a tákolt szekereiket, bár az igavonókat csak a felsőbb rétegek engedhetik meg maguknak.
A középosztály még mindig elég jól jár, az ő szállítóeszközeiket a legszegényebb emberek vontatják, akik - ha egyáltalán van saját húzható kétkerekűjük -, a magukét is cipelhetik.
Ugyan nem lehetnek gyökeres különbségek, hiszen a rendkívül szeszélyes hőmérsékleti viszonyokat mindenkinek el kell viselni, nyár közepén a hetven fokban igen nehéz az élet. Ha nem lenne - az egyik dédapa állítása szerint biztosan nem allergén - parlagfű, éhen pusztulnának. Ez az egyedüli növény, amelyik "tömegével" élte túl a Föld fölhevülését, és fütyül az ózonpajzs megszűnésekor képzeletben „átvágott szalagra”, amikor felavatták a pajzs nélküli Földet!
A hajdani fehér világban, ma pirosra ropogósodott emberek élnek, érzékeny, tapintást alig bíró bőrrel.
A hozam növelése érdekében, mindenki végigdolgozza a nem ritkán nyolcvan fok körüli nappalokat, munkavezetők és földtulajdonosok egyaránt. Hektáronként ötven, hetven tőnek feltétlenül meg kell maradni.
Nagy tűrőképességű ez a növény, mégis amint ráfújnak, pollenje nagy része azonnal megsül. Ugyanis darazsakon és legyeken kívül semmi nem élte túl a kemencekorszakot, tehát nincs, ami beporozza a megmaradt három indoeurópai növényt. Ha nem létezne a kukorica egy speciális, nem magától kifejlődő változata, a kórókukorica, illetve a szalmagabona, nagy bajban lennénk. Nem lenne mit enni…
Eleve száraz szárak nőnek, akár fél méter magasra is, egyikük sem hoz termést, ezért csupán gyökérről szaporíthatóak, mégis sokkal gyengébb a terményhozamuk, mint a parlagfűé. Alig húsz tő hektáronként.
A veremlakásokban, ahol valamivel hűvösebb van mint a felszínen, kórólevest, szalmafőzeléket, szebb napokon vitamindús skorpió becsináltat esznek parlagfű körettel. Mert ahogy az lenni szokott, a skorpiók mindent túlélnek. A megmaradt emberek vagy immúnissá váltak a csípésre, vagy nem, mert ezek mindenhol jelen vannak. A nagy kisülést túlélők száma éppen ezért csökkent másfél millióról, fél millióra.
Ha a gyér lakosságú Európában, néhány jótékony, napra kevésbé érzékeny, Szaharai Egyesült Államokbeli asszony a nőket meg nem tanítja a vízhordásra, már mindenki szomjan halt volna. A folyómedrek ugyanis autópályához hasonlítóan kérgesek, a patakokról nem is érdemes beszélni.
Csupán a Duna, Volga és némely nagyobb folyó törpített változata élte túl - szinte csermely formában - az egészet. Az ivóvizet folyamatosan hordani kell, nem lehet túlságosan eltávolodni ezektől az életet adó helyektől. Esetleg húsz kilométernyire, amit naponta meg kell tenni néhányszor futva a fejen hordott korsókkal. Ugyebár a tevéket sem lehet a végtelenségig túlhajszolni, szükség van minden más irányú tevékenységükre, de természetesen ők is besegítenek a vízhordásba.
Az öntözést a megapadt – tavacskákra szabdalódott - óceánból oldják meg. Kérdés, hol van a többi víz? Pára formájában bárhol jelen lehet, kérem tisztelettel, de mivel nincsenek meteorológusok, senki nem tudja meghatározni, mégis miért csak bizonyos helyeken. Az említett kettőn, az Sz.E.Á. és az Antarktiszi Királyság fölött feltétlenül. Említhetjük még Mongóliát és Katalóniát csapadékban, helyesebben párában gazdag területnek.
Egyenlő társadalom soha nem létezett és nem is fog. A tagozódás - gazdagok, középosztály és nagyon szegények -,  itt is jelen vannak. A zavarosban nagyon jól halászni tudók, kevésbé szigorúan fogalmazva élelmesek, valahol hallották, hogy az elektromosság előtt is létezett jégszekrény. Ezért a sok-sok földbe vájt veremlakás között, az egyedüli nem mezőgazdasággal foglalkozó tevékenység az árnyékszék ágazat.
Nem egyszerű feladat a nitrogénes jég, akár fél méterre történő (olvadás nélküli) szállítása, de ha sikerül, az egymás mellé felállított árnyékszékek - kérem, ne asszociáljanak semmiféle pottyanó dolgokra -, a tevebankós dúsgazdagok életet némileg enyhítik.
Mindig óriási rizikóval lépnek be. csak saját felelősségükre vetik alá magukat a hűsítő veszélynek. Alá is íratnak velük egy nyilatkozatot, mint a műtétek előtt annak idején, amikor még léteztek kórházak. A benti plusz húsz Celsius fok utáni kilépés, az ötvenöt fokkal magasabba már nagyon sok áldozatot szedett.
Ezek az élelmes emberek még rendesek is, mert részletekben hajtják be a luxusjuttatás árát. Tevénkénti kilókban számolnak, s amint összejött egy egész teve, azonnal - mondhatni pillanatok alatt - fogyasztják el. Még az ő nitrogénnel dúsított világukban sem célszerű perceknél tovább sületlen, főtlen húst tárolni, mert a baktériumok és vírusok fittyet hánytak a számukra jelentéktelen időjárási változásra.
Éppen most indítottak útjára egy bizottságot, amely a demarkációs övezetek számító Földközi árkon átjutva megpróbál tárgyalásokat kezdeményezni a Szaharai Egyesült Államokkal.
A Földközi árokról azt mesélik, olvasni is lehet, mert a könyvtárak és más épületek épen maradtak, hogy ott valamikor, néhány évtizede, egy tenger himbálózott. Amint aláereszkedett a világóceán szintje, a Gibraltári és Szuezi szikes árkok mögött az a csepp kicsi tenger elpárolgott.
A tárgyalóbizottság úton van, félő hogy a féltve őrzött határig egyáltalán nem jutnak el. Fölösleges a fehér teveszőrt lebegtetniük, mert a célország lándzsákkal és nyilakkal felfegyverzett határőrsége, amint lőtávolba kerülnek cselekszik. De aki nem próbálja meg életkörülményeit itt a Földön feljavítani, az nem érdemli meg ezt a Földet.Ugye logikus?

Sokadalom Assisiben

   Gyakran van valamilyen ünnepség, látványosság a városban. Ez a mostani ünnep, vásári forgatag december 6-9-ig tart. Maga az ünnep az „Immaculata conceptio”, azaz Szűz Mária szeplőtelen fogantatása, a naptár szerint december 8.

   Erről így ír Jankovics Marcel:

   „A középkor derekán már teljes virágában pompázó doktrína értelmében, mely dogmatikus hittétellé azonban csak meglehetősen későn, 1854-ben vált IX. Pius intézkedése nyomán, Mária az idők kezdetén kiválasztatott arra, hogy Krisztus megtestesülésének edénye legyen, s éppen ezért szeplőtelennek kellett lennie, az eredendő bűntől szabadnak, amit a tan terjesztői úgy racionalizáltak, hogy Mária nem érzéki vágyban fogant. (Említésre érdemes, hogy nyugati hagyományok szerint az ünnep szerzője egy magyar királyi vérből származó pap lett volna.)”

   Mária születésnapja, szeptember 8-a, Kisboldogasszony, vagy Kisasszony napja, éppen kilenc hónapra van december 8-tól.

   Most bár zimankósnak ígérkezik az idő, már gyülekeznek a templom előtti téren, és szorgalmas kezek hihetetlen gyorsasággal, bódékat, sátrakat állítanak fel. A látogatók is percről percre többen lesznek, s az érkező gépkocsik alig találnak maguknak helyet. Egy Fiat éppen a taxinak fenntartott részen áll meg. Utasai kiszállnak, s a gépkocsivezető megelégedetten kattantja a központi zárat. Nem messze egy kisebb csoport központjában egy olasz rendőr cseveg néhány csínos hölggyel, de figyelme mégis éber, mert biccentve búcsúzik, és a frissen leparkolt gépkocsihoz sétál. Udvariasan köszön a tulajdonosnak, és szól, hogy tilosban parkol. Amaz kérdően felhúzza a szemöldökét mondván, hogy nem lát semmilyen tiltó táblát. A közeg erre az úttesten látható feliratra mutat intve, hogy itt nem maradhat.

   A sofőr beül a kocsiba, s tanácstalanul körülnéz, hova is mehetne innen. Akkora tömeg van itt a templom körül, hogy mozdulni sem mer az autójával. Fél nehogy valakit meglökjön, vagy ilyesmi. „Még ez hiányzana a büntetés mellé, amit a tilosban parkolásért kapok!” – gondolja bánatosan. „A minap is Budapesten, a Nyugati pályaudvarnál, 30 000-re büntettek, mikor a taxi drosztjában álltam meg, hogy a feleségem kiszálljon.” – folytatja a morfondírozást.

   A rendőr megáll a kocsi mögött, két kezét kinyújtva elirányítja az embereket az útból és int, hogy jöhet lassan hátramenetben az autó. Szépen a fal mellett a sarokig húzódnak, ekkor int, hogy rendben van, kiszállhat a gépkocsivezető.

- Máskor jobban figyeljen, hova áll le! – zárja az ügyet a közeg, és szétnézve tovább lép keresve az alkalmat, hogy segíthessen, semmiféle büntetést sem helyezve kilátásba.

   Ezalatt a hatalmas U alakú sátrat felállították, s a kereskedők gyorsan elfoglalták az előre bérelt standokat. Ez a sátor az élelmiszerárusoknak ad helyet. Van itt minden a gumicukortól a válogatott sajtokig, a forró csokitól – de micsoda finom, igazi forró csokitól – a szarvasgombás szalámiig, s a vattacukortól a túrós buktáig, ami csak „szem-szájnak ingere”!

   A másik téren is emeltek ilyen sátrat. Az a bazárnak ad helyet, ahol emléktárgyakat, piperecikkeket, virágot, kisebb ruhaneműt, sálat, sapkát, meg még ki tudná felsorolni, mi mindent árulnak. Itt is nagy a tömeg, pedig még alig nyitották meg a vásárt.

   Hiába vannak azonban rengetegen a sátrakban, senki sem tolakodik rajtam kívül. A vejemhez igyekszem, hogy üdvözöljem. Vevőktől körülvéve akadtam rá, alig tudtunk szót váltani, de ez így van jól, hisz azért bérelt ő is standot, hogy jó forgalma legyen.

   Mondanom sem kell, hogy mindkét sátor fűtött, ha nem is nagyon, de a kinti zimankóban bizony jól esik.

   Térzene hangjai szűrődnek át a zsibongáson - egy mellékutcából fúvószenekar masírozik ki a térre, elől a tamburmajor helyett egy trombitás diktálja az ütemet. Gyermekkorom emlékeit idézte fel bennem e jelenet. Otthon a Szigligeti Színház előtt, a Bémer téren játszott a katonazenekar minden péntek délután…

   A tereken más szórakoztató dolgok is várják a látogatókat. Forralt boros bódé a felnőtteket, póni lovaglás a gyerekeket, aszfaltfestés a képzőművészeket; a vasúti közlekedés őskorát idéző gyermekvonat városnézésre ösztökéli az érdeklődőket, s a keskeny, nyaktörő utakon „száguldva” igazi látványosságot nyújt a rajta utazóknak. Késő estig tart a forgatag, délben is alig csökken valamicskét, de este félkilenckor hirtelen kiürülnek az utcák, terek, s csupán néhány lézengő nézegeti a továbbra is nyitva tartó üzletek kínálatait. Vacsoraidő van. Ezt pedig a jól nevelt taljánok a nap legfontosabb órájának tartják. Szűk óra elteltével újból megjelentek a látványosságra éhes látogatók, és éjfélig hullámzik a nép vidáman beszélgetve, nevetgélve, itt-ott egy dal is felhangzik, ami még meghittebbé teszi az ünnepi hangulatot. Mikor a toronyban elharangozzák az éjfélt, a kereskedő zárják a boltokat, a standokon levő árut letakarják, a sátor ajtaján behúzzák az ajtókat, s tovább már csak az őrök maradnak meleg kabátjukba burkolózva a helyszínen. És persze a carabinierik lassan köröznek a városban, ügyelve a rendre, a biztonságra. A hideg éjszakában csillagok ragyognak a város felett, csend van, indulunk haza…

Assisi 2012.december 08

Kéktúra 1

       Sziasztok!    

   Három barátommal (Gyuszi, Misi, Peti) elhatároztuk, hogy teljesítjük az Országos kéktúra teljes szakaszát (1144 km), nem tűztünk ki időt hozzá, de kb 10 évre saccoljuk.
Az első szakaszt még nem tudtam teljesíteni (Hollóháza-Sátoraljaújhely), de bepótolom, - határoztam el - van rá 10 évem.

   Most hétvégén November 1. - 3. között viszont már részt vehettem a barátokkal a Putnok-Bélapát túrán. Isteni időt fogtunk ki, igaz kicsit ködös volt, de nem fáztunk és  melegünk sem volt kivéve a nagyobb emelkedőkön ahol vetkőznünk kellett már-már!
    Putnokon tettük le az autót egy helyi panziónál, pont szerencsénk volt, mert az udvaron tevékenykedett a ház asszonya és megkérdeztük, mi lenne, ha egy kis bankó ellenében otthagynánk az autót a zárt udvaron. Természetesen készséggel állt a rendelkezésünkre és Vitéz illetve Bodri csaholva jelezték, hogy kivennék a részük az autó felvigyázásából.
   Elindultunk reggel 10 óra tájékán a nagy túrára, felpakolva étellel-itallal és az elengedhetetlen forralt bor társaságága kíséretében. Első utunk a Vasút állomáshoz vezetett, ahol megkaptam a vasutas kisasszonytól Kék túra könyvecskémbe az első pecsétet, nagyon örültem neki - így elindult az utam a híres kéktúrán. Persze meglátogattuk a helyi közösségi központot is, ahol elköltöttük reggeli kávénkat és elintéztük kisebb nagyobb dolgainkat.

   Lassan útnak indultunk, mert várt még ránk 23 km az első napon. Lankás tájon indult a túra majd betérve az erdőbe kissé emelkedve törtünk előre.
   Csodaszép volt az őszi táj, amin vezetett az út. Upponyban álltunk meg elfogyasztani az ebédünket és felmelegedésünk érdekében kortyintgattunk egy kis nemes tüzes vizet. Itt személyesen pecsételtem be életem első kéktúra pecsétjét, látszik a képeken, hogy fülig érő szájjal tettem meg!
   A Lázbérci víztározó mentén haladtunk tovább, ami lenyűgöző volt és otthon éreztem magam, mert a környezet hasonlított az otthoni tájra. A Bözödi víztárózó jutott eszembe, ahova még anno gyerekkoromban szekérrel vitt drága jó apám magával nyaranként a rendelőjébe. Milyen jókat játszottam az udvaron, ugráltam füvet vágtam, betyárkodtam mint egy igazi kis székely legény :)

   Itt a víztározónál megpihentünk kicsit és gyönyörködtünk a tájban ami elénk tárult. Közben a csomagunk egyre könnyebb lett persze, ahogy fogyott belőle az innivaló és ennivaló.
Majd folytattunk utunkat Dédestapolcsányon keresztül, ahol sétálva elértünk egy Trianoni emlékművet. Itt megálltunk pár percre és meggyújthattam a gyertyámat kedves nagyszüleim emlékére, akik Erdély szívében nyugszanak Székelyudvarhelyen és Erdőszentgyörgyön.
   A következő cél Mályinka volt ahol szintén kaphattunk egy pecsétet igazolva, hogy valóban ott jártunk. Már 3 óra is elmúlt mire elindultunk a nap utolsó szakaszán, itt már komolyabb emelkedőre számíthattunk, hogy megközelítsük az "Odvaskő Hotelt", ami nem más, mint egy sziklába vájt barlangszállás, nagy hatalmas vasajtóval. Még nem volt ilyen élményben részem, valamivel 8 fok felett lehetett a barlangban, de úgy döntöttünk nem gyújtunk be, mert a kályha nem volt épp használható állapotba. Gyertyát gyújtottunk és jókat sztorizgattunk a régi időkről.     

 Nyolc, fél kilenc lehetett, amikor elszundítottunk, és már reggel is volt, 5-kor csörgött az óra és várva-várt ránk még egy jó adag túra. Erre a napra 17-18km volt kitűzve, de jóval nagyobb szintemelkedéssel, kb 400m. Hatalmas köd fogadott reggel minket, így nem láttuk a napkeltét, de nekivágtunk meghódítani Bánkúti csúcsot (930m).
   Az erdő tele s tele kidőlt fákkal, amik nehezítették a terepet, de könnyedén átjutottunk – kapaszkodva, mászva - ezen a szakaszon és éhesen, szomjasan, mert már elfogyott a vizünk és tartalékolni kellett. Megérkeztünk a Bánkuti pecsételő helyhez és az ottani Büféhez. Itt megpihentünk kicsit várva, hogy kinyissák a vendéglátó egységet.
   Nem ecsetelném, hogy milyen oroszlánszaggal tértünk be, mivel nem volt alkalmunk sem fürödni, sem mosdani és persze az emelkedőn jól megizzadtunk, no de ilyen egy 3 napos vadkempinggel egybekötött túra. :)
   Kedvesen felajánlották, hogy a kandalló mellett reggelizhetünk, ha fogyasztunk valamit. Így kirendeltük először egy teát és neki foghattunk reggelizni. Ilyen jól még soha sem esett a forró tea! Majd jól bereggelizve és megszárítva a ruhákat kirendeltünk egy rund erősebb italt és egy sörrel lekísértük. Jól belakmározva és feltöltve a vizes flaskáinkat folytattuk utunkat.
   Út közben megálltunk annál a bükk fánál ahol anno sátoroztunk Gyuszi barátom legénybúcsúját ünnepelve, ott volt a fába vésve a tett (LB). Meg is beszéltük, hogy mivel közel van Bánkúthoz közösen a fiainkkal eljöhetnénk egy apa-fia sátorozásra, mert persze Gyuszinak is és Misinek is fia van és egy korosztály a kis Bencével. Felkaptattunk Tar-köre ahol sajnos nem tudtuk megnézni a kilátás, mert még mindig köd volt.
   Őserdőn keresztül haladtunk tovább,ahol át kellett mászni egy rozoga kerítésen, pontosabban fából készített lépcsőn (jelzett útvonal mentén), hogy folytathassuk utunkat. Azért őserdő, mert nem engedélyezik a fák kivágását egy lezárt területen megőrizve az eredeti állapotot a Bükkben. De kegyes volt azért hozzánk a Túrázók Védőszentje (Szent Kristóf) és egy kicsit feljebb emelte a ködöt, hogy láthassuk a Vörös-kő által nyújtott csodálatos látványt, kilátást a sziklákról.
   Lassan a 2. nap végéhez értünk elérve a következő "hotelt", a Cserepes kő barlangszállást. Egy család pont a bejárat előtt táborozott és le, ránk hagyták a tüzet, amit a vacsorájukhoz raktak. Szerencsére nem voltak mások a barlangban így könnyen elfértünk. Még szürkület volt, ezért gyorsan elmentünk fát gyűjteni, hogy be tudjunk gyújtani a kályhába. Na, itt már egy rendesen szigetelt, jó minőségű öntött vaskályha fogadott, sikerült is felfűteni vagy 25-27 fokra hirtelen a barlangot, ami nem is volt gond, mert reggelig jó meleget adott.
   Este kijöttem telefonálni és már sötét volt, gondoltam levilágítok az útra, amin jöttünk, és nini, ott egy szempár, pont engem néz. Karak lehetett őkelme, mert öreg rókának tűnt. Várta, hogy hagyjunk neki egy kis ennivalót, persze raktunk is ki neki egy kis maradékot, amit el is csent pár percen belül, amíg bent volt mindenki. Hallgatunk egy kis régi zenét és újra beszélgettünk egy jó ízűt. Megmelegítettük a konzerv vacsoránkat, ami nagyon jól esett így a nap végére. 

   Reggel 5 órakor csodálatos látvány fogadott, elkaptuk a napkeltét és már nem volt köd sem, aranyló sárgán tündökölt az ég alja majd színét változtatva szép lassan feljött a nap.

   Egy két kép kattintása után újra nekivágtunk, most már folyamatosan lefelé haladva az utolsó állomására ennek a szakasznak, ami nem volt más, mint Bélapátfalva, Itt megvártuk a buszt, ami átzötyögött velünk Putnokra, - ott már várt ránk az udvaron a kis bordó Citroën. Összesen 53 kilométer tettünk meg a kettő és fél nap alatt 3200m emelkedés és süllyedéssel, aminek a legmagasabb pontja 944m volt a legalacsonyabb pedig 153m. Kellemesen elfáradtunk, de sok élménnyel jöttünk haza.
   Már nagyon várom a következő szakasz élményeit!

 

Db, 2013. november 8.

    ifj. Bige Szabolcs

Bözödi boszorkány

   Mikor odakerültem a környékre még számosan laktak a dombok között meghúzódó tanyákon, és még voltak tanyasi iskolák. Sőt tanító is, aki ott lakott a „szolgálati lakásban”. Azért ne tessenek azt gondolni, hogy ez a lakás valami összkomfortos luxuslakás volt. Szó sincs róla! Egy jótét lélek tanyasi gazda házában lakott a tanító úr – az első házban. Így nevezték a tisztaszobát. Rendes körülmények között ezt nem használták, ott állt berendezve, hetente kitakarítva, s legfeljebb azért mentek be, hogy a szekrényből, vagy ládafiából kivegyenek valamit. Ha esetleg rangos vendég jött, annak itt vetettek ágyat, s ha a családban halál eset történt ebben a szobában ravatalozták fel.

Maga az iskola az átalakított nyári konyhában működött.

Az egykori tanító Szőcs úr volt. Büszke volt rá, hogy a faluban csak három úr van: a tiszteletes úr, a doktor úr és Szőcs úr. Mikor az iskola Lóc-on gyermek létszámhiány miatt megszűnt, a tanító úr átkerült a község központi iskolájába, Bözödre. Bözöd faluban erősen őző nyelvjárással beszélnek még ma is. „Mögyök a högyön, hogy hamarabb lögyön” (megyek a hegyen, hogy hamarabb legyen). Mondják, a falu neve is onnan származik, hogy midőn honfoglaló őseink erre helyre értek, és a hegytetőről meglátták a szép völgyet, a csobogó patak partján elterülő dús legelővel, így kiáltottak fel: „bö ződ!” (be zöld!)

Szőcs úr ide került tanítónak ebbe szép székely faluba. Zsuzskó néninél lakott, aki köztudottan boszorkány volt: egy akkora békát tartott az ágya alatt, mint egy férfikalap. A tanító úr saját szemével látta, amikor benyitott Zsuzskó nénihez, aki éppen etette a beste férget.

Más bizonyítékokra is fényderült Zsuzskó nén’ boszorkány mivoltát illetőleg. Azt mesélték, hogy amikor fiának sürgősen szüksége volt pénzre, hajnalban a nap aranyát egy nagy üsttel felfogta, aztán úgy öntötte bele egy csihánzsákba, mintha csak törökbúza lenne. Ezt is látta a tanító úr, pedig azon a napon még egy kortyot sem ivott – korán volt még hozzá.

Egyik alkalommal pedig a szomszéd embertől kért kölcsön este egy jó summa pénz Zsuzskó nén’. Csak reggelig kéri, mondta, mert akkor pontosan meg adja. Úgy is tett, ahogy ígérte: reggel korán már vitte kölcsönt vissza friss, ropogós bankókban!

Volt úgy is, hogy a keresztúri vásárról hazafelé tartó szekeresek utolérték, s mondták, üljön föl, hazaviszik.

”Nem ülök fel fiam, mert sietek!” – válaszolta.

„Bolond vénasszony!” - gondolta a fogatos.

Később, mikor érnének be a faluba, meglepődve látják ám, hogy Zsuzskó nén’ jön velük szembe. Igaza lehet a tanító úrnak, az ördöggel cimborál, igazi boszorkány.

„Boszorkányok márpedig nincsenek.” - mondá bölcs királyunk.

Csak ravasz falusi asszonyok, akik a misztikum ködével védték családjuk vagyonát, mint Zsuzskó néni, aki maga terjesztette a híreket boszorkány mivoltáról, és így adott „elfogadható” magyarázatot kereskedő fia anyagi gyarapodásának.