Trónkövet elő!

"Daka József (I. József), Magyarországnak a Szent Koronával megkoronázott királya,..66 esztendő után, Horthy Miklós kormányzó úrnak tett titoktartási fogadalmát megtörve, igényt tart a magyar trónra.

1944-ben koronázott meg Horthy Miklós kormányzó úr. A kormányzó úr... átadta Jusztinián hercegprímás bíboros úrnak a Szent Koronát, aki a fejemre helyezte: „Isten áldásával vezéreld a magyar népet sok szerencsével. Ezt követően átmentünk a királyi palotába, ahol beleültem a trónszékbe, és a bíboros úr megáldott. "

Nem addig a' Józsi bátyám. Mert ha ilyen fennforgások vannak, hamar akadnak számosan, akik elkezdhetik firtatni, hol vannak a trón kövei. Namármost, ezek erről lettek elnevezve: trónkövet elő.

Itt vagyok mindjárt én, császári vérvonal. Őseimnek törött kardja, a kezemben, ( made in china...

Lai Chee császár harmadik leányának férje Lai Os tábornok volt a legendás vályoghadsereg vezére. Fia Lai Oska a déli határok védelmi vonalának kiépítése során került kapcsolatba Árpád népével. Lai Oska beleszeretett egy gyönyörű leányba, akit apró termete miatt Babocskának hívtak. Babocska, Árpád törvénytelen gyermeke volt, kilétét Abacil rabbiátus természete miatt titokban kellett tartani.

Lai Oska annyira eszét vesztette a szerelemtől, hogy utasította a vályoghadsereget, ássák be magukat addig amíg visszatér. És egy sötét éjen elrablotta Babocskát Árpád táborából, csak vágtattak, csak vágtattak, míg üldözőik le nem maradtak.

Egy kis faluban telepedtek meg, kedves lankás dombvidéken. Lai Oska értett a lovakhoz, hamarosan jól elboldogult, és tiszteletre méltó nemes ember lett belőle. Babocska kedvességével és szépségével elvarázsolta a lankák népét. Olyannyira, hogy halála után a falu az ő nevét vette fel. A történelem viharai után a Babocska névből Bocska lett, nemes Lay Oska fiának gyermektelensége miatt azután az anyai ágon már csak a Bocska név öröklődött, míg a bocskai Bocskákból csak Bocskai nem lett.

Mindezidáig magam is titokban tartottam e vérvonalat, de látom, eljött a mi időnk, (2010.nov.) Józsi bátyám, mostantól én sem szedem a gyógyszerem.

Nem kívánom én vitatni Józsi bátyám elsőbbségét. Legyen csak Bátyámé a magyar királyi szék. Magam beérem a szépséges Erdélylyel, amit természetesen Józsi bátyám nyilván visszavesz, ha gondolja segedelmemmel. Kötünk egy kölcsönös baráti, együttműködési és felnemtámadási egyezményt, továbbá egy-egy pár sálat, meleg zoknit, a nehéz napokra.

Idő/étlenség

-Hány óra van, Béla?
-Van néhány, melyik érdekel?

-Az érdekelne, mennyi az idő?

-Mennyi az idő?! Nekem kéne tudnom? Mert ahány, annyi időt mutat.

-Nem figyeltél? Tegnap elmagyarázta a tévé.

-Azt mondta, holnap egy órával tovább alhatunk. De elfelejtettem magammal vinni egyet az ágyba és így ugyanakkor ébredtem, csak nem tudom mikor.

-Na és! A te korodban örülj, hogy egyáltalán tudsz aludni.

-Azt is mondta a tévé. Hogy meg lehetek viselve ettől. „Az óraátállítás sokaknál fejfájást, rosszkedvet és levertséget okoz.” Hát igen. Le is vagyok verődve. Egyáltalán nem mindegy, hogy reggel héttől este tízig van ébren az ember, vagy reggel héttől este tízig, de egy órával korábban. Viselődve is megvagyok, de csak mert utálok viselkedni.
 -Azt is mondta, hogy sok energiát takarítunk meg ezzel. Ugyanakkor kelünk, reggel hétkor, de már nyolc óra van és nem kell villanyt gyújtani, csak ha borús az idő. Egy óra nyereség. Este tízig van tizennégy óránk, de csak délután négy órakor kell bekapcsolni a lámpákat. Négytől tízig csak hat órát kell világítani, ebből lejön az egy óra reggeli nyereség, és ha ebéd után is szundikálunk egy órát, hát az egészen más mintha egész nap égetnénk a lámpát. Rengeteg energiát takaríthatunk meg.

-Kicsoda?

-Hát, te meg én. Többes számban mondta, takarítunk…ha te is alszol ebéd után…

-Ja. Te mihez kezdesz a részeddel?

-Egyszerűen visszatáplálom.

-Egyszerűen?

-Hát. A ház elejin bejön a fázis, átmegy az összes fogyasztón, a nullán meg kimegy. Az utolsó fogyasztó után egyszerűen visszakötöm a fázist a nullára, hogy ne tudjon kimenni.

-Ha ügyes vagy, az egész utca takarékoskodni fog...

Egy kis kóstoló

Hazánk egyik országos hírű üdülőjében töltöttük néhány éve a húsvéti ünnepeket. Kellemesen telt az idő, a kiszolgálás megfelelő volt, s az időjárás ellen sem lehetett kifogásunk. Egy furcsaság azonban mégis feltűnt. Mégpedig az, hogy nagypénteken reggel a polcok roskadoztak a felvágottaktól, s a sajtos részlegen alig mutatkozott választék. A reggelizni óhajtók zöme pedig a sajtok, tejtermékek, gyümölcsök között válogatott, tolongott. Gondoltam, véletlenül esett így a dolog, bár néhányan morgolódtak magukban, miközben elkerülték a húsos tálakat. Ebédkor már igazán bosszankodtam, mert a menü minden volt, csak böjtös nem. Nem mintha bigott vallásosak lennénk, de nálunk otthon megtartottuk a nagypéntekit, felekezeti hovatartozástól függetlenül. Nem volt ez valami kötelező dolog, de a legtöbben betartották, hogy Nagypénteken napközben csak pattogatott kukoricát ettek, s miután lehaladt a nap valami könnyű vacsorát. Böjtöset.

Üdülőnkben este jött az újabb meglepetés – stefánia szelet* burgonyakörettel!

A szakács, vagy akárki igazán kitett magáért, hogy a vendégek óhajának, kívánságainak keresztbe tegyen. Figyelmetlenség? Hozzánemértés? Tapintatlanság? Gondolom soha nem derült ki, de hogy így történt, meg lehet nézni a vendégkönyvi beírásokat…

Máshol más meglepetést hozott a Nagypéntek.

Íme: A Húsvét előtti hetet, a Nagyhetet Galileában töltöttük, bibliai tájakon barangolva. Péntek este betértünk egy Rhame nevű arabok lakta faluba. Ismerőst kerestünk, s meg is találtuk Jakub személyében.

Jakub miután nyugdíjba vonult, nyitott egy kisvendéglőt, hogy ne unatkozzon. Itt kerestük fel. Nagy örömmel fogadott és büszkén mutogatta kicsi birodalmát. Először csak három asztalt állított be, és a választék is szerény volt: humusz, pita, saláták. A barátok, volt munkatársak, mikor hírét vették a vállalkozásnak, kezdtek özönleni. Jöttek hétköznap és ünnepen, reggel és este, jöttek párosan és családostól. Jakub csak a fejét kapkodta növekvő népszerűsége láttán. Hamarosan ki is bővítette a kisvendéglőt, újabb asztalokat állított fel az udvaron, de még az üres garázsban is. A választékot is jócskán növelte. Mi is elfoglaltuk a helyünket egy asztalnál, majd meghallgattuk Jakub ajánlatát.

- Nézd, Jakub, köszönjük az ajánlatodat, de tudod, mi ma böjtöt tartunk, s húst nem eszünk.

- Megértem! Magam is keresztény vagyok, katolikus és ma a családommal együtt én is csak böjtöset fogyasztok. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a vendégeimet nem szolgálom ki kívánságuk szerint. Nektek pedig hozok vacsorára egy kis könnyű kóstolót.

Ameddig elkészítették a konyhán a „kis kóstolót”, Jakub elmondta, hogy a közeli nagyvárosban dolgozott négy évtizeden át felsőfokú végzettségének köszönhetően a kórház egyik felelős beosztású vezetőjeként, és hogy ebben a faluban telepedett le, miután a szülőfaluját a háború vihara elsodorta. Itt Rhame-ben együtt élnek keresztények, muszlimok és drúzok, s ő is megtalálta közöttük a nyugalmat. Ő is és családja… Különösen most, hogy nyugdíjasként élvezheti a vidéki, a falusi életet. „Beatus ille, qui procul negitiis”, azaz „Boldog az, ki a közügyekről távol él” – mondja Horatius szavaival élve.

Közben kiszóltak a konyháról, hogy elkészültek a vacsoránkkal, a „kis kóstolóval”.

És megkezdődött a tálacskák, tányérok felvonultatása!

Nos, ez igazi felvonulás volt: egymást követve jöttek a tányérok-tálacskák megrakva mindenféle jóféle, de szokatlan - nekünk szokatlan –formájú, ízű, zamatú ételekkel. Amit ezek közül ismertem az a szalmakrumpli volt, a pita és a humusz – a többi kilenc fogásnak még a nevét sem. Így inkább a tartalmukat próbálom kitalálni, s eszerint sorba venni. Íme: sült padlizsán olívaolajban, pirított karfiol techinával*, szőlőlevélbe göngyölt párolt bulgur*, párolt gombafejek hagymás-citromos mártásban, pásztortáska-saláta, zöld és fekete olajbogyó, párolt lencse zöldpetrezselyemmel és kaporral keverve, különös kovászos uborka, vegyes savanyúság sáfránnyal ízesített karfiollal, zöldsaláta mentalevéllel és lila júdásfa- virággal.

Erről a júdásfáról (Cercis siliquastrum) szólnék néhány szót. Ez egy pillangósvirágú mediterrán növény, díszfának ültetik, lombfakadás előtt nyílnak gyönyörű lila virágai, és az a legenda szövődött köré, hogy ez alatt a fa alatt adta Jézus Krisztusnak az áruló csókot Júdás Iskáriótes. Más változat szerint Júdás erre akasztotta fel magát. A legenda szerint a lombtalan törzsön és ágakon nyíló virágok Krisztus vérét jelképezik, termése pedig, a lapos magvak az árulásért kapott bért, a harminc ezüstpénzt.

-.-

*- stefánia szelet – névadója Stefánia belga királyi hercegnő, aki előbb Rudolf trónörökös felesége volt. A mayerlingi tragédiát követően férjét elveszítette, de tízévi özvegység után, utazásai során beleszeretett Lónyai Elemér magyar grófba. Bár apja, II Lipót belga király szakított Stefánia hercegnővel ezen lépése miatt, és lemondatta minden rangjáról és vagyonáról, boldog időszak következett életében, melyet soha nem bánt meg. Lónyai gróffal kötött házassága után többnyire Magyarországon élt. Szerette az országot, a magyar konyhát, az embereket. Ő maga is több ételt talált ki - így született meg a főtt tojással töltött fasírt-rolád is.

 - techina = szézámkrém

 - bulgur = tört búza (török rizs)

Galilea 2013. 03.30

Már romolhatatlan

                                   Xantus Géza oltárképe és üvegablaka előtt

    Most, hogy a stációk
    mind mögötted,
    vezet a fal áttetsző síkjából
    kilépő testeken keresztül
    lépcső egy végső dimenzióba.
    Anyagtalan anyagon át-
    sugárzó fény.
    Égő üveg-ikon.
    Már romolhatatlan,
    szeplőtelen remény:
    visszavívott éden
    a Bárány szemében.
    S míg birkózol az első fokkal,
    Ő vár rád kitárt karokkal,
    ki hívott a kezdetek óta.
    Beteljesül.

Dib Anyó (drúz mese)

A falu egy patak mellett terült el, dús mező karéjába, csak egyik sarka ért az erdő széléig. Lakosai között akadt éppen úgy, mint bárhol szorgalmas, dolgos ember is, de lusta, dolog kerülő is. A Badr család az előbbiek közzé tartozott. Gondosan megművelt földjük nem csak a nagy családot látta el mindennel, ami kell, hanem a közeli város piacán is, a  sukkon állandó helyet tartottak fenn, ahol az idénynek megfelelően árulták termékeiket. Hatalmas ponyva sátor feszült az asztal felett, mely roskadozott a zöldségek, gyümölcsök halmaitól. A nagy családban mindenkinek megvolt a feladata, mindenki kivette a részét a munkából – kicsik, nagyok a maguk módján és képességeik szerint. A házaspárnak nyolc gyermeke született, a két legkisebb öt és hat évesek, egy fiúcska, s egy leányka voltak a kedvencek. Örökös mosolyuk meghódították mindenki szívét, a szomszédok, és a távolabbi rokonok sem voltak kivételek.

Történt egy nap, mikor mindenki nyakig volt a munkával, a napi teendőkkel, hogy a két kisgyerek a forrón tűző nap melege elől az erdő hűvösében kerestek menedéket. Ott játszadoztak, csodálták a lombok között áttűző sugarak játékát, bámulták a fákon ugráló mókusokat, repkedő madarakat, kergették a tarka lepkéket. Játék közben mind beljebb, s beljebb mentek a fák között.  Nem gondoltak az idő múlásával – ha megszomjaztak, hamar forrásra leltek, s ha megéheztek, a málna bokrok kínálta szemeket csemegézték.

Már dél is elmúlhatott, amikor a leánykának eszébe jutott, hogy haza kellene menni. Néztek jobbra, néztek balra, de sehol ismerős helyet nem láttak.

- Haza akarok menni anyácskámhoz! – görbült sírásra a kislány szája – Merre induljunk?

A fiúcska arcáról is lehervadt a mosoly, s előre mutatott.

- Erre! - szólt határozottan.

Határozottsága abból az érzésből fakadt, hogy most ő a testvérkéje védelmezője, hogy az ő kötelessége a kivezető utat megmutatni.

Mentek, mentek, amerre a lábuk vitte, de bizony nem jutottak ki az erdőből, s rövidesen rájuk esteledett. Egymást átkarolva, sírdogálva lekucorodtak egy vastag fa törzse mellé. A fiúka most bizony nem érezte magát védelmezőnek, csak egy ijedt kisgyereknek, akárcsak a nővérkéje.

Ezalatt a faluban már rég észrevették az eltűnésüket. Mikor a mezei munkából hazatérve készültek az estebédhez asztalhoz ülni, akkor tűnt fel a távollétük. Nosza kezdték is keresni őket, szerte a falu minden utcájában, házában, de sehol sem találták a két kicsit. Aztán keresték a folyóparton, a mezőn, az erdő szélen, de sehol sem találtak rájuk. Megijedtek erősen az emberek, nem csak a szülők s a család, hanem mindenki, aki a faluban lakott, mert nagyon kedvelték a Badr apróságokat. Gyerekek, férfiak, asszonyok gyülekeztek a falu ház elé és aggodalommal telten tárgyalták az eseményt. Még Hamil, a süket suszter is kiállt a műhely elé megtudakolni, mi is történt tulajdonképpen.

- Mi van, mi van? – kérdezgette, de az emberek elmentek mellette anélkül, hogy felvilágosították volna a történtekről.

Végül egy szolgálat kész suhanc valahogy kiabálva és mutogatva elmagyarázta neki, mire Hamil is a többiek után eredt.

A sokaságot látva a falu vezető, az öreg Ghassan is előjött, és nyugtató szavakat szólt a kétségbe esett családhoz, valamint a faluközösség minden tagjához, majd okos tanácsokat adott a kereséssel kapcsolatban. Az elveszett gyermekek legidősebb fivérét nevezte ki a keresőcsoport irányítójának.

- Te vagy, Sahir erre a legalkalmasabb ember! – jelentette ki.

Valóban nála alkalmasabbat nem is lehetett volna találni, nem csak családi elkötelezettsége miatt, de á szerződéses katona lévén, aki éppen szabadságát tölti itthon, felderítőként gyakorlata volt a keresések szervezésében, és levezényelésében.

- Melléd adom a rendőrt, aki ugyan még csak két éve van köztünk, de szorgalmas, derék fiatalember – tette még hozzá az öreg Ghassan.

Sahid elfogadta a megbizatást, s nem sokat teketóriázott, hanem felosztotta az erőt  a résztvevők kötött, és azonnal neki fogtak a keresés-kutatásnak. De bizony addigra rájuk sötétedett, mégsem hagyták félbe amit elkezdtek, hanem fáklya fénynél folytatták.

Folytatták és folytatták három nap, három éjszaka megszakítás nélkül...

A gyerekek közben, az erdő mélyén álomba sírták magukat, s arra riadtak fel, hogy valaki mély hangon szól hozzájuk, de nem értették, mit mond. A sötétbe meresztett szemekkel figyeltek, s a fák fekete háttere előtt megpillantottak egy hatalmas alakot. Ott állt előttük és halkan motyogott mély hangján valamit.Előbb nagyon megijedtek tőle, de mivel nem közeledett, és csak szelíden várakozott, kinyújtották felé a kezüket.

- Ne bántsál minket, kedves Dib Anyó! – kérlelték szép szóval.

A nagy medve, mert az volt az a hatalmas alak, leült a földre, s tovább dörmögött, mintha hívná a gyerekeket, s azok szinte megbabonázva odatipegtek hozzá. A felnőttek elbeszéléseiből tudták, hogy az erdőben él egy öreg anyamedve, akinek Dib Anyó nevet adtak az erdő járók az Embert sohasem bántó, békés állatnak. Ha málnát szedő, vagy eprésző gyerekekkel találkozott, dörmögve kitért előlük, sőt tudták, hogy ahol megjelenik, ott a többi vadállattól védve vannak, mert messze kergeti azokat. Ezért érthető a két kicsi merészsége, hogy oda bátorkodtak a nyugodtan üldögélő nagy állathoz, az pedig hagyta őket. Reggelig bundájába bújva aludtak, s az állat melege megóvta őket az éjszakai hidegtől. Ahogy felvirradt, beterelgette őket egy barlangba, ahol tiszta vizű forrás fakadt, s a fal mellett felhalmozott avar kínált kényelmes helyet a pihenéshez.

Mintha saját szülőanyjuk lett volna Dib Anyó úgy gondoskodott róluk. Nap közben hagyta őket kedvükre csemegézni a málna bokrokon, miközben figyelő szemekkel pásztázta a környéket, nehogy valamilyen vadállat arra vetemedjen, hogy megtámadja védenceit. Naplemente táján pedig beterelte a barlangba, s testével melengette a két kicsit. S így ment ez napokon keresztül.

Negyed nap, medvenyomokat követve, így talált rá kicsi testvéreire Sahir: a barlang szája előtt szundikáltak Dib Anyó karjai közt. Az embereket megpillantva, védenceit letette a földre, s ő eltűnt a barlang mélyén.

Így végződött a kaland, s mikor egy év elteltével felkeresték az erdőnek ezt a részét,  emlékezvén a történtekre, azt találták, hogy minden egyes nyom helyén egy gyönyörű tavaszi virág nőtt. Dib Anyóra emlékezve medvenyomnak nevezték.

...

Galilea, 2013. március 23.